Rendhagyó módja lehetett a félelmekkel való szembenézésnek az, amit átélt, de ha megtalálta benne azt, amiből előnyt kovácsolhat, akkor azt hiszem az mindenképpen csak jó lehet. - Nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehetett látni, tapasztalni olyan dolgokat, amiket a hozzád közel állók nem tudtak. Biztosan nem volt egyszerű vagy könnyű. - esetemben ezek a dolgok nem így történtek, köszönhetően a mágikus-mentális blokknak, ami elzárt ettől a világtól hosszú éveken át. Vagy inkább bezárt a mondén világba, attól függően, honnan nézzük. A szüleim utolsó megmaradt csavarja volt, hogy távol tartsanak attól, amire szerintük érdemtelen voltam, csak, mert a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt ők szerették volna. A gondolat és az emlék az egészen másféle gyerekkorról valahogy keserű ízt hagy a számban, hiába látom azt, valahol szerencsés (is) voltam, amiért nem kellett példának okáért az ágyam alatt élő szörnyeteggel találkoznom.
- Meg tudom érteni miért... - zavart mosolyt csalnak a szavai az ajkaimra. Nemhogy megértem, örülök is neki, jobban is, mint hinné és nem csak azért, mert mélységesen, zsigerileg és a végletekig elítélem, amikor bárki – legyen az mondén vagy alvilági – egy gyerekre támad.
- Nem akarod megtalálni őket vagy megtudni, hogy miért... - nem igazán kérdezem, inkább csak kimondom. Halkan és annyi megértéssel a hangomban, amennyit csak képes vagyok belepréselni. Igazán én sem vágyom arra, hogy többet megtudjak a szüleimről, mint amennyit eddig sikerült. Valójában bármit megadnék azért, ha boldog tudatlanságban lehetnék és nem volnék birtokában annak, amit megtudtam róluk. Nem vagyok rájuk és ezáltal magamra sem túl büszke azért, amit elkövettek.(…)
A gyakorlást nem csak szívesen veszem, hanem nagyon nagy becsben is tartom. Felnézek mindazokra, akik már véglegesen is feltették az életüket arra, amire születtünk és Thomas is közéjük tartozik. Minden szavát, minden tanácsát mélyen megszívlelem és igyekszem a gyakorlatba is átültetni az elméletet, lehetőleg minél eredményesebben. Azzal azonban kevésbé számolok, hogy a gyakorlás a maga egyszerű és természetes módján válik intimebbé, mint általában lenni szokott egy edzés. Nem bánom, kicsit sem igazából és valójában így könnyebben vezet rá arra, amit meg kell értsek a mozdulat kivitelezése alatt.
Amit viszont ezután közöl, őszinte nevetést hoz ki belőlem. Megvallom, sikerült elképzelnem, azt a kívül hordott, rózsaszín alsót… - Lökött vagy. - nincs bántó él a hangomban, csak derült jókedv. - A köpennyel még nem lenne gond, a kék menne is a szemedhez, egy piros cicanacival meg kellőképpen magadra vonhatnád a figyelmet. A rózsaszín alsó ehhez már nem is kéne. - komolytalankodom el a kérdést hozzá hasonlóan. Az egyszer tuti biztos, hogy a mondének, de szerintem még az alvilágiak körében is igen nagy sikert aratna. …így vagy úgy.
Valójában nem esik rosszul az, hogy a kezei a derekamon maradtak, igazából az tűnik fel, amikor elveszi őket és így én is elemelem a tenyeremet a mellkasáról, az ajkaira tévedt szempárom pedig újra az ő lélektükreit keresi.
- Vedd úgy, hogy meg is történt. Hová szeretnél menni? Vagy… süthetek is akár, ha nem bánod, hogy házi készítésű. - csak egy ötlet az utóbbi, persze nem erőszak a dolog. A konyhában van hozzá minden és nem is tartana sokáig összedobni, de ugyanakkora örömmel megyek ki vele a városba érte, ha azt preferálja inkább. Tőle függ, nekem minden megoldás tökéletesen megfelelő.
