Egy részem fél attól, hogy mégis mit jelentene a számunkra, ha több időt töltenénk együtt. Főleg, hogy azt hiszem itt az ideje, hogy lemondjak a drogokról. Akkor pedig sokkal tisztább fejjel látnánk mindent és az is lehet, hogy olyan formában már koránt sem kedvelnénk egymást. Mégis talán nem is kell ezen rágódnom tekintettel arra, hogy szerintem sem ő, sem pedig én nem kívánjuk keringőre invitálni a Tündérkirálynőnek a haragját.
- Tudom, hogy nem akarsz visszamenni én is jobban örülnék, ha maradhatnál egy darabig, de nem akarlak bajba sodorni most, hogy hivatalosan is az enyém vagy. - Most ő nekem a fény az alagút végén, amelyben már olyan régóta raboskodom, hogy sokáig azt sem tudtam, hogy merre kellene tartanom aztán megjelent ő, és szinte azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy merre kell tartanom. Még akkor is, ha ez még továbbra is egy rendkívül döcögős út és egy jó darabig az is lesz majd.
Ahogy ölelt én úgy igyekeztem bújni hozzá. Ki akartam használni azt a rövidke kis időt, ami nekünk adatott, hiszen nem tudtam, hogy mégis mikor láthatom újra. Általában eléggé képlékeny volt, hogy mikor találkozunk ,de azért mégis sikerült valamivel gyakrabban találkoznunk, de most mégis úgy érzem, hogy valamivel nehezebb lesz kivárni azt az időt, mire újra láthatom. - Benne vagyok. Alig várom, hogy holnap legyen. - Elmosolyodom, majd egy hosszabb csókot lehelek az ajkaira. Tényleg legszívesebben leláncolnám, hogy soha ne tűnjön el a szemem elől. De ahogy a drog lassan szivárog a szervezetemből úgy kérdőjelezem meg a mögöttes indokot, hogy mégis miért tenném ezt. Mert szeretem, vagy mert szeretem azt az érzést, amikor vele vagyok? A könnyedséget, amely valószínűleg a drognak köszönhető. Nem tudom, de ezen rágódva kisebb lelkifurdalás kezdi égetni a mellkasomat.

- Tudom, hogy neked nincs ellenedre, de ez nem azt jelenti, hogy másnak sincs.. - Szeretem, hogy sok időt töltünk együtt. Nem csak a drogok miatt, de azért is, mert ilyenkor nem vagyok egyedül. Az agyam pedig határozottan nem kattog felesleges dolgokon és be kell vallanom, hogy igazán jó társaság Lys. Ehhez a felüdüléshez pedig mindennél jobban ragaszkodom. Le nem mondanék róla semmiért cserébe.
- Ennek elmondhatatlanul örülök. - Őszintén örültem, hogy élvezte a társaságomat legalább annyira, mint én az övét. Ez volt, ami összekötött minket. Kicsit sajnáltam, hogy időközönként vissza kell mennie Tündérföldére, de olyankor igyekeztem lekötni magam. Több-kevesebb sikerrel járok ilyenkor, de leginkább arra szoktam fókuszálni, hogy hamarosan visszatér. Ugyanakkor azt hiszem nem kapaszkodhatok belé és a drogokba egy nap ki kell tisztítanom a fejemet, hogy ténylegesen elgondolkodhassak azon, hogy mégis mit is akarok. De már az is jó előrelépés lenne, ha valamivel egészségesebb dologra összpontosítanám a figyelmem.
- Mikor kell visszamenned? - Nem akartam elzavarni, mert erről szó sem volt sokkal inkább azt szerettem volna tudni, hogy mégis mennyi időnk van még hátra, hogy mennyire vannak megszámlálva a perceink. Eszem ágában nem volt, hogy valamilyen formában bajba sodorjam azzal, hogy túl sok idejét tölti velem, vagy esetleg a drogok miatt, mert túlságosan is közel állt a szívemhez. Melegséggel tölti el a belsőmet a közelsége, de ez lehet akár a drog hatása is. Lényegen nem változtat, mert az is tőle függ és ez az, ami a lelkemet nyugtatja. Csak le kellene mondanom róla valahogyan és megtalálni az aranyközéputat, amit Lessa halála óta nem találok.

