thomas & hannah

can't run anymore

- Nem hiszem, hogy tényleg így lett volna. Erősebb vagy te annál, mint aminek beállítod magad. - Persze nem is engedtem volna, hogy teljesen tönkremenjen ebbe az egészbe. Hiszen minden csak az én hibám lett volna. Én voltam az, aki folyton felbukkant az életében, mikor a legjobb lett volna távol maradni tőle, hogy egy kis teret adhassak neki a továbblépésre. De én ebben mindig korlátoztam a továbblépésben, mert még én sem álltam arra készen, hogy elengedjem.
- Igen.. Előbb vagy utóbb talán bajt is hozott volna a fejedre. De most már itt leszek veled mindig, hogy ne essen semmi bajod. - Néha nagyobb szórakozási forrást nyújthat egy látó mondén, mint egy szimpla mondén. Bár attól függetlenül, hogy még nincs meg a látás képessége még úgy is képesek elszórakozni velük, de ettől függetlenül nekem eszem ágában nem áll többé magára hagynom. Szükségünk van egymásra.
- Biztos vagyok benne, mert eszem ágában nem áll még egyszer elhagyni téged. Amúgy sem voltam rá teljes egészében képes, szóval akkor már lényegében itt is maradhatok. Meg nem tudnám elviselni, ha neked valami bajod esne. - Lehet, hogy a vállaimra vettem a küldetést, hogy megpróbálom megvédeni az egész világot, de elfelejtettem a legfontosabb küldetést, hogy azokat is megóvjam, akiket a szeretteimnek nevezhetek. Éppen eleget veszítettem ahhoz, hogy erőteljesen kapaszkodjak azokba, akik megmaradtak.
- Amint minden rendben lesz és ő is egy kicsit jobb állapotban lesz, majd leülök vele beszélgetni, bár nem tudom, hogyan kezdhetném. Az egyszer biztos, hogy addig is a távolból majd figyelni fogom, hogy minden rendben legyen vele. - Már épp elég nekem az is, hogy egy tündér a közelébe került. Nem engedhetem meg, hogy bárki más is megpróbálja őt behálózni. Meg kell őt védenem még akkor is, ha belehalok. Nekem már csak ő és Hannah maradt, úgyhogy hajlandó vagyok még az életemet is kockáztatni értük. - Tudtam, hogy bízhatok benned. Csak azt sajnálom, hogy ennyi ideig tartott, hogy elmondtam neked az igazat, hogy visszatértem.. - Nem kellett volna hazugságban tartanom őket. Már egy kicsit bánom is, hogy megtettem. De akkor úgy éreztem, hogy nem volt választásom és ez volt a legjobb megoldás a számukra. Ha talán képes lettem volna ténylegesen, teljesen távol maradni tőlük, akkor most mindegyik épségben lenne. Ahhoz képest most nem temet alá más, mint a veszteség.
- Héé, ne mondd ezt. Ha egy valami sosem változott azaz, hogy mindig is törődtem veled. A barátom vagy. - Óvatosan kezeim közé fogom az egyik kezét, hogy érezze a támogatásomat. Nem okolhatom azért, hogy szétesett, hiszen az egész csak miattam történt. Az én hibám volt, hogy magára hagytam, hogy ennyire szétesett. Ha valaki tehet erről az egészről az én vagyok.
- El tudom képzelni, hogy min mehettél keresztél.. Hacsak hozzávetőlegesen, mert nekem is nagyon hiányoztál és nehéz volt elfogadnom, hogy nem lehetsz tovább az életem része. De most már itt vagyok és szeretném, ha összeszednéd magad és elkezdenéd tervezni a jövődet. Ha kell még segítek is. A nővéred is biztosan segítene neked. - Nem szeretném, ha feladná az életét. Még annyi minden áll előtte. A lehetőség még mindig megvan, hogy újrakezdhessen. Nem szeretném, ha az életét miattam hagyná darabokra hullani.  