- Jövök, készülj. - rendkívül nagy komolysággal adom elő magam, de a végére el is nevetem, ezzel árulva el, hogy a korábbi jó hangulat, még a levegőben van, a bőrömre tapadt. Viszont, amíg nem szedem össze magam – néhány légvétel és némi összpontosítás szükséges ehhez –, nem indulok neki, hogy újra megpróbálkozzam a mozdulatsorral, betartva ezáltal a tanácsait is.
Látom, ahogy felveszi a megfelelő távolságot és amikor úgy érzem, készen állok, újra próbálkozom. Kevésbé tudatosan, semmint inkább az érzékeimre hagyatkozva, akkora lendületet véve, amekkorát mutatott korábban. A fordulás befejeztével állok meg előtte, végigvíve a teljes mozdulatsort (reményeim szerint), de nem beteljesítve, mivel a gyakorlás csak a lényeg most.
- Nos, mi az ítélet? - lazítva állok meg előtte végül, kíváncsian a véleményére és természetesen a további tanácsaira, miképpen lehetne még jobb, amit csinálok.

Elkerekedett tekintettel hallgatom végig a történetét, múltjának egy egészen kis szeletét. Fogalmam sincs, hogy a helyében mit tettem volna, de valahogy nem érzem fairnek a szülei részéről, hogy ennyivel elhessegették a dolgot annak idején. Hiába nem olyanok, mint mi és nem láthatták, amit a fiuk. - ...és meddig maradt ott? - egyetlen éjszaka is soknak tűnik, de van egy olyan érzésem, hogy ennél azért többről lehetett szó. Ha most közelebb ülnék hozzá, esélyesen megszorítanám a kezét, ösztönből fakadóan, de mivel ennél azért messzebb sikerült elhelyezkedjünk egymástól, csak a pulcsim ujjának végét szorítom a markomba.
- Akárhogy is történt akkor, szerencse, hogy így alakult. - csendesen jegyzem meg. Ma már nem tudnám elképzelni úgy az életemet, hogy ő nem képezi a részét, de természetesen alig néhány éve még boldog tudatlanságban éltem a mindennapjaimat, így nem tudom mi történt volna másképpen, ha… Örülök, hogy soha nem is kell megtudnom.
Nem tudom mennyire lehet feltűnő a számára, de minden teatralitás nélkül préselem egymásnak az ajkaimat, amikor az igazi szüleiről mesél. - Hogy hívták őket és honnan tűntek el? - törődésből fakadó érdeklődésből vagy kíváncsiságból fogan meg a kérdés és noha kikristályosodott ötletként nem ugrik be semmi konkrét, mégis érdekel a válasza, már amennyiben nem tartja túlságosan is érzékeny pontnak a téma ilyen jellegű boncolgatását. Nem szeretnék belemászni vagy ilyesmi, egyszerűen csak érdekel a dolog, ahogyan ő maga is.
- Oké, rendben. - több nyomatékosítást nem akarok adni a dolognak, tényleg csak szerettem volna, ha ő is tudja, ugyanúgy számíthat rám – is – és számolhat a segítségemmel, ha bármikor is úgy adódna. Tudom, hogy az első sosem én leszek a számára ebben a tekintetben, de akkor is akartam, hogy tudja. (...)
A gyakorlás minden egyes pillanata nagyon is fontos nekem és noha nem számítok arra, hogy ilyen módon segít majd rávezetni a megértésre, egyáltalán nem lenne igaz, ha azt mondanám; zavar vagy rosszul esik az érintése. Éppen ellenkezőleg. Pont, hogy ezért ejt ki a koncentrációból.
- Azt hiszem ezt a hárítást elfelejtették megmutatni korábban... - jó kedvű mosollyal jegyzem meg halkan, de azért érthetően, semmiféle rosszallással a hangomban, miközben eleresztem a karját az egészen összesimuló mozdulat végén.
Bólintással fogadom el a felkérést az újabb próbálkozásra, amit tulajdonképpen magam jelentettem be az imént, ezért mondhatjuk úgy, inkább a jóváhagyására válaszolok inkább szavak nélkül. Felkészülök az újabb mozdulatsor véghez vitelére, de ez alkalommal nem a fordulás lendületének sebességét, hanem a távolságot számolom el és annak köszönhetően érkezek meg a karjai közé.
