A fejemet ráztam a szavaira. Okolta magát, pedig nem kellett volna, tényleg nem.
- Kérlek, Thomas… ne gondolkozz már ezen. A múlton hiába rágódsz. És nekem amúgy is jobb így. Nem számít, hogy mi lettem, csak az, hogy megtaláltalak. Mindennél többet jelent nekem ez, érted? Te… a legjobb barátom. Tudod, mennyire fontos vagy nekem, ugye? – Suttogtam szinte a szavakat, a kérdést, miközben az arcvonásait fürkésztem. Annyira jó volt látni, s a közelében lenni. Aztán a további szavaira újra megráztam a fejem. Makacs volt, nem tudtam meggyőzni őt semmiről.
- Majd megtanulom, hogyan védjem meg magam. Segíthetsz is benne, mit szólsz? Komolyan, lehet, hogy csak egy „kislány” vagyok, de remélhetőleg fejlődőképes… nem hagyom, hogy csak úgy… megtámadjanak vagy megöljenek… - Az utolsó szót halkan mondtam ki. Furcsa volt erre gondolni, de ez a világ, mely megnyílt előttem, magában hordozta magát a halált is, a sok természetfeletti lénnyel együtt. Eszembe jutott Leviathan is egy fél pillanatra. A démon, akinek a házikedvencévé váltam, bizonyos értelemben. Ő is megölhetne, ha úgy hozná a kedve.
Ahogy az ölelésébe vont, szörnyen jó érzés töltött el. Sőt, melegség a szívemben. Annyira jó volt! Nem akartam elszakadni tőle többé. Szorosan, már-már görcsösen kapaszkodtam belé, a ruhájába. Ahogy a szüleiről kezdett beszélni, s arról, hogy titokban kell tartanom a kilétét… nos, felpillantottam rá.
- Miért akarod ezt? Azt hiszed, ezzel megvéded őket, de mi van, ha tévedsz? Mi van akkor, ha azzal segítenél nekik a legtöbbet, ha tudnák, hogy életben vagy és jól vagy? – A szemeit fürkésztem, válaszok után kutatva. Aztán lassan az arcához húztam a kezem, hogy végigsimítsak lassan rajta.
- Hiányzol nekik. Igen, gyászolnak, azt hiszik, hogy halott vagy, de… de ez túl nagy fájdalom. Nem szabadna, hogy abban a hitben éljenek, hogy te halott vagy. Nem is normális, ha az ember gyereke előbb hal meg, mint maga a szülő. Egyszerűen szörnyű, sőt, tragikus, ha ilyen történik… ne akard, hogy szenvedjenek… ne akard, hogy úgy szenvedjenek, sőt, jobban, mint én szenvedtem… - Próbáltam meggyőzni, mit sem sejtve az olyasféle árnyvadász szabályokról, miszerint nem beszélhetnek senkinek sem az árnyvilágról.

Gyengén ráztam a fejem, miközben beszélni kezdett. Magát hibáztatta, de nem értettem, miért, hiszen az előbb mondtam el, hogy semmi oka rá.
- Pont azzal okoztad a gondot, hogy el akartál tűnni, tudod? – Kezdtem bele halkan, egy sóhaj kíséretében. Igazítottam a szőke tincseimen, miközben újra rápillantottam. – Azzal, hogy távol akartál lenni, én csak még többet akartam tudni. Talán a Sors maga intézte úgy végül, hogy újra együtt lehessünk, nem gondolod? – Kérdeztem merengve, ahogy magam elé néztem néhány pillanatra. – Talán ha nem vagy, akkor is megtámad az a vérfarkas, s én is azzá válok. Lényegtelen tényező, hiszen ami megtörtént, azon nem lehet változtatni, nem? Felejtsük el az okokat. Csak azt nézzük, ami van… végre beszélhetek veled. – Mosolyodtam el. Egyetlen pozitívuma volt a helyzetnek az, hogy Thomassal lehettem és nem kellett többé „üldöznöm” őt. A kezünket figyeltem, amit aztán lassan elengedtem. Még mindig úgy éreztem, hogy tartani akarja a távolságot tőlem és ez fájt. A kérdésekre felpillantottam.