- Ugyan... tökéletesen el lettem volna az orvosom diagnózisával, miszerint megbolondultam és csak hallucinálok. - most már mosolygok ezen, de volt idő, mikor tényleg tartottam attól, hogy ez történt velem. Mindenesetre Thomas sokkal okosabbnak hisz, mint amilyen valójában vagyok, ha azt hiszi, hogy magamtól is rájöttem volna minderre. Eddig is könnyedén elhittem a hallucinálós vagy az "alkohol miatt látod ezeket" magyarázatokat, s nem hiszem, hogy valaha is kételkedtem volna ezek igazában. Kivéve persze, ami Thomast illeti. Vele kapcsolatban meg voltam győződve arról, hogy nem halt meg és őt nagyon is igazinak láttam, akárhányszor felbukkant a közelemben.
- Akkor szerintem sokkal jobban belekavarodtam ebbe az egészbe, mint azt hiszed. Vagyis hisszük. - nem csak őt láttam. Ott volt az a szórakozóhelyi incidens is, mikor egy srác bemesélte nekem, hogy mindössze az alkoholmámor miatt képzelődöm olyasmiket, amik valójában ott sincsenek. És még Kat is hülyének nézett, mikor szóba hoztam neki a látottakat.
A következő titok felfedése egyszerre tölt el boldogsággal és némi félelemmel is, amitől még a hangom is megremeg.
- És biztos jó ötlet volt egy ilyen megszeghetetlen ígéretet tenni? - én leírhatatlanul örültem ennek, hisz ez azt jelentette, hogy soha többé nem kellett attól tartanom, hogy ő már nem lesz az életem része. De nem akartam, hogy később megbánja ezt a döntését.
Figyelem, ahogy mellém kúszik és amint elhelyezkedik, fejemet a vállára hajtom, az egyik kezét pedig magamhoz ölelem. Kissé meglepő és önkéntelen mozdulatok ezek, mégis a közelsége akkora fokú nyugalommal és biztonsággal áraszt el, amelyet már nagyon régen éreztem. - Megértem. Neki sem tenne jót, ha mindenki azt hinné, hogy megőrült és ne adj Isten pszichiátriára zárnák vagy gyógyszert adnának neki. - nem akartam Thomasra ráhozni a frászt, de velem sajnos hasonló dolgokat tettek, így pontosan tudtam, hogy egy rossz időzítés miatt mennyi mindent kellene az apukájának elszenvednie. És Mr. Wayne épp eleget szenvedett az elmúlt években, nem hiányzott neki egy nagyobb fokú idegösszeomlás. - Ne aggódj, én senkinek nem árulom el a titkaid. - legjobb barátok voltunk, evidens volt, hogy a titkaink biztonságban voltak a másiknál, most azonban úgy érzem ezt szóban is meg kellett erősítenem.
Érdeklődését hallva lassan elengedem a kezét, s valamelyest arrébb húzódom. Szégyenteljesen lesütöm a szemeimet a padlóra és újfent tördelni kezdem a kezeimet. Hajtincseim az arcomba esnek, de nem tűröm el őket, mert így legalább némileg eltakarnak és nem láthatja mennyire is szégyellem magam a történtek miatt.
- Lehet inkább jobb, ha nem tudsz ezekről. Ha megtudnád, mennyire szétcsúsztam, többé szóba se állnál velem. - komolyan beszélek, végtére is egy rakás szerencsétlenség vagyok. Amióta Thomas eltűnt, azóta kerültem az egyetemet, a megszállottjává váltam, szüntelenül kerestem őt mindenhol, miközben az esti bulikban állandóan lerészegedtem. Nem tudtam nélküle élni, továbblépni... így jóformán felégettem magam körül mindent. És ellöktem magamtól mindenkit, aki fontos volt nekem.
- Én csak... nem voltam képes elfogadni azt, hogy meghaltál. És mindent feladtam azért, hogy megtaláljalak. Úgyhogy... csináltam egy csomó hülyeséget, a jövőmet pedig elengedtem. Nem akartam tervezni, álmodozni, mert... egyszerűen képtelen voltam olyan jövőre gondolni, amiben Te nem szerepeltél. - nem bontom ki ennél jobban a témát, hisz így összefoglalva is eléggé nagy baromságnak hangzik. Sose hittem, hogy valaha is annyira fogok függni valakitől, mint ahogy Thomastól függtem, ez pedig rettenetesen megijesztett. De az Angyalnak tett ígérete valamennyire enyhíti a megszégyenülésem, mert az talán azt jelentheti, hogy ő sem akar többé elszakadni tőlem.
De ezt a gondolatot már képtelen voltam tovább szőni a fejemben, így elkeseredve a tenyerembe temettem az arcomat, várva arra, hogy ő is elismerje milyen hülye voltam, amiért mindent feladtam.

thomas & hannah

can't run anymore

- Azt hiszem előbb vagy utóbb magadtól is rá jöttél volna. - Határozottan a rosszabbik opció lett volna, mert ha magától jön rá mindenre az azt jelenti, hogy legalább annyira belekavarodott a világba, mint amennyire nekem sikerült. Ezt pedig senkinek nem kívántam. A mai napig fogalmam nincs az igazi családomról, de talán nem is igazán érdemes velük foglalkoznom, hiszen azokat sem tudom megóvni, akik egész éltemben mellettem voltak. Mintha nem lennék több egy rakás szerencsétlenségnél. Olyan az egész, mintha nem a mondénok védelmére képeztek volna ki. S mégis milyen védelmező lennék, ha még azokat sem tudom megóvni, akik a legközelebb állnak hozzám? Elég pocsék mondhatom.
- Igen, így van. Bár ez attól is függ, hogy milyen erős látással rendelkezel. Az is lehet, hogy engem főként azért láttál, mert kötődtél hozzám, de az is lehet, hogy könnyedén átlátsz mindenféle álcán így pedig másokat is láthattál, akit valaki melletted nem biztos, hogy többnek tekintett, mint puszta levegőnek. - Nekem is nehéz volt elfogadni, hogy egy olyan világhoz tartozom, amiről nem beszélhetek senkinek. Persze elméletileg a mondénokat nem szabad bevezetni a világ rejtelmeibe, de ha megvan a látás képessége úgy gondolom nem akkora tragédia. Meg ezen a ponton már tényleg magasról teszek a szabályokra. Épp eleget veszítettem miattuk nem hiszem, hogy a megszegésükkel sokkalta rosszabbá válna a helyzetem.
- Nem fogom. Beavatlak egy apró titokba. Amennyiben mi nephilimek az angyalra esküszünk.. Nem tudjuk megszegni a szavunkat. Úgyhogy, ha úgy hozná a sors, hogy a hülye fejemmel megint csak azt gondolnám, hogy jobb, ha magadra hagylak.. Nem lennék rá képes. - Persze ezzel nem csak neki, de magamnak is hatalmas ígéretet tettem. Tisztában vagyok vele, hogy teljesen sosem hagytam el, hiszen mint egy árny figyeltem őt és vigyáztam rá, legalábbis igyekeztem. Talán, ha több figyelmet fordítok rá és a szüleimre is most nem lennénk ebben a helyzetben.
- Ezért aztán nem tartozol bocsánatkéréssel. Meg aztán tudom. Néhanapján én is itt voltam.. - Persze, amióta láttam anyát sírni a képemet szorongatva nem igazán ugrottam ki a bőrömből, hogy újra felbukkanhassak.
Szavaira csak lesütöm a szemeimet, majd némán mellékúszok, hogy én is az ágyamnak vessem a hátamat. - Tudom ő is hiányzik nekem. - Még akkor is, ha a távolból láthatom, ha figyelhetem. Az koránt sem olyan, mintha egy beszélgetést folytatnánk egymással. Majdnem azt mondhatom, hogy én lettem a személyes zaklatója. Hiszen legutóbb egy tündért is kis híján felnyársaltam pedig csak segíteni akart az apámon. Nem, mintha bármit is elhinnék egy tündérnek a történtek után. - Idővel szeretném, de úgy gondolom, hogy most, ha felbukkannék talán még azt hinné, hogy elveszítette a józan eszét. Azt pedig nem kockáztathatom, hogy én legyek az, aki megadja neki az utolsó lökést az összeroppanásra. - Ha eljön az ideje mindenképpen szeretnék vele tisztázni mindent talán még tud is valamit az igazi szüleimről. Bár akkor talán anya sosem került volna abba a helyzetbe sem pedig én, hogy egy harctéren kell farkasszemet néznünk egymással, amelyben két ellentétes oldalon foglalunk helyet.
- De inkább mesélj mi történt veled az elmúlt időszakban.. Mik a terveid a jövőre nézve? - Persze többnyire rajta tartottam a szemem, de ez nem azt jelenti, hogy életének minden egyes pontjáról pontosan tudok.  

