A szíve olyan hevesen lüktetett, mintha érezte volna, hogy a halál vár rá. Nem tudta feldolgozni, hogy mit látott, hiszen ideje sem volt rá. Az életét akarta megmenteni azzal, hogy mentőövként nyúlt a pisztolyához, amit egyenesen az ajtóra szegezett. Kezei remegtek, de mint mindig most is képes lett volna tökéletes lövés leadni a támadója szemei közé. Nem hiába erre képezték ki. Mégis a fekete szemek valami komolyabb pánikot ébresztettek benne, amit maga sem tudott igazán hova helyezni. Mikor az ajtó nyílni kezdett csak még inkább úgy érezte, mintha fojtogatnák. Kétségbeesetten kapkodta a levegőt, de mikor a sötét árny belépett az ajtón koránt sem számított rá, hogy ki lesz a tulajdonosa. A férfire számított, akit látott. Mégsem ő volt az. Seth állt előtte. A férje. Az ex-férje. Erre még mindig emlékeztetnie kellett magát.

- Mégis mit keresel te itt? - Összezavarodott és még mindig képtelen letenni a fegyverét hiába áll előtte egy ismerős arc, ami az évek során szinte semmit nem változott. Az öltözködése azonban, mintha teljesen más irányba terelődött volna el. De nem is kellene meglepődnie. Az évek során Ő maga is megváltozott.
Végül leeresztette a fegyverét maga mellé és egy nagyot nyelt. - Honnan kerültél elő? Mi az a kezedben? - Valami furcsa kard volt. Ilyet még egész életében egyszer sem látott. Mintha a férfi mindössze árnyéka lenne annak, akit emlékében őrzött a mai napig. Akihez vissza kívánt térni.

Alig néhány évről volt szó. Mégis ez a néhány év elég volt ahhoz, hogy elveszítse a kapaszkodóját. Már azt sem tudta igazán, hogy ki volt az élet előtt, amit teremtettek a számára. Meg kellett büntetnie a rossz fiúkat. Ennek mindig is ez volt a rendje. Minden áldott reggel egy feladattal ébredt. De mihez kezd valaki, ha már kicsúszott a kezei közül az a feladat. Elveszettnek érezte magát a saját életében. De emlékezett egy házra. Egy épület, ami magában hordozott valami sötétséget. Nem tudta megmagyarázni ezért nem is kezdett bele, mert nem akarta, hogy bolondnak higgyék. Ez az ő dolga volt. Mégis nem tudta elengedni és jelen pillanatban egyetlen egy dolog lebegett a szeme előtt, hogy megtudja mi az és pontot tegyen a végére. Mert, mi van ha valami sötétebb lapul az árnyékok között. Valami, amit talán észre sem veszünk csak, ha elég sok figyelmet szentelünk neki? Remegő kezekkel és lábakkal lépett be az ajtón a kezében szorongatva a fegyverét, mint egyfajta mentsvárat. Szüksége volt valamire. Érezte a zsigereiben, hogy valami itt nem stimmel. Olyan halkan lopakodott, hogy a légzése volt az egyetlen, ami szüntelenül idegesítette. Ezért már, mint olyan sokszor magára erőszakolta, hogy ritkán vegyen levegőt, mint amikor nem akarja, hogy a tüdejét valami kellemetlen szag fertőzze meg.
Óvatosan nyitotta ki az ajtót, mintha számított volna rá, hogy lesz valaki mögötte. Nem számított arra, hogy egy fekete szempárral találja magát, amelynek emberi alakja, mintha teljesen kezdene szétolvadni a szemei előtt. Észrevette. Tekintetük találkozott. Olyan erőteljesen húzta be maga mögött az ajtót, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy bárki kinyissa. Aztán pedig rohanni kezdet. De szinte érezte, hogy bármilyen gyorsan is fut azt a valamit nem fogja tudni lerázni magáról. Egy újabb szoba ajtaját vágja be maga mögött a háta pedig az ajtónak feszül úgy próbálja zárva tartani maga mögött, miközben kiélesíti a fegyverét. Látott már sok mindent. De ez valami teljesen más. Egy lövésbe csak belehal. Mély levegőt vesz és elhátrál az ajtótól, amely legnagyobb meglepetésére békés nyugalomban áll a helyén, mintha az a paca feladta volna. Mégis nem képes megmozdulni a fegyverét egyenesen az ajtóra célozza, ami emberi módon nyílik ki, de az alakot még nem látja teljesen azonban az ujja, már szinte megfeszül a ravaszon készen arra, hogy lőjön.