- Tudok a vérfarkasokról. A helyi falkáról, ami a szárnyai alá vett. Meséltek a vámpírokról. És egyelőre… nem tudok másról. Furcsa ez a „világ”, hiszen sosem hittem az ilyesfajta mesékben, avagy legendákban, amelyek most… egészen valóságosak. – Tártam ki a kezeimet, majd nevettem el magam. – Mintha valami fantasy filmbe csöppentem volna és én lennék az idióta szőke főszereplő, akinek fogalma sincs arról, mi folyik a világban, avagy körülötte. – Vontam vállat, majd leengedtem a kezeimet magam mellé. Ekkor csúszott ki Thomas kezéből az a furcsa penge és lépett hozzám. Gyorsan történt minden; egyik pillanatban még ott állt a falnál, a másik pillanatban engem ölelt. Nyeltem egy nagyot, majd szorosan viszonoztam, mikor meghallottam azt az egy szócskát.
- Nekem is, Thomas. Nagyon. – A nyakába fúrtam az arcom és így ölelgettem, mintha most ölelhetném utoljára. – Megígéred, hogy nem tűnsz el többé? Szinte megőrültem attól, hogy nem tudtam rólad semmit… és halottnak is hittelek egy ideig… ne csináld ezt többé. – Kérleltem, miközben elszakadtam tőle annyira, hogy a szemeibe nézhessek.

A pillanat, mikor a közeledben van valaki, aki mindennél fontosabb a számodra, de mégis úgy érzed, mintha mérföldekre lenne tőled. Thomas keze egyszerűen nem mozdult, nem volt benne a szándék, hogy viszonozza az ölelésem, avagy elfogadja. Nem tudtam, miért, nem tudtam, mégis mit tehettem, amiért már másképp áll hozzám. Vagy talán már tudja, mi vagyok és ez lehet a baj? Ezért még elutasítóbb velem?
Végül mégis mozdult a keze, mégpedig azért, hogy eltoljon kissé magától. Ez elég jelzésértékű volt, így teljesen elszakadtam tőle, hogy rá tudjak nézni. Félrepillantottam néhány másodpercre, majd vissza rá. Szóval tudja, hogy vérfarkas vagyok. Még csak titkolóznom sem kell előtte – nem mintha megtettem volna.
- Megsérültem azon az estén. Később vettem csak észre, de megkarcolt az a farkas… - Magyaráztam halkan, ahogy a jobb combomra csúsztattam a kezem. Ott volt a sérülés, habár a szoknyától nem látszott.
- Nem hiszem, hogy bármit tehettél volna. Mire odaértél, biztos vagyok benne, hogy már rajtam volt a sérülés. Ne okold magad, kérlek. Nem te tehetsz róla. – Néztem rá kétségbeesetten. Nem akartam, hogy bűntudatot érezzen, sőt. – Megmentettél a haláltól. Hálás vagyok neked érte, és ez az, ami számít. Nem az, hogy mi lettem. Azzal… nos, kénytelen vagyok megbirkózni. – Egy bizonyos értelemben már sikerült is. Plusz ott volt Leviathan, akinek minden kérését teljesítettem a háttérben, avagy informáltam, ha kellett. Magam sem tudom, miért szegődtem mellé, nyilvánvalóan a rossz oldalra. A befolyása, a félelem, amit irányába érzek, ugyanakkor a tisztelet is, amit nem tudok elnyomni magamban. Furcsa ez az egész, s lehetetlen összerakni. Újra Thomasra néztem, majd a kezéért nyúltam, amit lassan megfogtam.
- És veled… mi van? Semmit sem tudok rólad és nem, ezúttal nem engedlek el egy szó nélkül. Tudnom kell, hogy mi történt veled. Mi ez az egész… mégis ki lett abból a kisfiúból, akit ismertem? – A szemeit fürkésztem, amennyiben rám nézett végre, közben megszorítva a kezét. Válaszokat akartam, s végre tisztán látni és ehhez ő maga kellett, az, hogy végre beszéljen. – Kérlek, ne menekülj el előlem többé. Inkább mondj el mindent… - Tettem hozzá halkan suttogva.