Mérhetetlen örömmel tölt el, hogy most már nem rejtőzik el előlem, sőt mi több, őszintén válaszol a feltett kérdéseimre.
- Hát, még mindig jobb később rájönni ezekre, mintsem soha. - megeresztek egy bátorító mosolyt felé, miközben dagad a mellem a büszkeségtől. Ennyit jelent az, ha valaki képes félrerakni a saját sérelmeit, utat engedve ezáltal sokkal fontosabb dolgoknak. Pedig alig egy perccel ezelőttig szinte lehetetlenségnek tartottam volna, hogy ennyire higgadtan és nyugodtan beszélgessünk. Most mégis itt tartunk.
Tekintetem követi a mozdulatait és érdeklődve figyelem a rúnát, amiről épp beszél nekem. - Szóval ez azt jelenti, hogy nem csak Téged láthattalak? Vagyis... elméletileg bárkit láthattam, aki olyan, mint Te? - sokáig képzeltem paranoiásnak és őrültnek magamat, erre még a végén kiderül, hogy soha nem is voltak hallucinációim. Csak el akarták hitetni velem, hogy képzelődöm vagy mondjuk azt, hogy részeg vagyok... miközben semmi sem hatott olyan mértékben az elmémre, ami igazolta volna az ő szavukat. Mégis elhittem.
Nyitott a világára. Ezt a mondatot ízlelgetem és boncolgatom magamban, s habár próbálok teljesen megértő lenni és úgy tenni, mintha érteném miről is van szó, ám az igazság ettől igen csak távol áll. Bár az igaz, hogy nyitott vagyok a világára, bármit is jelentsen ez.
Elmosolyodom, mikor minden gond nélkül kisujjesküvel pecsételi meg az ígéretét, miközben azért imádkozom, hogy tényleg hű legyen a szavaihoz. Elmondhatatlanul sokat jelentett Ő nekem mindig is és soha többé nem szeretném újra átélni az elvesztését. Mikor viszonozza az ölelést, akkor megnyugvásként egy halk sóhaj tör fel a tüdőmből. Ez kezdetnek már jó, hisz, ha nem lök el magától, az azt jelenti, hogy engedi, hogy segítsek. Én pedig valahogy segíteni fogok neki, mert úgy érzem, a korábbi szavaival mindössze a felszínt kapargatta és az igazi beszélgetéshez egy igaz barátra van szüksége.
- De ha mégis... akkor megbosszulom! - elengedem, hogy a földre ülve némi távolságot varázsoljak kettőnk közé, ezáltal lehetőséget kapva arra, hogy újra a szemeibe nézhessek. Próbáltam a lehető legfenyegetőbb hanggal előadni magam, de félő, hogy ez nem sikerült. Mindenesetre számítania kell arra, hogyha köddé válna, akkor bizony utána mennék és jól megleckéztetném. Nem mintha nem tudna fél kézzel lefogni... ettől a ténytől most eltekintek.
Kérdése meglep, mégis különös mód boldoggá tesz vele, így csak némán és mosolyogva, beleegyezően bólintok.
- Azt hiszem tartozom némi bocsánatkéréssel, ugyanis... meg nem tudnám mondani, hogy hányszor törtem be a szobádba, mióta elmentél. De mint látod nem túrtam fel... annyira. Csak jó volt itt lenni. Olyan volt, mintha még mindig itt lettél volna Te is. - lesütöm a szemeimet, miközben kezemet tördelve hátrébb csúszok, hogy hátamat az ágyának vethessem. Ahogy lefelé nézek, úgy tekintetem megakad a pulóverem alól kikandikáló póló szegélyén, amit rögtön takargatni is kezdek. Mert megeshet, hogy lenyúltam egy, maximum kettő régi pólóját, amit Ő ugye már úgyse használt volna, engem meg megnyugtatott, mert Thomas illata volt. A kínos az, hogy most is pont az Ő pólóját viseltem, ami talán már nála is kiverhette a biztosítékot.
Megkérdezném, hogy éhes-e, hisz anya egy kisebb afrikai falunak elegendő levest küldött át Mr. Wayne-nek, így bőven jutna belőle Thomas-nak is, de ehelyett valami más csúszik ki a számon. - Tudod nagyon hiányzol az Apukádnak. - nem akarok belemenni jobban a témába, nem akarom erőltetni, hogy beszéljünk a családjáról, amíg Ő maga nem áll készen erre. De egy kérdés mégis szöget üt a fejemben, én pedig vagyok annyira szemtelen, hogy sajnos ezt is megkérdezzem. - Haza fogsz jönni, most, hogy felfedted magad? Vagy... egyáltalán... felfeded magad másnak is? -