Olyan hosszú ideig tagadtam az érzéseimet még magam előtt is, hogy úgy éreztem, mintha a saját börtönömből szabadultam volna ki, hogy mindezeket felfedtem előtte. Nem számított semmi más csak ő meg és én ennek semmi köze nem volt a drogokhoz, amelyeket elfogyasztottuk. Szinte már teljesen kikopott a szervezetemből és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy megtaláltam őt, habár koránt sem támogatnák annyira a kapcsolatomat vele az alvilág jelenlegi állása szerint. De nem érdekel, hogy ki-kinek ellensége legalábbis addig nem, míg ő és én együtt lehetünk.
- Hát benne vagyok és ezt annak ellenére mondom, hogy legszívesebben ideláncolnálak napokig is nem eresztenélek el. - Bár tényleg ide kellene az ágyhoz láncolnom, mert nem lenne tanácsos, ha találkozna Sebastian-nal. Bár kétlem, hogy bármi gondja lenne azzal, hogy kettőnknek van egy megállapodása sokkal inkább tartanék attól, hogy elsőre félreértené a szituációt. Elmélyítettem a csókot, mintha nem tudnék betelni vele. Az igazság pedig pontosan ez volt. Egyszerűen nem voltam képes betelni a teljes egészével és már előre féltem az űrtől, amit maga mögött hagy majd, mikor elmegy.
- Abban reménykedtem, hogy annak sokkal inkább köze van ahhoz, hogy szívesebben látnál engem, nem pedig ahhoz, hogy nem szereted a kötelességeket, amelyet rád róttak ki. Minden oké? - Kezemet lágyan az arcára simítottam, egyik lábamat pedig átvetettem rajta, hogy azzal is közelebb húzzam magamhoz, majd aprócska csókokat hintettem el az arcán, az állán, majd a nyakára tévedt ajkaim figyelme.

Olyan volt, mintha végre szabadjára engedhetném azt, amit olyan mélyen elzártam magamban. Eleinte tényleg lehet, hogy a drogokról szólt ez az egész, de idővel teljesen átalakult valami mássá. Úgy éreztem, hogy előtte semmit sem kell titkolnom, na nem mintha annyira ment is volna, hiszen többnyire teljesen elvesztem a tündérdrog okozta örömökben utána pedig csúnyán a padlón kötöttem ki, de vele valahogy azt érzem, hogy most emiatt nem kell aggódnom, hogy itt van velem. Már a puszta jelenléte is boldogabbá tesz. Mondhatni elviselhetővé teszi a bennem lakozó fájdalmat, ami gorombán beköltözött az életembe.
- Én pedig pont így szeretlek. - Elmosolyodom, ahogy apró csókot lehel ajkaimra, majd picit lejjebb is gördül a szám széle, amiért elhúzódik tőlem. Jelenleg abban az állapotban vagyok, hogy nem tudok és nem is akarok betelni vele.
- Benne vagyok! - Egy pillanatra elveszítem felmerülő gondolataimat is ahogy a nyakamat csókolgatja, majd folytatom. - Esetleg van elképzelésed vagy..? Mert nekem az is jó, ha ki sem mozdulunk innen napokig, bár tudom valószínűleg hív téged a kötelesség. - Bármennyire is szeretném magamhoz láncolni ez mondhatni lehetetlen. Nem rángathatom el önző módon az életéből bármennyire is élvezem a társaságát. Így csak még inkább fogok örülni annak, hogy látom, amikor találkozunk. Bármi is legyen ezen a bizonyos randin már tudom előre, hogy jó lesz, hiszen vele leszek és ennél több nem igazán kell nekem. Talán a segítségével képes leszek elengedni az egyetlen örömforrásomnak tekintek drogokat is.

