Soha nem lett volna szabad visszanéznem. Amikor kisétáltam az életemből, mikor elhitték végre, hogy soha nem térek vissza, hogy meghaltam. Akkor kellett volna lezárult fejezetnek tekintenem mindezt. De képtelen voltam csak úgy hátat fordítani az egész életemnek. A szüleim szenvedését nem is tudtam végignézni. Ahogy anyám éjszakánként bejár a szobámba. Hiszen legutóbb, mikor itt voltam pontosan ezt tette. Talán érezte a jelenlétemet, vagy egyszerűen csak reménykedett, hogy ezúttal mikor benyit nem egy üres szobát fog találni. Hanem itt leszek én is. Egyik napról a másikra sétáltam ki az életemből. Talán így tűnhetett.. De sokat küszködtem, hogy meghozzam a döntést. Kénytelen voltam választani főleg most, hogy azt sem tudhatjuk megéljük-e a másnapot. Sebastian hatalmas veszélyt fenyeget a világunkra és ezt még csak el sem hajlandóak ismerni. Csak úgy, mint egykoron Valentine-nál. Őt is akkor voltak képesek minimálisan komolyan venni, amikor már betöltött egy bizonyos kort. Mintha a mi korunkbelieknek nem kellene már harcra termettnek lennie. Ezzel lényegében a saját vesztüket ismerik el. Egyszer én már meghaltam nem fognak gyászolni. De talán valamivel segíthetem útjukat, hogy jövőjükbe egy kis fényt csempészhessek. Valamivel muszáj helyrehoznom, amíg még megtehetem. Hiszen nem tudhatjuk, hogy mi lesz a háború végkimenetele, hogy hány embernek követeli majd életét. Mert háború közeleg. Ezt mindenki, akinek van egy kis józan esze pontosan tudja. Teljes mértékben oda kell koncentrálnom ehhez pedig el kell engednem az életet, amit egykoron még sajátomnak mondhattam.
Az ismerős falak még mindig melegséggel töltenek el. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, hiszen egy ideje már figyeltem a környéket az utcáról. Megígértem, hogy visszajövök és beszélek vele. Ennyivel tartozom. De ez most már muszáj, hogy búcsú legyen. Nem kínozhatom sem magam, sem pedig őt ezzel az egésszel. Két külön világhoz tartozunk és ezt el kell fogadnunk. Meg amúgy is jobb szeretném, ha a lehető legtávolabb lenne most tőlem. Ott lesz a legnagyobb biztonságban. Sebastian-nak a problémája a nephilim-ekkel van. Azzal is tisztában vagyok, hogy ott nem fog megállni, de addig legalább biztonságban tudhatom, amíg felülkerekedünk rajta. Mert bízom abban, hogy képesek leszünk legyőzni. Lehet, hogy pár csatát elveszítünk majd, de a végső háborút mi nyerjük meg. Muszáj lesz. Még akkor is, ha nem fogom megélni. Mindent azért, hogy biztonságban tudhassam azokat, akiket szeretek.
A szobámba érve látom az alakját, ahogyan egy fényképet nézeget. Pontosan tudom, hogy melyiket, hiszen az egész szobámat már úgy ittam magamba az itt töltött esték alatt, hogy minden egyes porszemre emlékszem és könnyedén feltűnne a hiánya. Megszólalnék, de ahogy ölelésébe von még azt is elfelejtem, hogy igazából mit akartam mondani. Egy darabig meg sem mozdulok, mint aki teljesen megfagyott. Át akarnám ölelni, de tudom, hogy az hiba lenne. Ha ellágyulok tudom jól, hogy nem leszek képes megtenni, amit kell. Már pedig nem hátrálhatok meg még egyszer. Nem lehet.
Nehezemre esik nem köré fonni a karjaimat. Ehelyett a vállaira teszem a kezemet és ezzel tolom el finoman magamtól. Szükségem van a térre.. Levegőre, hogy gondolkodni tudjak. Ahogy tekintetébe könnyek szöknek, mintha egy láthatatlan erő marcangolná darabokra a szívemet, de inkább kerülöm a tekintetét. - Nem számít, hogy valós vagyok, voltam vagy sem. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy találkozunk. Hogy látsz engem. El kell engedned. Élned kell tovább az életedet Hannah. Mert én már soha nem térek vissza. - Az utolsó mondatot már képes voltam a szemeibe nézve kiejteni. Hiszen tényleg megvan az esélye, hogy soha nem térek vissza. Hogy meghalok, elesek a csatában. Még most kell elengednie. De nekem is ugyanúgy el kell engednem Őt. Mert ostobaság volt azt hinni, hogy az élete részese lehetek. Hogy segíthetek neki tovább lépni anélkül, hogy még jobban tönkretenném.