thomas & hannah

can't run anymore

Már sokkal korábban meg kellett volna tennem ezt az egészet. Hiszen akármennyire is óvni kívántam az embereket a régi életemből, nem történt más, mint folyamatosan elbuktam. Pedig szerettem volna rajta segíteni, anyán, apán.. De úgy tűnik valamilyen módon mégis sikerült elbuknom és most már nem tehetek mást, mint változtatok a hozzáállásomat. Egy újfajta módszerrel próbálkozom annak érdekében, hogy a keserű véget elkerülhessem.
- Már előbb elakartam, de nem akartalak veszélybe sodorni.. De úgy tűnik az, hogy tudsz az egészről talán még meg is óvhat téged. - Persze mindez legalább annyira kísérleti állapot, mint az, hogy felszívódok és soha többé nem hallanak rólam jó ötlet.
- Ez a jel láthatatlanná tesz a mondénok számára. - Felhúzom a karomat borító szövetet, hogy láthassa a karomra rajzolt rúnát, aminek köszönhetően csak ő láthat engem. Persze talán már nem lesz olyan nagy szükségem erre a jövőben, mint eddig. - Ami pedig azt jelenti, hogy nem vagy egyszerű halandó. Valami miatt képes vagy átlátni az ilyen álcákon, nyitott vagy a világra, amelybe én valószínűleg beleszülettem. - Nem tudom egyenlőre, hogy mégis miért lehet.. Talán árnyvadász felmenői voltak egykoron, vagy tündérek. De az igazság az, hogy még a saját családomról sem tudok túlságosan sokat így bele sem mennék abba, hogy mégis mi tudhatnék az övéről.
- Megígérem. - Összekulcsolom a kisujjam az övével csak úgy, mint régen gyerekként, amikor bármit megfogadtunk egymásnak. De talán az egyik legfontosabbat nem tartottam be neki. Hogy mindig mellette leszek. Elárultam, de minden egyes hátralévő napomon azon leszek, hogy mindezt helyrehozzam.
Nem bírtam már magamban tartani mindazt a fájdalmat, ami átjárta minden porcikámat. Az érzést, amikor éreztem, ahogy Cece élete a végéhez közeledik, ahogyan vele együtt egy darab belőlem is távozik az élők sorából. Bármely kegyetlen is, de akaratlanul is emlékeztettem magam erre a fájdalomra szüntelenül azt gondolván, hogy megérdemlem. Sokkal rosszabb dolgokat is megérdemlek, amiért hagytam, hogy meghaljon. Amiért anyát veszélybe sodortam. Annyi életet tettem tönkre, vagy csak majdnem, hogy igazán megérdemelném a pokol hét bugyrának szüntelen büntetését a lelkemen.
Karjaim akaratlanul fonódnak apró termete köré és úgy kapaszkodom bele, mintha ezzel csak megvigasztalhatnám saját magamat, hogy még nincs minden veszve, hogy rá még vigyázhatok. Itt van. Ezt nem szúrhatom el. Nem fogom elszúrni.
- Soha többé nem hagylak magadra Hannah. Soha. Az angyalra esküszöm. - Utolsó szavaim sokkal nyomatékosabbak, akár csak egy pecsét a lelkemen, láthatatlan béklyók kötnek a szavaimhoz. - Tudom, hogy valószínűleg nagy kérés, de.. Itt maradnál ma velem éjszakára? - Persze eszem ágában nincs semmilyen határt sem átlépni, egyszerűen csak jobban érezném magam, ha mellettem lenne és tudnám, hogy biztonságban van.  

Egy lassú bólintással nyugtázom, hogy nem csak nekem esik nehezemre megemészteni a hallottakat, hisz annak idején ő is pont ugyanígy kételkedett a hasonló szavak igazságtartalmában. Ez pedig némileg megnyugtat. Nem akarok veszekedni vele, nem akarom elüldözni sem magamtól, éppen ezért jó, hogy valamelyest félre tudom tenni a haragomat. Nem mintha megérdemelné, hogy rázúdítsam, hisz történt vele épp elég rossz mostanában, nem kellene még nekem is belé rúgnom. - És miért most mondod el ezeket nekem, ha eddig nem tetted? - nem feltétlenül van erre bármiféle különleges magyarázat. Lehet csak egyszerűen kikívánkozott már belőle ennyi hallgatás után.
- Hogy lehet, hogy én akkor is láttalak, mikor más nem? - mivel máshoz nem tudtam intézni az ilyen jellegű kérdéseimet s per pillanat ő volt az egyetlen ismerősöm, aki szakértője volt a témának, így neki szegezem ezt a kérdést. Ez már amúgy is foglalkoztat egy ideje, hisz sok bajt hozott ez már a fejemre, de azokról egyelőre nem óhajtottam beszámolni neki. Bőven akadt épp elég baja, nem kellett, hogy még én is púppá váljak a hátán.
- Megígéred? - kinyújtom felé a kisujjamat, hogy a gyermekkorunk egyik legkedveltebb formájában is ígéretet tegyen nekem, egy igazi, utánozhatatlan kisujjesküvel. Mintha ez az eskü forma valami mágikus erővel bírna és tényleg megszeghetetlenné tenné az ígéretét.
Csendben hátrálok tőle és ijedten figyelem az arcvonását. Valamivel nagyon küszködik és nem tudja, miként adhatna hangot a benne háborgó gondolatoknak. De amikor végre megnyílik nekem, akkor érzem csak, hogy valójában mennyire össze van törve. Bár ezen a történtek fényében nem is szabadna csodálkoznom, mégis megteszem. Hisz sose láttam még őt ennyire elveszettnek, ennyire zavartnak és megsebzettnek.
Reflexszerűen lépek közelebb, mikor a térdeire rogy, hogy megpróbáljam elkapni, hogy biztosítsam arról, én itt vagyok neki, bármi is történjék. De mégis megállok a mozdulatomban és csak figyelem. Nem merek beleavatkozni, nehogy rossz néven vegye, de aztán ezt a kerge gondolatot rögvest sutba vágom s áthidalom a közöttünk még fennmaradó távolságot. Az ölelésem felér egy kisebb ütközéssel, mégse kérek bocsánatot érte. A becsapódás talán egy kis életet lehel belé, talán ez egy kis fizikai megerősítése annak, hogy mellette vagyok és hogy nem ítélem el semmiért sem.
- Annyira sajnálom, Thomas... - suttogom, miközben én is térdre ereszkedem, kezeimet pedig összefonom a nyaka körül és szorosan magamhoz ölelem őt. - Bárcsak segíthetnék valahogy. De itt vagyok, oké? Számíthatsz rám... bármikor, bármiben. - egyelőre nem akarom feszegetni a témát s rákérdezni arra, pontosan mit is takarnak a szavai. Csupán biztosítani akarom arról, hogy én mindig itt leszek neki. - Csak kérlek, tényleg ne tűnj el még egyszer... nem tudom mihez kezdenék nélküled.