Úgy éreztem, hogy totális idiótát csinálok magamból. De már nem volt értelme meghátrálni. Tudnom kellett, hogy ez az egész csak a képzelet eredménye, hogy mindössze a drogok hatására éreztem így, vagy ez maga a valóság lehetett. Már jó ideje annak, hogy bárkit is a közelembe engedtem, hiszen azzal csak még eggyel több ember került azon listára, akikkel törődtem, de ez a lista megegyezett az "elpusztulnék, ha elveszíteném" című listával. A mai napig nem sikerült igazán szembesülnöm azzal, hogy a saját testvéremet elveszítettem és nem hiszem, hogy megbirkóznék azzal, hogyha valaki másnak is megnyitnám a szívemet, akkor szembesülnöm kellene a ténnyel, hogy elveszítettem. Most mégis egy hatalmas ugrást tettem úgy érzem azzal, hogy megnyíltam Lys-nek, de az a melengető érzés, ami a mellkasomba költözött valahogy mindenért cserébe kárpótolt elmondhatatlanul.
- Én is szeretlek téged, Lysanthir. - Olyan szintű boldogság járta át a testemet, hogy legszívesebben kuncogtam volna megállás nélkül, mint egy kislány, de annak érdekében, hogy ezt a kicsit talán gyerekes viselkedést magamba fojtsam ajkaim ismét az övét keresték és vele együtt gördültem egyet az ágyon, hogy magamra húzhassam és úgy karolhassam át a nyakát, hogy közelebb húzhassam magamhoz. - Totális idióták voltunk, ugye? - Már az első pillanattól kezdve nagy hatással volt rám a jelenléte és nem csak azért, mert tőle kaptam szüntelenül a drogokat, aminek köszönhetően kicsit eltűnhettem a valóságtól. Hiszen vele akkor is jól éreztem magam, amikor már ezek hatása teljesen megszűnt, vagy éppenséggel még csak hozzá sem értem egyetlen egy bogyóhoz sem.  
 

Sosem voltam jó abban, hogy kifejezzem az érzéseimet. Főleg nem, ha arról volt szó, hogy erről őszintén kell beszélnem annak, aki iránt éreztem valamit. Sokkal egyszerűbb volt elnyomni magamban és nem foglalkozni vele. Talán leginkább azért, mert mindig is egy másik élet után sóvárogtam. Emberként akartam élni, hogy magam mögött hagyhassam ezt az egészet. Semmit nem akartam a démoni felemmel most pedig szinte abba menekültem. De nem is tudom egészen, hogyan is kellene feldolgoznom a testvérem halálát másképpen. Talán szembe kellene néznem vele. De az csak még sötétebb pontokra sodort az életemben és nem hiszem, hogy az túl egészséges lenne. De talán megtalálhatom az arany középutat végre Lys-sel.. Nem kellene többé drogokba kapaszkodnom, hanem belé kapaszkodhatnék. De talán a legijesztőbb ebben az egészben, ha belekapaszkodom, ha rá helyezem a terhet, ami minden áldott nap lehúz, akkor ha egyszerűen eltűnik mellőlem, akkor az egész világom összedől. Elég bátornak kell lennem ahhoz, hogy egy ilyen meredek lépést bevállaljak, hogy valakibe ennyire belevessem a bizalmamat. Mégis úgy érzem, ha valakivel ezt a lépést meg akarom tenni, akkor az Ő.
Mégis egy pillanatra megijedek, majd ahogy állam alá simít egy kicsit megnyugszik a tomboló szívem, ahogy a tekintetébe mélyed a sajátom. Ajkai szinte csak egy hajszálnyira van az enyémtől, s nem tudom és nem is akarom megállni, hogy ne vegyem birtokba őket. Kezeimet a nyaka köré fonom, majd rágördülve helyezkedem el rajta, miközben szüntelenül csókolom, majd ajkaitól elválva az arcát, az állának a vonalát majd a nyakát csókolgatom, míg vissza nem térek egy apró csókra az ajkaira, hogy tekintetemet újra az övébe fúrhassam. - Rólad beszéltem. - Nagyot nyelve vártam a reakcióját, szinte várva arra, hogy kihúzzák alólam a szőnyeget és olyan szépen esek pofára, hogy azt még későbbi történelemkönyvekben is emlegetni fogják. Beleestem valakibe, akinek nem kellek. Lehetne rosszabb is, nem? Mármint tényleg akarhatna. Az pedig csak még nagyobb veszélyt jelentene a lelkemre, szívemre.
 