- Öhm… azt hiszem, hivatalosan is megmentettél egy felborulástól és hátsóra érkezéstől… Igazi hős vagy. Köszönöm. - a tenyerem még a mellkasán pihen, az ütközéskor megtalált helyén és, ha nem sürgeti a tenyerét elvenni a derekamról, akkor beletelik egy kis időbe, hogy kikevergőzzek a véletlenül létrehozott közelségből.
A mosolya mindenesetre sokat segít a szeppentségemen és viszonzásra is talál mimikája arcom tükrében, ahogy komolytalanul hordom össze azt, ami éppen az eszembe jut a leforgó néhány másodperc alatt.
- Jó tanárom van. Az övé az érdem, ha sikerül. - biztató szavai megmelengetik a lelkem és hát igaz, amit igaz, tényleg a lehető legjobb módon sikerült megmutatnia, amit tudnom kellett. Végtelenül hálás is vagyok érte. Akkor is, ha kicsit elszámoltam bizonyos dolgokat, amikor reprodukáltam a teljes mozdulatsort. A szavak elfogytával azonban óhatatlanul is lejjebb vándorol a szempárom az övéről, elidőzve az ajkain néhány szívdobbanásnyi ideig, mielőtt kibontakoznék a közelire szabott testhelyzetből, ha engedi.
- Khm… megpróbálhatom meg egyszer?

Annyira sajnálom, hogy nem kapta meg azt a támogatást ezzel az egésszel kapcsolatban úgy, ahogyan kellett volna. Az sosem könnyű, ha nem hisznek az embernek vagy azt gondolják, csupán a fantáziája játszik velük, holott a valóság teljesen más. Amit azonban a témához még hozzácsatol, elkerekíti a tekintetem, mert nem nehéz kitalálni, hogy az a szörny valójában mi lehetett. - Volt egy démon az ágyad alatt gyerekkorodban? - uhh, ez… Képzett árnyvadászként se ugrálnék örömömben, már felnőtt fejjel, ha ilyesmi megtörténne velem, de mindez egy gyerekkel, akit ráadásul meggyőztek arról, hogy csak kitalálta az egészet... Nem is tudom mit mondhatnék rá, de talán nem is kell, mert az arcomra írva ott van. - Mi lett vele? - gondolom csakúgy nem ruccant odébb, mondván, ideje más gyerekeket rémisztgetnie.
- Mikor halottak utoljára róluk és mit? - nem tudom mennyire lehet ez necc, főleg, ha már a nevét sem a szüleinek köszönheti. Így tényleg szinte semmi sincs, amin el lehetne indulni, már, ha egyáltalán elszeretne. A magam részéről én nem szeretném megtalálni a sajátjaimat, ezért sem kerestem őket. Ami eddig megtudtam, ha nem is szándákosan, azt is szívesebben feledném.
- Ez mondjuk jogos. Megértem, hogy nem akarod felforgatni az életüket. Ha bármiben bármikor tudok esetleg segíteni, csak szólj. - ha meggondolná magát azzal kapcsolatban, amit már korábban megbeszéltünk, én tényleg itt vagyok és szívesen megteszem. Kérnie sem kell igazából. Szeretném, ha tudná, hogy számíthat rám. ...vagy rám is, mert nincs a világon, amit ne tennék meg érte.
Tekintetének kékségébe kapaszkodok, amíg felkészülök az újrázásra a tanácsait megfogadva és betartva mindent, amit mondott azzal kapcsolatban, miként is próbáljam meg megint és, hogy tegyem a magamévá a mozdulatot. Komolyan veszem az egészet, tanulni szeretnék, számomra ez hihetetlenül fontos és rendkívül hálás vagyok, amiért hajlandó foglalkozni velem és tökéletesíteni a technikát.
Elindítom a mozdulatot, lendületet veszek, fordulok, de arra nem számítok, hogy ilyen módon fogja hárítani az egészet. Olyan hirtelen téríti el a lendületemet és fordít át igazából a karjába, hogy teljesen kiesek a koncentrációból, noha igyekszem megtartani a vonásaimat és nem elárulni magamat, bár a mosolyomat már nem tudom levakarni, ami közben az ajkaimra került. A hátam teljesen a mellkasának feszül, a kezeim pedig automatikusan fogtak rá a karjára, ahogy közelebb vont magához.