thomas & hannah

can't run anymore

- Tudom jól, hogy ez az egész egyszerre sok. Voltam a helyedben és nekem is kellett egy kis idő, mire megemésztettem, hogy ez a világ koránt sem olyan egyszerű, mint azt addig a pillanatig hittem. - Mondhatnánk azt is, hogy az egész mindenség a feje tetejére fordult és nem várom el tőle, hogy mindezt megeméssze egyszerre. Nem tudom, hogy mit is tehetnék érte, de az egyszer biztos, hogy önző vagyok és már egyszerűen képtelen vagyok távol maradni tőle. Szükségem van valakire és jelenleg ő az utolsó hajszál, akire támaszkodhatok. Nem fordulhatok még apához.. Nem tudnék a szemébe nézni. Főleg most, hogy mennyire megtört lehet, hogy elveszítette anyát. Ha pedig tudná, hogy én tehetek róla, akkor biztos vagyok benne, hogy egy életre meggyűlölne. Nekem már csak Hannah maradt. Nélküle teljesen elvesznék és nem bírnám ki, ha most ő is hátat fordítana nekem. Az egy teljesen más kérdés, hogy megérdemelném, de csak reménykedem abban, hogy kitart mellem a tetteim ellenére.
- Nem vagyok hallucináció. Tényleg itt vagyok. Most már pedig nem is tervezem, hogy bárhova is elmennék. - Azt hittem, hogy jót teszek a múltban szereplő embereknek azzal, hogy távol maradok, de még így is szenvedniük kellett. A szüleim életét egy démon megfenyegette és valaki pedig elhagyatottat csinált az édesanyámból, ami koránt sem visszafordítható és nem volt más választásom, mint kiontsam az életét. Így már nem szenvedett tovább. A fájdalmát pedig azóta is önmagamban hordozom.
- Én... - Nem tudom, hogy kezdhetném el az egészet, hiszen könnyek kezdik égetni a torkomat, a szemeimet és minden érzelem, amit eddig elfojtva őriztem magamban most kegyetlenül a felszínre kíván törni és úgy érzem, hogy ez ellen pedig semmit nem tehetek. Nagyot nyelek és a fejemet lehajtom, hogy ne láthassa a könnyeimet, amelyek végigcsordulnak az arcomon. - Elvesztettem az utolsó ember, aki mindig mellettem állt.. Meghalt mert figyelmetlen volt.. Csak úgy, mint anya is miattam halt meg... Én öltem meg. - Még, ha nem is én öltem volna meg a háború során, akkor is az én kezemhez tapadt volna a vére. Ha én nem vagyok, akkor talán sosem esik bántódása.
- Nem lehetek egyedül a gondolataimmal Hannah.. Nem tudnék.. Én.. - A fájdalom súlya szinte egyszerre nehezedik a vállaimra, ahogy térdre rogyok, majd tekintetemet Hannahra emelem nem törődve azzal, hogy mennyire megtörtnek lát most, hiszen ha ő nem fogad el, hát a halál lesz az utolsó és egyetlen társam az életben.  

- Nem tudom... - történtek furcsaságok mostanában, de minden egyes szituáció homályosan él az emlékeimben. Lehettem egyszerűen csak részeg, hogy olyanokat lássak, amiket amúgy nem. Az, hogy ebből mi lehetett tényleg igaz, azt már egyedül nem voltam képes megállapítani.
- Többé már azt sem hiszem el, amit a saját két szememmel látok - össze vagyok zavarodva és ez igencsak kiül a mostani mimikámra is. De ha igazságosak akarunk lenni, akkor ezért nem is hibáztathat engem. Jóformán ugyanaz történik velem, mint ami vele is történhetett, mindössze más köntösbe van csomagolva az én esetem.
- Egyébként nem arról van szó, hogy nem hiszek neked. Hanem arról, hogy nem akarok hinni. A kettő között pedig van némi különbség. - nem akarom, hogy azt higgye, nem bízhat meg bennem, hogy nem mondhat el nekem mindent. Mert igen is, mindenről tudni akarok, csak néha nem a legmegfelelőbb módon mutatom ezt ki. Nem az igazmondását kérdőjelezem meg, ezt fontos lenne tudnia, csak épp olyan dolgokról beszél, amikről sohasem hallottam ezelőtt, így talán valamennyire érthető a hitetlenkedésem és a megkérdőjelezésem.
- De az, hogy itt állsz előttem... nem lehet csak hallucináció. Ennyire a saját érzékeim sem csaphatnak be engem. Legalábbis remélem. - nyílt titok, hogy az eltűnése óta nem állok két lábbal a földön. Pár pszichiátert már a hátam mögött tudok, jó néhány adag nyugtató pirulát is. Tudom, hogy nem hallucinálok, legalábbis nagyon próbálok ebben hinni, s mivel a tényleges valóját volt hajlandó felfedni előttem, így világossá vált, hogy soha nem is képzelődtem. Mégis van bennem egyfajta kettősség, félelem, hogy mi van akkor, ha most is csak a saját érzékeim csaptak be. Mi van akkor, ha annyira megbolondultam, hogy többé már nem leszek képes megállapítani mi valóság és mi képzelet csupán?
De ezeket elhessegetem magamtól és inkább igyekszem a legtöbbet kihozni az adott helyzetből. Nem akarok veszekedni, nem akarok pálcát törni a feje felett, sem ítélkezni. Egyedül azt akarom tudni, hogy mi lesz ezután.
- Akkor most miért vagy itt? Miért jöttél vissza, ha nem akartad keverni az új életedet a régivel? - magam sem tudom, milyen választ is várok erre a kérdésre. Az anyukája miatt? Miattam? Vagy történhetett valami más? Esetleg egyszerűen már sok neki, ami ezidáig történt és szüksége van egy barátra?
Végül is mindegy, egyedül az számít, hogy most tényleg itt van, s nem rejtőzik tovább. Ha csak nem azért jött, hogy igazából s végleg elbúcsúzzon. - Mi történt, Thomas? - lépek közelebb hozzá, miután észreveszem az őrlődést, ami kiül az arcára. Bár félő, hogy mivel korábban azt sugalltam, nem hiszek neki, így most nem lesz hajlandó megnyílni nekem. Pedig félreteszem minden sértődöttségemet és megesküszöm, hogy többé szóba sem hozom, ha most visszakapom a legjobb barátomat.