Nem tudom, hogy a történtek hatására voltam képes ilyen őszintén beszélni, vagy a drogok oldották meg a nyelvemet. Talán a kettőnek a keveréke, de most hosszú idő óta először éreztem őszintén boldognak magam. Lehet, hogy Lys volt a forrása talán az egyik legkárosabb tevékenységemnek, de ugyanakkor úgy éreztem, hogy ő volt a legjobb dolog is, ami történhetett velem. Nem ítélkezett felettem egyszerűen elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Az utóbbi időben pedig nem hittem, hogy ez valaha is lehetséges lehet, hiszen a gyász teljesen bemocskolt mindent körülöttem, ami miatt nem igen kerestem mások társaságát és nem is akartam, hogy mások keressék. Ő volt az egyetlen kivétel és meg is marad ennek a kivételnek, amennyiben nem fog ellökni magától, mert egy ostoba ábrándba burkoltam saját magam.
- Ebben igazad van és én úgy gondolom, hogy megtaláltam. - Tekintetemet mélyen az övébe fúrom, miközben az arcomra halvány pír ül ki és ennek már köze sincs a szavaimat megelőző tevékenységhez sokkal inkább arról van szó, hogy egy részem retteg a választól, a másik felem pedig nem is érti, hogy mégis miért vártam ennyi ideig, hogy előálljak az igazsággal. A szívem szinte veszélyesen, hevesen dobog, miközben a tekintetéből próbálom kiolvasni a válaszát, hogy mégis mit gondol erről az egészről, de valahogy még mielőtt bármit is reagálhatna elönti a testemet a pánik és lesütöm a szemeimet, kezemet a mellkasára simítom, a szíve fölé. - Mármint ez ostobaság volt.. Öhm.. Felejtsük el.. - Megrázom a fejemet és továbbra is kerülöm a tekintetét, mert az igazság az, hogy koránt sem állok készen a válaszára.
 

Mire végre képes voltam gondolkodni csak az volt az egyetlen gondolat, ami szüntelenül cikázott a fejemben, hogy mégis miért nem vágtunk bele előbb ebbe? Egyszerűen fantasztikus volt vele és kétlem, hogy mindennek csak a drogoknak lehetünk hálásak. Hiszen egyrészt nem vagyok vak Lys nagyon is jóképű és vonzó férfi. Ostobaság lenne ezt nem észrevenni. Mégis mindazon terheket, amelyeket a lelkemen hordozok teljesen lefoglalják szívem és az elmémet is, ő pedig nem érdemli meg, hogy teljesen kisajátítsam magamnak a teljes nyomoromban.
Mosolyogva figyelem, ahogy engem néz és elhelyezkedik mellettem. Oldalamra fordulva, kezeimet az arcom alá temetve nézek fel rá és szavai aprócska tőrként fúródnak az ezek szerint még mindig érezni képes szívembe. - Szóval ezzel azt akarod mondani nekem, hogy szeretnéd, ha találnék valakit? Talán kötelességednek érzed a szórakoztatásom? Azért annyit koránt sem fizettem egyszer sem.. - Egyik kezemet kiszabadítva végigsimítok az arcán, majd le a nyakán keresztül a vállán, végig a karján, majd az alá bújtatva a kezemet szorítok rá a derekára és húzom egy picit közelebb magamhoz. - Talán csak egy feladat lennék a számodra? - Lebiggyesztett ajkakkal pillantok fel rá a pilláim alól. Reménykedem benne, hogy ez koránt sem az igazság és ezzel előcsalogathatom belőle a teljes igazat, amire jelen pillanatban olyan kétségbeesetten szomjazom.