- Értem. - bólintok a probléma rávilágításakor és, ahogy megérzem a karjait szabadítaná, eleresztem. Mélyebben veszek levegőt, hogy összeszedjem magam és annak okán is, hogy a kezei a csípőmre kerülnek. Oldalra fordítom a fejem és bár a tekintetét így nem látom, belőle azért valamit mégis. - Rendben. - nem tudom mit fog tenni, de készülök, összekapkodom szétzilált koncentrációm darabkáit, hogy fejben tényleg ott legyek, ahol lennem kell és amikor megemel, önkéntelenül csúsztatom a tenyereimet a kézfejére. A forgás sebességére és a lendületre pedig igyekszem figyelni, átérezni, hogy mekkorával kell számolnom, amikor majd újra magam kell reprodukálnom az egész mozdulatsort. Fókuszálni úgy viszont nem könnyű, hogy közben apró gikszer csúszik a számításba, így amikor megint magához szorít, belém szakad egy mélyebb lélegzet. Rászorítok a kezére, inkább csak ösztönösen, semmint tudatosan és csak akkor eresztem el, amikor letesz és megérzem a hátrálási szándékát. Lassan fordulok felé, egy kósza tincset kisimítva közben az arcomból és a mosoly ismét odakerül a vonásaimra.
- Nagyon is sokat segített, köszönöm. - érzem, hogy egyre szélesebbre ívűbe szalad közben az örömív az ajkaimon. - Megpróbálom újra. Azt hiszem most már menni fog. - ha készen áll és nincs ellenvetése a dolog ellen, akkor újra szembe helyezkedek vele, ez alkalommal azonban valamivel rövidebbre szabva a kettőnk közötti távot. Nem szándékosan valójában, egyszerűen csak így alakul. Megint összpontosítok, lendületet veszek és ez alkalommal lassítom az átfordulást úgy, ahogy és amilyennek éreztem, amikor megmutatta. Viszont a rövidebb távolság miatt kicsit másképpen sikerül érkeznem, mint azt terveztem és, ha nem tér ki vagy tesz valamit másképpen, akkor véletlenül sikerül ez alkalommal segítség nélkül a karjaiba forgolódni és neki ütközni, azt is úgy, hogy a tenyeremet kénytelen vagyok a mellkasára tenni és annak feszíteni, ha nem akarom lefejelni. Nem mintha nagyon gondolkozhatnék ezeket, reflexből cselekszem és csak két másodperccel később esik le, hogy ezt nem így kellett volna. Abban meg csak reménykedhetek, hogy nem sodortam el és nem borulás lett a vége.
- Bocsi… Ezt nem teljesen így akartam. - pillogok rá kicsit talán megszeppenten, azt is inkább csak azért, mert tényleg nem akartam konkrétan belé megérkezni.

Enyhén oldalra billenő üstökkel, de annál élénkebb tekintettel figyelek arra, amit elmesél az életéről. - Azután mi történt? Próbáltad nekik elmondani, hogy mit láttál? - az én esetemben nagyon másképpen alakultak a dolgok és eleve nem is családban nőttem fel, így a saját tapasztalataimra, aligha hagyatkozhatok, de mindenképpen nagyon érdekel, ő miként élte meg akkor a dolgokat.
- Próbáltál valahogyan utánajárni? Nem is tudom, esetleg a kórház feljegyzéseit átnézni, ahol születtél? - persze, lehet, hogy egyáltalán nem fedi a valóságot, amit esetleg elmondtak neki azzal kapcsolatban, hol is született, de ezt így vaktában nem lehet tudni biztosra és talán megérne egy próbát. Már, ha egyáltalán szeretné és, ha már itt tartunk; - Szeretnéd megtalálni őket, a valódi szüleidet? - kicsit buta a megfogalmazás, hiszen, akik szeretetben felnevelték, azok is valódiak. Viszont azt hiszem így érthetőbb, hogy mire is gondoltam pontosan a kérdésemmel.
