Nem volt túl egyszerű Idris-be jutnom. Mondhatjuk azt is, hogy elég kalandosra sikeredett az első látogatásom, mikor úgy volt, hogy ide kellett volna jönnöm. De hátrahagytak. Pedig az én anyukámat kell megmentenünk. Vagyis igazából a mi anyukánkat, de Jace szájából még egyszer sem hallottam elhangzani, hogy azt mondta volna, hogy anyánk. Az igazság az, hogy felesleges lenne emiatt hibáztatnom, hiszen tudom, hogy meg kell szoknia. Mindkettőknek meg kell szoknunk, hogy testvérek vagyunk. (..)
Azonban ez nem ad okot sem Izzy-nek, sem pedig Jace-nek, hogy ilyen ellenségesen viselkedjenek velem. Habár még mindig élénken él előttem a kép, ahogyan azzal a lánnyal forrnak össze, amikor benyitok a szobába, de szeretném elfelejteni. Azt sem értem, hogy miért vagyok ennyire dühös érte. Hiszen a testvérem. Nem szabadna féltékenynek lennem, de valahol mélyen mégis az vagyok. Most pedig az éjszaka sötétjébe úgy rohanok bele, mintha az sem számítana, hogy hol lyukadok ki. A boszorkányfények mutatják az utat, de az a baj, hogy azt sem tudom ide, hogy lyukadtam ki. Az ablakon másztam ki így senki nem tudja, hogy eljöttem. Ezek alapján pedig azt hiszem nagyon-nagy bajban leszek, ha vissza is érek. De nem ülhettem csak úgy tétlenül muszáj tennem valamit annak érdekében, hogy megtaláljam az anyámat.
A hátam mögül valaki kiabálja a nevemet hirtelen olyan volt, mintha Jace lett volna és megpördülök, hogy az utolsó apró darabkáját is kitöltsem rajta a dühömnek, de a hang nem hozzá tartozott. - Sebastian? - Nem értettem, hogy miért jött utánam. Bár talán valamilyen szinten megértem, mert ahogy kiviharoztam a lakásból talán még van egy ember, aki kíváncsi arra, hogyan is érzem magam. Lehet, hogy önző vagyok, amiért minden szabályt átszegve nyitottam egy portált az egyik új rúnámmal, de muszáj volt idejönnöm. Lehet, hogy Luke-ot ezzel bajba sodortam, de láthatóan, ha nem jönnék ide senki nem csinálna semmit annak érdekében, hogy megmentsük az anyámat.