Az íróasztalomnál ülve farkasszemet néztem a kulcscsomóval. A kulcscsomóval, amit Mrs. Wayne vészhelyzetekre adott és ami egykor Thomas tulajdonát képezte. Akárhányszor a kezembe fogtam a kulcsokat, azok szinte égetni kezdték a bőrömet, mindeddig azonban nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy átmerészkedjek a szomszéd házba. Pedig most muszáj lett volna. Mrs. Wayne a lelkemre kötötte, hogy amíg ő és a férje elutaznak a hétvégére, addig nagy figyelmet fordítsak az imádott virágaira és akár naponta többször is átmenjek és megnézzem, hogy minden rendben van-e velük. Reggel anya ment át, átvállalva tőlem ezt a feladatot, de most, révén, hogy idehaza is egyedül voltam, nekem kellett meglépnem ezt. Kínzó lassúsággal sétáltam át a szomszédba s hosszú percekig játszadoztam a kulcscsomóval, mielőtt a megfelelő kulcs a zárba került volna. De erőt vettem magamon, majd egy pillanattal később már ki is nyitottam magam előtt az ajtót.
Legutoljára Thomas halotti torán voltam itt, akkor is csak pár percig, mert az egyre súlyosbodó pánikrohamom elüldözött. Ijesztő volt egymagamban sétálni az üres házban a sok fénykép között, miközben megannyi gyerekkori emlék a felszínre próbált törni. A kulcsokat az konyhapultra helyeztem, míg megtöltöttem a kannát vízzel. Szobáról-szobára jártam végig a házat, gondosan ügyelve arra, hogy mindegyik virágot meglocsoljam, Mrs. Wayne pontos utasításait követve. Anya reggel ezt úgysem tette meg, ő csak körbenézett, hogy minden rendben volt-e. Valamiért meghagyta ezt a gyötrő feladatot a számomra, mintha azt remélné, hogy ezzel a kis itteni túrával én is meggyógyulok. De nem fogok.
Lassú léptekkel sétáltam el a szülői háló mellett és álltam meg Thomas egykori szobája előtt. Az ajtó csukva volt, s habár minden porcikám ellenkezett az ellen, hogy benyissak, mégis megtettem. De ez sokkal jobban fájt, mint amire számítottam. Minden úgy volt, ahogy Thomas akkor itt hagyta. Szent meggyőződésem, hogy a szülei semmit se mozdítottak el, semmihez nem nyúltak hozzá. Sunnyogó betörőnek éreztem magam, mégis beljebb sétáltam, hogy szemügyre vehessek minden apró négyzetcentimétert a szobában. Mert talán most vagyok itt utoljára.
Az íróasztalánál lévő fal tele volt ragasztva fényképekkel, csak úgy, mint nálam. Elmosolyodva tapasztaltam, hogy a legtöbb képen én is szerepeltem, de rögtön el is szomorodtam, ahogy láttam, hogy mindegyik csak a régmúltból való volt. Tagadni sem lett volna érdemes, hogy a kamaszkor beköszöntésével túlságosan is eltávolodtunk egymástól. Talán ha akkor rámenősebb lettem volna és segítettem volna neki, akkor ma még mindig itt lenne. Hiszen láttam, hogy nem volt jól, éreztem, hogy valami baj van, mégse segítettem.
Az ágyához közelebb lépve észrevettem az egyik kedvenc gyerekkori képemet, amin mi ketten szerepeltünk és ez kicsit elhessegette a szomorú gondolataimat. A kezembe fogtam a képet és mosolyogva néztem a régi emléket. Szavakba nem tudtam volna önteni, hogy mennyire hiányzott... Egy rövid percre hunytam le a szemeimet, s csak arra nyitottam ki őket, mikor halk lépteket hallottam a hátam mögül. Lassan fordultam meg, de amint megláttam ki settenkedett ide, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdőmből.
- Azt hittem, már nem fogsz visszajönni. - tényleg féltem ettől. Hiába ígérte meg, hogy keresni fog, nem tette én pedig féltem, hogy soha többé nem láthatom majd viszont. A fényképet letettem az ágyra és szinte futólépésben siettem oda hozzá, hogy megölelhessem. Még ha esetleg Ő nem is akarta volna, nekem erre szükségem volt, ezért kétségbeesetten szorítottam Őt magamhoz, ameddig csak lehetett vagy amíg el nem lökött magától. Ezúttal kétkedő sóhaj hagyta el az ajkaimat. A szemeimet nem mertem lehunyni, mert attól tartottam, akkor eltűnik. De éreztem Őt. Itt állt előttem, hús-vér emberként, nem pedig szellemként. - Nem is őrültem meg... nem hallucinállak téged. - ezt inkább saját magam megnyugtatása gyanánt közlöm, de azért neki is címzem a gondolataimat. Nem az antidepresszánsok miatt láttam. Vagy igen? Esetleg még nem ürült ki a szervezetemből a gyógyszer?
Elengedtem Őt és egy apró lépést hátráltam tőle, adva neki némi teret. - Kérlek mondj valamit... Te tényleg itt vagy, ugye? És én nem vagyok őrült. - nyeltem egyet, szemeimbe könnyek szöktek, ahogy a megerősítésére vártam. Nem hiszem, hogy bárki más képes lett volna megnyugtatni rajta kívül, de egyelőre még én magam se tudtam, mit higgyek. Hiszen itt állt előttem, mégis sokkal távolibbnak éreztem, mint korábban bármikor.