- Ahogy beszélsz róluk, biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretnek és akkor azt hiszem, idővel talán az elfogadás is megtörténne, nem? Persze nem ismerem őket, csak... - megvonom a vállaimat egyszer, finoman. Nehéz olyan témában okosat mondani, ami számomra pontosan olyan idegen, mint ez a világ volt, mielőtt még megtudtam volna, hogy mire is születtem. Nekem nem voltak olyan emberek az életemben, akik feltétel nélkül szerettek volna vagy akiknek igazán fontos lettem volna, de úgy hiszem, ha valakit nagyon szeretünk, akkor el kell fogadjuk őt úgy, ahogy van. Még, ha ez nem is egyszerű feladat. Bár lehet a naivitásom ebben csak egyszerűen túl nagy.
Ahogy biztosít arról, nem fog kinevetni, összeszedem magam és koncentrálok arra, amit csinálok, nem szeretnék fenékre esni a mozdulat közben. Plusz, tényleg tanulni szeretnék és amíg nem tudja, hogy mire is gondoltam pontosan, addig nehéz is lenne tovább haladnunk innen. Úgyhogy beleadok, amit tudok, de már közben is érzem, hogy nem teljesen sikerült jól visszaidéznem a mozdulatait, nem úgy, ahogy tőle láttam.
A magyarázatot nagy figyelemmel hallgatom, egy kicsit még a szemöldökeimet is összébb vonom, ahogy próbálom lekövetni, mire is szeretne rávezetni. - Jó, rendben. Megpróbálom. - határozottan bólintok két aprót és szemben vele állok meg, mondhatni úgyis, hogy alapállásban, ahonnan majd indítani szeretném az egész mozgás ismétlését. Ez alkalommal azonban megszívlelve a tanácsát. Lassan fújom ki a levegőt, amíg próbálok arra összpontosítani, hogy úgy tegyem meg, mintha valóban éles helyzetben lennék és amikor úgy gondolom, hogy készen állok, lendületet veszek.
A magamévá alakított fordulás azonban még így sem lesz teljesen az igazi. Túl gyorsan vagy túl lassan viszem át a forgást és ezért nem tudom eltalálni pontosan, amit kellene, de gondolom kívülről jobban látszik mi lehet a gond. Végigviszem a teljes mozgást és mivel azt kérte, hogy képzeljem el démonnak, nem is állok meg, lefékezve ezzel, a hárítást egy az egyben rábízom.
- Valami valahol nem jó. - rázom meg a fejem. - Megmutatod, hogyan csinálod? - tudom, hogy azt mondta ne őt próbáljam utánozni és így is fogok tenni, de a tanuláshoz könnyebb, ha látom magam előtt, amit végül magamnak kell megformálnom.

Azt hiszem nem is sejti, hogy mennyit jelentenek a szavai és az, hogy most elmondja ezt nekem. Borzasztóan sokat, akkor is, ha még nem állok készen arra, hogy beavassam abba, aminek a megvallásától hihetetlenül félek. Túl sok mindent hozna magával és fogalmam sincs miként tudnám elviselni, ha a biztosnak hitt talaj végleg eltűnne a talpam alól…
- Köszönöm. Ez.. nagyon sokat jelent nekem. - akarom, hogy tudja ő is. Értékelem, sőt, több, mint értékelem és igen, nagyon is meg akarom osztani vele.. ...egy napon majd, amikor már nem rettegek vagy legalább tudom miként is álljak annak elébe, ami rám vár attól a perctől kezdve, hogy színt vallok. Mert nem csak arról van szó ki tudja vagy éppen nem tudja majd meg, hanem arról, hogy miként fog rám tekinteni attól a perctől fogva. Tulajdonképpen ez az, ami inkább a féke annak, hogy beszéljek. A jobban fájó része, hogy úgy mondjam.