thomas & hannah

can't run anymore

Döntéseket kellett hoznom. Ezeken nem változtathatok már, akármennyire is szeretnék. Akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak, hogy mindent és mindenkit megóvjak leginkább önmagamtól és a világtól, aminek a részese vagyok. Mégis azzal, hogy ezt a világot választottam, hogy védelmezni akartam az embereket, a világot és mindenkit, aki benne van csak még inkább veszélybe sodortam azokat, akiket szeretek. Nem elég, hogy először egy démon akarta bántani a családomat, de végül egy valakinek sikerült közel férkőzniük hozzájuk. Hiszen, ha nem így lenne, akkor az anyám még mindig életben lenne. De talán az élet arra akart rámutatni, hogy helytelen döntés volt. De abban a helyzetben nem hiszem, hogy lett volna egyáltalán helyes döntés. Néha vannak olyan szakaszai az életnek, ami ellen semmit nem tehetünk csak a két rossz közül kiválasztjuk az egyiket, amiről azt hisszük talán kevésbé fog fájni, de végül az is legalább akkora katasztrófát hoz magával, amelyet a rosszabbik opció során elképzeltünk.
Reakciójára felhorkantok.
- Tudod, megannyi alkalommal gondoltam, hogy elmondom neked az igazat bár az sosem jutott eszembe, hogy nem hiszel nekem. Vagy talán csak én vagyok az egyetlen árny, ami felbukkant az életedben úgy, hogy elvileg lehetetlennek kellett volna lennie? - Nem tudom, hogy miért reménykedem abban, hogy látta egy töredékét az árnyvilágnak, hiszen ez csak azt jelentené, hogy veszélyben van. Így legalább az értetlensége is legalább azzal nyugtatja a lelkemet, hogy még fogalma sincs arról, hogy mégis mi is ő valójában.
- Ez volt a helyes döntés. Amit nap, mint nap csinálok az könnyedén az életembe kerülhet. Lehet, hogy egy nap tényleg eltűntem volna, de akkor nem lettem volna még mindig életben, hanem meghaltam volna és sosem találjátok meg a testemet. Ez az opció sem éppen kellemes, de azért is döntöttem el, hogy eltűnök. Mert így legalább a háttérből meg tudlak óvni téged is és.. - Megrázom a fejemet, hiszen nem tudom befejezni a mondatomat. Tudom jól, hogy elbuktam abban, hogy megóvjam az anyám életét, megóvjam Cece életét.. Szinte mindent és mindenkit tönkretettem. Persze eközben önmagamat sem kíméltem, de a mazochista lelkemnek igazán nem árt egy kis fájdalom.
- Ezt most komolyan megkérdezted? Lehet, hogy rengeteg dolog változott mindkettőnk életében, de azért ennyire azért még ismerhetnél. Kurvára nem volt könnyű elsétálnom, de nem volt más választásom. Nem tudtam szemet hunyni a tény felett, hogy egy másik világhoz tartozom. Azok után, amiket láttam és tapasztaltam nem tudtam visszasétálni az egyszerű mondén életembe, mintha mi sem történt volna. - Megannyi alkalommal jöttem vissza a szobámba nosztalgiázni elgondolkodni azon, hogy vajon mégis mit tehetnék annak érdekében, hogy mindenki megtalálja a lelki békéjét, de inkább csak saját magamat ostoroztam akárhányszor itt voltam. Cece pedig mindig kirángatott a gödörből, amibe eltemetettem magam. Csakhogy most már ezt nem tudja megtenni. Hiszen őt is elveszítettem. Csak úgy, mint szépen lassan mindenkit az életemből.   

Életemben először félve lépem át a Wayne család házának küszöbét. Úgy érzem magam, mintha a saját kivégzésemre indultam volna. Annyira jó barátok voltunk Thomas-szal, olyan közel álltunk egymáshoz, most meg... magunkra sem ismerek. Félek, hogy talán ez lesz az utolsó találkozásunk és ennek a gondolatnak már most előre a betege vagyok. Azt is alig éltem túl, mikor egyik napról a másikra köddé vált, egy igazi búcsú végleg a szakadékba taszítana. Pedig szinte a csontjaimban érzem, hogy valami hasonló végkimenetele lesz a dolognak.
De minden félelmem ellenére álarc mögé bújok és eljátszom, hogy cseppet sem rettegek a találkozótól. Visszatartom a könnyeimet, mély levegőket veszek, hogy a dübörgő szívverésemet nyugodtabb mederbe tereljem, ám mindössze annyi kell, hogy meglássam Őt, igazi valójában, a régi szobájában, s minden próbálkozásom egy másodperc alatt szertefoszlik. Ezért lépek az ablakhoz, ezért emelem tekintetem a kinti tájra vagy épp a szoba más-más berendezéseire, hogy még véletlenül se találjam szemben magam Thomas pillantásával. Mert nem láthatja rajtam, mennyire megsebzett és mennyi fájdalmat okozott. Ám ez a tervem se érhet révbe, hisz mikor füleimet megütik a szabályokról ejtett szavai... máris képtelenséggé válik nyugodtan maradnom.
- Te meg miről beszélsz? Hallod egyáltalán magadat? Mondének, árnyvilág? - értetlenkedve vizslatom az arcát, hátha ki tudok olvasni belőle valamit, ám rá kell jönnöm, hogy azok az idők már régen elmúltak.
Elfehéredve hallgatom a magyarázatát. Ez volt minden vágyam, hogy megtudjam miért ment el, hogy végre válaszokat kapjak, hogy hazajöjjön... de most, hogy ez valósággá válik, mégse érzek semmiféle megkönnyebbülést. Helyette rettegek, hogy mi lesz ebből. A gondolatom, miszerint nem engedem, hogy meglássa mit művelt velem, rögtön el is száll, amint az utolsó mondatához ér.
- És úgy gondoltad, az lesz a legjobb megoldás, hogyha egyik napról a másikra egyszerűen csak eltűnsz? - fakadok ki, s habár próbálom a bennem dúló haragot nem egyből rázúdítani... az érzelmeim túl erősek ahhoz, hogy nemes egyszerűséggel képes legyek visszafogni őket.
- Belegondoltál abba valaha is, hogy mit okoztál azzal, hogy elmentél? Thomas mi... hónapokon át kerestünk Téged! Mentőcsapatokat szerveztünk, állandóan jártuk a várost, a környező településeket és minden nap újra és újra csalódnunk kellett, mert nem találtunk sehol. A szüleid összeroppantak, ahogy én is... Aztán jött a rendőrségi határozat, miszerint nem keresnek tovább. Thomas, téged halottnak nyilvánítottak, mi pedig eltemethettünk egy üres koporsót. Nem csak én betegedtem bele az egészbe, hanem mindenki más is! - a végére már szinte kiabálok vele, holott jól tudom, kordában kéne tartani a hangomat. Ám lehet, miattam már nem aggódnának, hisz Thomas eltűnése óta produkáltam már egyéb furcsaságokat is. A kiabálós őrjöngésemre talán már fel sem kapják a fejüket.
- Neked egyáltalán okozott bármi nehézséget az, hogy csak így kisétáltál az életünkből? - nem volt fair ez a kérdés, de mivel már remegtem az idegességtől és a könnyeim is ki-kicsordultak a szemeimből, kénytelen voltam visszavágni valahogy, még akkor is, hogyha nem akartam fájdalmat okozni neki.