Titkok, melyeket hordozunk, mélyen eltemetve magunkban, egészen addig, míg az egészen konkrétan felemészti a lelket, magát az embert. Vajon meddig képes titkolózni valaki? Mikor jön el az a pont, mikor belülről egyszerűen szétrobban a sok eltemetett dologtól? Legyen szó bármiről. Érzelmekről, vagy egyéb titkokról, melyeknek nem szabad napvilágot látnia. Vagy legalábbis nem tudhat róla mindenki. Tulajdonképpen mire is jó maga a titkolózás? Miért jó az őszinteséggel szembemenni? Ha már magunk előtt sem vállalhatjuk fel, kik vagyunk, s mik vagyunk, akkor mit várunk magától a világtól, melyben élünk? Ki szolgáltat igazságot, s ki küzd magáért az igazságért? Ki mondja meg, mi a helyes, s mi a helytelen? Ki dönti el, mi lesz velünk? Ki írja a sorsunkat?
Ki mondja meg, hogy ki lehet az életünk része, s kivel nem találkozhatunk többé? Thomas, mégis merre vagy?
Ezekkel a gondolatokkal indultam el újra a szomszédba, abba a házba, ahol egykor Thomas lakott. Tudtam, hogy a szülei egy ideje elmentek, de azt reméltem, ő maga egyszer csak hazaér. Hazajön. Valamiért, bármiért… habár féltem, hogy az én féltve őrzött titkom, a kilétem majd befolyásolja a kapcsolatunkat, ami így is romokban állt, mégsem akartam távol tartani magam tőle. S épp ezért reménykedtem, hogy mihamarabb összehoz majd vele a sors. Tisztában voltam vele, hogy a balszerencse életem kezdetétől az árnyékomban jár, de néha talán a szerencse is mellém szegődhetne, nem igaz?
Hosszú, szőke tincseimet igazítva lépkedtem tovább, végig az utcán, majd kanyarodtam be a kapuhoz, amit lassan ki is nyitottam. Régen hányszor, de hányszor léptem át ezen a kapun, s megannyi emlék, avagy élmény kapcsolódik magához a házhoz, valamint az itt élőkhöz. Hiányzott. Mindig is hiányzott Thomas és a családja is, a velük töltött idő. Egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy végigsétáltam a kikövezett útszakaszon, egészen az ajtóig, ahol megtorpantam. A szívem fájdalmasan dobbant, ahogy végigpörgettem magamban a lehetséges eseményeket: például azt, hogy odabent nem lesz senki, s legfőképp Thomas nem. A remény néha túlságosan is keserű tudott lenni, ami azt illeti. De végül a kezem nyúlt a kilincsért és egyszerűen lenyomtam. Meglepetésemre nyitva volt, így lassan benyitottam, tekintetemmel azonnal körbefuttatva a belátható területet. Vajon ki az, aki itt van? Thomas szülei? Próbáltam a levegőbe szippantani, de a vérfarkas ösztöneim, érzékeim nem segítettek.
Halkan léptem be, s végül nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, ki az, aki itt van, mikor szembetaláltam magam Thomassal, aki rögtön a falhoz nyomott, s pengét fogott a torkomhoz. Szinte levegőt is elfelejtettem venni, a szívem hevesen vert, majd’ kiszakadt a helyéről, sőt, a torkomban dobogott. A fiú szemeit fürkésztem, arra várva, hogy bántani fog-e vagy sem. Nyeltem egy nagyot, ahogy kiejtette a nevem a száján.
- Thomas… - Suttogtam alig hallhatóan. Elengedett, a hátrébb lépett, egészen a másik falig hátrált. Én a torkomra csúsztattam lassan a kezem, ahogyan őt figyeltem.
- Nem, semmi baj, ez… nem érdekes. – Ráztam meg a fejem a szabadkozására, majd újabbat nyeltem. Szinte nem is hittem a szememnek. Thomas tényleg itt van, újra. Ez nem mese, nem káprázat, nem hallucináció. Egy ideig a falnak támaszkodva álltam, némán fürkészve őt, mintegy gyönyörködve a látványban, míg végül a faltól elszakadva megindultam felé. Nem érdekelt, hogy távol akar tőlem lenni, nem érdekelt, hogy úgy éreztem, el fog magától tolni, egyszerűen köré fontam a karjaimat és szorosan megöleltem, miközben hozzábújtam.
- Annyira jó látni téged, Thomas… - Suttogtam, miközben arcomat a nyakába fúrva szorosabban fontam köré a karjaimat, felmarkolva a hátán a ruhát. – Féltem, hogy soha többé nem látlak újra… - Tettem hozzá halkabban.