- Szerencsés vagy. ...örülök, hogy rád találtak és jól alakultak a dolgaid. - már úgy értem, hogy a körülményekhez képest, hiszen a csodálatos örökbefogadó szülei minden előnyük és erényük mellett mégsem ugyanazok, mint a valódiak és ennek a fájdalmát én is átérzem. Jobban is, mint hinné. Kedélyes mosoly ül meg az ajkaimon és megkönnyebbülök, mikor arról biztosít, hogy nem vette a szívére a megjegyzésemet korábban. Elmerülök a vonásainak tanulmányozásában, ahogy beszél, közben pedig végig nagyon figyelek a szavaira.
- Mikor jöttél rá, hogy nem ők az igazi szüleid? - ezekről a dolgokról még nem igazán volt alkalmunk beszélgetni, így nem tudhatom pontosan. Nálam egészen másképpen alakultak a dolgok, ezért nem tudom, hogy vele kapcsolatban mikor jött a felismerés; más, mint a többiek, mint a barátai, a szülei, a családja.
- Tudom, hogy védeni akarod őket, de… ha biztonságban tudnád a családod, elárulnád nekik az igazat? Arról, hogy ki vagy és mire születtél? - fogalmam sincs, hogy a helyében mit tennék vagy, hogy elárulnám-e a régi életem darabkáinak – bárkinek is – azt az őrültet, amiben élek és amit sokkal valóságosabbként tapasztalok meg, mint amennyire elmeháborodásnak lehetne titulálni.
A téma tovagörgetése a maga lágyságával viszonylag könnyedén jön, legyűrve a mehetnékemségem illékony látszatát. A visszakérdezése és a mosolya az én ajkaimra is hasonló ívűt csal. Jaj, a nyakamat tettem volna rá, hogy az esetlen megfogalmazásom nem lesz elég a beazonosításhoz.
Figyelemmel követem nyomon, ahogyan megváltoztatja az addig megszokott helyzetét és feláll, majd a szobája egy másik pontjába vonul át. Követem, ahogy int és hamarosan csatlakozom is mellé.
- Oké, de nem ér kinevetni, ha bénázok. - billentem kissé oldalra a fejem és magasabbra vonom a szemöldökeimet is a homlokomon, miközben a mutatóujjam is a levegőbe lendül egy szélesebb mosoly kíséretében. Addig pedig nem áll szándékomban elkezdeni a bohóckodást prezentációt, amíg nem biztosít afelől, hogy az esti standup komikumot nem én fogom a számára nyújtani. Akkor sem, ha esetleg mégis. ...és közben valahogy mégsem venném a szívemre a dolgot.
- Szóval, erre gondoltam. - szinte azonnal mozgásba lendülök, miután szembe álltam vele. A fordulással – és talán egy kisebb ugrással is – egybekötött mozdulat megmutatását próbálom lemásolni, ami tökéletesen alkalmas az ellenfél nagyjából kettébe vágására, ha nem elég ügyes ahhoz, hogy kitérjen előle, de közben pedig elég védelmet ad abban az esetben, ha rá akarna támadni a másik fél, akkor ne találjon sebezhető pontot rajta.
- Nagyjából... - tudom, hogy a közelében nem vagyok annak, ami az általa kivitelezett mozdulat, de azért igyekeztem és remélem neki is leesik mégis mire gondoltam...

Lassan újra bólintok még egyet. Leírták az okát, vagyis… nem konkrétan okként sorolták fel, de nem volt nehéz a kirakós darabjait összeilleszteni.
- Ez bonyolult, illetve… nem biztos, hogy készen állok elmondani... - mert valójában halálra rémít a gondolat, hogy mit szólna hozzá bárki, aki megtudná. Főleg azok, akiknek a véleménye és személye különösen fontos a számomra. Nem tudom, hogy készen állok-e arra, ami azután fog jönni, ha ezt a szellemet kiengedem abból a bizonyos palackból.
- ...de szeretném. Mindenképpen szeretném. - szusszanok végül és csak remélni merem, hogy megérti. Mert igenis vágyom arra, hogy tudja, de arra is, hogy utána se nézzen rám másképpen, mint most. Félek, hogy azzal nem tudnék megbirkózni. Egy nap majd elé állok, de itt és most még nem menne, bármennyire is szeretném.