thomas & hannah

can't run anymore

Szerettem volna a kezdetektől fogva őszinte lenni vele, de nem tehetem meg. Vannak bizonyos törvények, amelyeket egykoron a saját védelmünkre állítottak fel, a céljaink védelmére, hogy megóvjuk az emberiséget mindentől, amitől nem képesek saját magukat megóvni. Most mégis az elmémben kérdések tömkelege kering, amit feltehet nekem és mindegyikre olyan választ kellene adnom, ami koránt sem egyenes, hogy nem sodorja teljesen őt veszélybe, de egyszerűen már nincs más, akire támaszkodhatok és nem tudnék neki hazudni. Bármennyire is van megkötve a kezem a törvény szerint a lelkemet tovább már nem kínozhatom.
Ahogy belép és meghallom a csilingelő hangját szeretnék az irányába tekinteni, de inkább a plafont bámulom, majd ülőhelyzetbe küzdöm magam, de még ekkor sem nézek rá a kérdéseinek hatására sem inkább a padlót kezdem fixírozni.
- Most bárki láthat. - Ostoba húzás volt a részemről, hogy ezt bevállaltam, hiszen apa is besétálhatott volna az ajtón, amivel talán még nagyobb kárt okoztam volna a lelkében, mint azt anya elvesztése okozhatott. Már teljesen egyedül van és minderről csak én tehetek, hiszen én voltam az. Én tettem.
- Vannak szabályok, amik arra köteleznek, hogy egy mondén előtt sosem szabad felfednünk a világunkat, de tekintettel, hogy te magad nyitott vagy az árnyvilágra, hogy látsz engem akkor, mikor más nem talán elég kibúvó ahhoz, hogy egyikünk se kerüljön bajba. - Szavaimat mindvégig inkább a padlónak szegezem, kezeim mindkét oldalamon ökölbe szorítva fúródnak a takaró anyagába.
- Nem tudom, hogy hol kezdhetném ezért talán a legelején. A szüleim nem igazán a szüleim. Örökbe fogadtak. Egy olyan világhoz tartozom, amelynek a létezéséről az átlag embereknek fogalmuk sincs. Amikor megszakadt kettőnk kapcsolata próbáltam egyensúlyozni az életemet a két világ között, amiben éltem, élnem kellett, de nem tudtam a végsőkig húzni. Végül pedig azt választottam, ahol úgy éreztem, hogy a legtöbb hasznomat venné az emberiség. Ehhez pedig hozzátartozott az is, hogy el kellett hagynom mindenkit, aki fontos volt a számomra, hogy biztonságban legyenek. Még téged is. - A szavak sokkal könnyebben jönnek hozzám, mint azt gondoltam. Szinte üdítő végre elmondani az igazat. Persze nem várhatom el, hogy ne gyűlöljön mindazért, amit tettem, amennyi fájdalmat okoztam neki, de nem ezt akartam. Szeretném azt hinni, hogy volt választásom, de igazából nem. Képtelen lettem volna hátat fordítani az örökségemnek. Még akkor is, ha megannyi szenvedést hozott magával.   

