Kicsiként legjobb barátok voltunk, kamaszként viszont rettentően eltávolodtunk egymástól. Hiába volt néhány jobb hónapunk, a vége katasztrófába torkollott.
Láttam rajtad, hogy bajban vagy, de nem hagytad, hogy segítsek, hiába próbálkoztam már mindennel. Aztán eltűntél. A családoddal és a rendőrséggel felkutattuk érted egész New York-ot, de sose bukkantunk a nyomodra. Hat hónappal a sikertelen keresőakciók után egy üres koporsót engedtünk le a földbe. Megsirattunk, gyászoltunk... de én valahogy éreztem, hogy ez nem a vég volt.
Majd egy nap megláttalak az utcán, s te is épp annyira meglepettnek tűntél, akárcsak én. De tudtad, hogy gyógyszereket szedek, tudtad, hogy akár azt hihetem, hogy nem vagy több egy egyszerű hallucinációnál. Így hát a találkáink sűrűsödtek. Szellemnek hittelek, egy édes tévképzetnek, délibábnak, mígnem a legutóbbi találkozásunk alkalmával a biztonságom érdekében karon nem ragadtál és vissza nem tuszkoltál a kocsimba. Akkor annyira valóságosnak éreztelek, hogy már én magam is azt hittem, megbolondultam. Megígérted, hogy megkeresel majd, úgyhogy várlak türelmesen.

/Tehát... Hannah azt hiszi, hogy az antidepresszáns bogyóitól hallucinál téged, de ez nem igaz. Az igazság az, hogy Hannah látó, te pedig árnyvadász vagy, ezért nem tudsz elbújni előle. A kérdés már csak az, hogy miért hagytad, hogy mindenki azt higgye, meghaltál, mikor tulajdonképpen kutya bajod? Féltetted a családodat? Azt hitted, bántódásuk eshet, ha tudomást szereznek a természetfelettiről? Vagy megzsaroltak? Manipuláltak? Vagy csak így láttad jónak?
És mi lesz most, hogy fel kell keresned Hannah-t? Neki elmondod az igazságot? Előtte úgyse tudsz láthatatlan maradni.../


A fent leírtakkal azt mutattam, miben kapcsolódik hozzám a karakter, úgyhogy minden mást úgy alakítasz, ahogy szeretnél, nem szeretném nagyon megkötni a kezed.
Ha itt vagy, írj egy üzit, ígérem, hálám üldözni fog, ha megérkezel! Nagyon várlak!