Csendesen hallgatom és amikor a gólyához ér, röviden bazsalygok az orrom alatt. Nem azon vagy azért, amit mond, hanem csak a képtelen ötleten. A szüleimet én sem ismertem, csupán az a két levél és egy ékszer, ami maradt tőlük. Meg rengeteg kérdés és, hogy miért tették éveken át azt velem, amikor már régen nem kellettem nekik. A történetem több, mint hiányos és nem tudom, hogy melyik a jobb, ha van három kenyérmorzsám velük és magammal, a származásommal kapcsolatban vagy, ha nem tudnék velük kapcsolatban semmit és nem nyomná a vállam annak a terhe, ami sötét árnyékként követ, bárhová is menjek.
- Hát… ha meséled a történeted valakinek, szerintem a gólyás részt tartsd meg. - természetesen csak viccelek, ahogy az ajkaimra húzódó, pimasz kis mosoly is elárulja. - Bocs, nem akartam érzéketlen lenni vagy ilyesmi. - bízom abban, hogy nem vette rossz néven, nem annak szántam, de persze előbb nyitottam ki a számat, mint rendesen végiggondoltam volna a dolgot.
- A szüleid sosem meséltek arról, hogyan kerültél hozzájuk? - nem igazán tudom, hogy ez mennyire lehetett téma közöttük vagy egyáltalán valaha is felmerült-e, de ha nem tudja miként került hozzájuk, akkor feltételezem ez kimaradhatott.
Egy ideje már itt vagyok és tényleg nem szeretném rabolni az estéjét és az időt, amit pihenéssel tölthet, ezért jutok arra, hogy talán jobb lenne, ha mennék, de amikor megállít, szélesedő mosollyal pillantok rá.
- A társas jó ötlet… tanácsot meg bármikor elfogadok. Vagy, ha tényleg annyira nem tudsz aludni és van hozzá kedved, akár edzhetünk is. Megtaníthatnád azt a kifordulós technikát a szeráfpengével. - többször láttam már, ahogy csinálja, de még sosem sikerült ellesnem igazán a csínját, pedig kifejezetten nagyon érdekelne. Már persze, ha benne vagy, hogy tovább adja a tudását.

Nem azonnal felelek a visszakérdezésére. Előbb csak egy elnyújtott pillantással tekintek a lélektükreire, lassan lélegezve, ahogy ezernyi gondolat cikázik keresztül a homlokom mögött. Nagyon sok minden tartozna még ide és nem tudom hol kezdhetném, egyáltalán elkezdhetem-e bárhol is… Aztán lassan bólintok egyet majd pedig még egyet kísérőként. Igen, ezt tudom. Tényleg lemondtak rólam.
- Nem ismertem őket, de az anyám annak idején két levél kíséretében hagyott magamra és ezekből az egyik nekem szólt... - a másik az apátnak, de volt lehetőségem azt is elolvasni. Nos, a kettőnek együtt több értelme van, mint külön a kettőnek és a dolgok jobban összeállnak, még ha nem is igazán sikerült sok mindenre rájöjjön azokból a sorokból. - ...amiben leírta, hogy ő és az apám lemondtak rólam. Sok más is állt benne, de többek között, igen.. ez is. - húzom el a számat és el is veszem róla a tekintetemet, ahogy oldalirányban keresek valami olyan pontot a szobában, ahol megnyugvást találhatnék. Csakhogy az egyetlen olyan pont, ahol ezt valóban meg is kapnám nem a helyiség valamely eldugott sarkában van.
Akkor emelem rá vissza a szembogaraimat, amikor lágyan visszakérdez. Úgy szeretném elmondani, de… de egyszerűen nem lehet. Nem szabad. - Igen, tudom és köszönöm. - szomorú, de őszinte és hálás mosollyal nézek vissza rá. Nem csak az előbb elhangzottak miatt, de az egész estét és egyáltalán mindent belesűrítek abba az egyetlen, utolsó kimondott szóba. Tudom, hogy én a töredéke sem lehetek annak, mint amit számomra jelent, de igyekszem majd jól megszolgálni a barátságát, azt, hogy itt van és meghallgat.