Farkasszemet nézek a gyógyszeres dobozkával, amit alig pár órája helyezett le elém anya. Azt hiszi, hogy ezek a pirulák majd gyógyírt szolgáltatnak az álmatlan éjszakáimra s végre visszakapja azt a lányt, aki Thomas elvesztése előtt voltam. Ha a pszichiáteren múlna, már rég egy elmegyógyintézet vendégszeretetét élvezném, de szerencsémre a családom tisztában van azzal, hogy nem vagyok őrült. Csupán... gyászolok. Akik pedig gyászolnak, azok furcsa dolgokat tesznek, ám ettől még nem tébolyodnak meg. Az előttem heverő pirulák is csak arra kellenek, hogy végre álomra hajthassam a fejem. Legalábbis ezt mondják... Mégse tudom rászánni magam arra, hogy bevegyek akár egyetlen darabot is belőlük, habár jól tudom, mennyire szükségem volna egy kiadós alvásra. De rettegtem attól, hogy vajon mi történik az alatt az idő alatt, míg én édesdeden alszom. Vajon Thomas felbukkan majd? Elszalasztok így akkor egy lehetőséget arra, hogy találkozzak vele? Ennek még a puszta gondolatától is a hideg rázott, így ennek a tényleges bekövetkezését végképp nem kockáztathattam meg. Különben is, majd alszok akkor, ha végre megtudtam mi is folyik itt.
Amint ezen gondolatomon túlteszem magam, meg is látok egy árnyat elsuhanni Thomas régi szobájában. Emlékszem gyerekként mennyire szerettük, hogy az ablakaink egymásra néztek, hisz így az esti lámpaoltás után is képes voltunk még bohóckodni az ablakban. Amikor azonban Thomas-nak nyoma veszett, én szinte az ablakba költöztem. Hosszú éjszakákon át csak az ő ablakát lestem, bízva abban, hogy egyszer majd meglátom, ahogy hazatér. Most vajon ez történik?
Magamra kapva a kabátomat, kiosonok a szobámból, s már mikor azt hiszem, hogy megúszom kíváncsi tekintetek nélkül, akkor jelenik meg anya a lépcső alján, elállva így az utamat.
- Ha már mindenképp át akarsz menni a szomszédba, akkor lehetne, hogy most az egyszer nem törsz be hozzájuk? - épp felesleges magyarázkodásba kezdenék, de még szinte szóra se nyitom a szám, anya újra beelőz. - Ott van egy kulcs az asztalon. És ha már mész, akkor vidd át Mr. Wayne-nek a levest, amit odakészítettem. - ha nem anyáról lenne szó, meg is lepődnék a hallottakon, de miután elsétálva mellettem megsimítja a karomat, inkább csendben az étkező felé veszem az irányt. Nem firtattam, honnan van kulcsa a szomszéd házhoz, betudtam ezt egy feltevésnek, miszerint Mr. Wayne adhatta neki, mikor egy hétig nem voltak itthon és kellett valaki, aki néha ránézett az otthonukra. Nem mintha titok lett volna előttük is, hogy éjnek évadján belopózom hozzájuk és Thomas régi szobájának padlóján ülve figyelem az ablakon beszűrődő fényeket.
Amint megkaparintom az ételhordóba gondosan elcsomagolt levest, magamhoz veszem a szomszéd ház bejárati ajtajának kulcsát is és megindulok a célom felé. Emlékszem még azokra az időkre, mikor felfutottam a lépcsőkön és az ajtó előtt megállva megnyomtam a csengőt. Manapság nem voltam ennyire illemtudó és most is elég kellemetlenül érzem magam, hogy itt állok az ajtó előtt, ráadásul az a kulcs nyitja azt, ami az én kezemben pihent eddig. Általában a hátsó ajtón szoktam beslisszolni, mert azon elég könnyű kipöccinteni a zárat... de most eleget teszek anya kérésének és megfelelően közlekedem, nem pedig úgy, mint egy betörő.
Gyorsan a konyhapultra helyezem a levest és már sietős léptekkel megyek is fel az emeletre, hisz egyáltalán nem azzal a szándékkal jöttem át, hogy áthozzak némi élelmet. Láttam valamit a szobámból, most pedig itt volt az ideje, hogy meggyőződjek arról, nem csak a szemeim csaptak-e be.
Thomas szobája felé menve már lassulnak a lépteim, majd végül meg is állok, ahogy előrehajolva megpillantom az ágyon fekvő alakot. Legszívesebben odafutnék hozzá és megölelném, de annyira haragudtam rá a múltkori miatt, hogy erőt véve magamon inkább csak pár jelentéktelen lépést teszek a szobájában.
- Ezek szerint jól láttam az ablakomból, hogy itt vagy. - szükségtelen ténymegállapítás, mégse tudom eltűrni a közénk ülő csendet. Még akkor sem, ha éppen mérges voltam rá. - Remélem azért jöttél, hogy válaszokat adj. - kimért és hűvös akartam lenni, ezért kerültem minden pillantást, s csak olykor-olykor, lopva tekintettem rá.
- Most is csak én láthatlak? - egy olyan kérdés hagyja el ajkaimat, melyet voltaképp én sem értek. Egészen a múltkori találkozásunkig azt hittem, hogy csak hallucinálok, mikor Őt látom. Majd kiderült, hogy valójában nagyon is életben van, de velem ellentétben a szülei például nem láthatják. Hiába kerestem válaszokat erre a jelenségre, nem találtam egyet se, ami hihető lett volna.
- Mi ez az egész, Thomas? - végül felé fordultam, szemeimbe pedig könnyek gyűltek. Annyira hiányzott, mégse tudtam úgy viselkedni, mint akit nem viseltek meg az elmúlt hónapok. Amióta csak eltűnt, fenekestül felfordult az életem és másra se vágytam, minthogy visszakapjam a legjobb barátomat. Most pedig... itt volt, tőlem csupán egy karnyújtásnyira, mégse hittem el, hogy ez tényleg a valóság volt és nem csak egy szemfényvesztés. Válaszokat akartam, magyarázatokat, méghozzá mindenre kiterjedően. Nem akartam innen elengedni mindaddig, amíg fény nem derül arra, mi is folyik itt valójában.

thomas & hannah

can't run anymore

Úgy éreztem, hogy az egész életem lassan egy tökéletes romhalmazzá változik. Nem marad más belőle, mint a káosz. Megannyi bűntudat nyomta a lelkemet, ami kegyetlen veszteséggel keveredett és ilyenkor az egyetlen hely, ahol biztonságban érezhettem magam az a régi szobám. A mondén szüleim lakása, akik mit sem sejtenek abból, hogy mi is történik körülöttem. Vagyis többé már nem igazán érvényes a többes szám, amiről nem illene megfeledkeznem, hiszen az egész az én hibám. Ha talán őszinte lettem volna a dolgokkal kapcsolatban még mindig életben lennének. Persze a törvény kötelez arra, hogy nem beszélhetek róla, nem avathatok be mondénokat az árnyvilágba, de ha valaki nyitott rá azzal őszinte lehetek. Muszáj valakivel beszélnem és most, hogy már Cece sincs úgy érzem nincs kihez fordulnom. Már egyszerűen kifogytam olyan emberekből, akik ismernek engem és, akikben feltétel nélkül megbízom. Ilyenkor döbbenek csak rá, hogy ez a lista sokkal rövidebb, mint azt én valaha gondoltam.
Ha valahol rám talál az itt lesz. Tudom jól, hogy néha átjár ide, talán azért, hogy önmagának a lelkét megnyugtassa, vagy egyszerűen csak abban reménykedik, hogy egyszer majd mikor benyit, akkor itt leszek az ágyon, ahogy most vagyok. Bár gondolom nem egy rakás szerencsétlenségben reménykedett, aminek most érzem magam, de kezdetnek talán ez is megteszi. Tudom, hogy megannyi kérdése lesz a számomra és én pedig készen állok arra, hogy mindegyiket egytől-egyig megválaszoljam.
Nem is érdemlem meg őt sem. Magam mögött hagytam nem foglalkozva azzal, hogy milyen hatással lesz mindez rá.. Most pedig tőle várok segítséget, egyfajta mentsvárat, mikor úgy felkavartam az életemet, hogy egy szemétdomb is kellemesebb helyszín, több lehetőséggel, mint az elcseszett életem. S mindez csakis egyedül az én hibám.
Eldobom magam az ágyamon, mikor pedig hallom a bejárati ajtó ismerős nyikorgását minden izmom megfeszül, hiszen nem biztos, hogy túlélnék egy találkozót az apámmal. Muszáj, hogy Hannah legyen. Ő kell, hogy legyen.