- De, ha nehéz is, jól csinálod és ez a legtöbb és legjobb, amit megtehetsz értük. Mármint, ha lenne más vagy jobb mód, akkor megtalálnád, tudom. Szereted őket és vigyázol rájuk, ennél többet senki nem kívánhat. - annyira szeretnék segíteni neki, valahogyan, akárhogyan. Nem is tudja elképzelni és, ha elmondanám, akkor sem biztos, hogy elhinné.
Aprót bólintok egy kisebb, hangtalan fújtatás kíséretében. - Megértem, persze. - igaza van és hát az ő családja. Nincs jogom belekeverni magam, a legnagyobb jó szándékkal sem, ezt pedig a végletekig el tudom fogadni.
Mocorogni kezdek és lassan fel is állok ültemből. - Azt hiszem jobb, ha hagylak aludni, már így is nagyon sokáig raboltam az idődet. - későre is jár, szóval úgy vélem, tényleg ideje lesz távozóra fogni magamat, hiába szeretnék inkább maradni. Nem venném a szívemre, ha miattam nem tudna pihenni.

A válaszát hallgatva erősödik meg bennem az, amit valahol már azt hiszem eddig is tudtam. Jobban otthon érzi magát az őt körülvevő közegben, nálam legalábbis biztosan. Egy ideje már itt vagyok én is, de még mindig nincs meg igazán a helyem vagy egyáltalán az, hogy ne legyen teljesen kívülálló, aminek egyébként érzem magam szinte szüntelenül. Csúnya dolog, én is tudom, de kicsit talán irigykedve hallgatom a szavait és azt, hogy számára mennyire természetes már az, amit én még mindig nem tudtam megszokni, pedig azt hiszem, hogy már régen illett volna. ...és engem még csak a szeretett család sem húz vissza…
Kedélyes, de valahol nagyon is szomorúnak mondható mosollyal hallgatom őt és válasz nélkül engedem el a témát, mert nem igazán tudom miként álljak ahhoz, amivel nem tudok megbarátkozni. Nem úgy, ahogyan a hallottak alapján ő tette.
- De igen.. ...én tudom... - nem a saját képzeletem szüleménye az, hogy a szüleim lemondtak rólam. Sajnos ezt pontosan tudom, ahogyan mást is, amiről nem beszélhetek, pedig van, akinek szeretnék. Többek között pont a szemben lévőnek, de ez az egész túlságosan bonyolult és nehéz és az eddig látottak alapján nem is lenne túl bölcs döntés.. így pedig marad a hallgatás és tovább cipelt teher, aminek a súlya alatt lassan úgy érzem, hogy megfulladok. Annyira szeretném elmondani, beavatni, de egy részem retteg attól, hogy mit szólna, mit szólnának és mennyire vetne hosszú és sötét árnyékot, ha egyszer mégis kinyitnám a szám és beszélnék… A kockázat és félelem azonban túl nagy, a hallgatás pedig túlontúl vonzó és megszokott.
Lemondóan csüggesztem le a pillantásom, leginkább csak elvéve az ő megragadó kékjeitől a magamét és inkább a szoba egy más pontján keresek megnyugvást a lélektükreim számára, amíg mélyebb lélegzetek közé szorítva hallgatom a szavait. A végére érve pedig újra megtalálva a szempárját, hálás tekintettel pillantva vissza rá azért, amit elmondott.
- Igen, ebben igazad lehet. ...akkor is, ha megpróbáltak távol tartani tőle. - újabb titok, amit a lelkem mélyére temettem. Úgy hiszem, hogy nem gondoskodtak volna – pontosabban anyám nem tette volna – arról; ne is tudjak arról, amire a születésemtől fogva jogom lett volna. Keserű mosollyal az ajkaim szegletében lépek tovább, ha nem kérdez bele jobban, mert bármennyire is szeretném, hogy legyen valaki ő, aki a velőm legmélyéig tudja azt, ami lassan ezer darabra szakít belülről, sokkal jobban foglalkoztat vele mi van, mitől nem tud nyugodni és álomra hajtani a fejét. Akkor is, ha pontosan tisztában vagyok vele; nem én rendeltettem erre a szerepre az életében, bármennyire is szeretném, hogy ez másképpen legyen.
- Őket akarod védeni és ez nagyon nemes, akkor is, ha nehéz. - lehet, hogy talán klisésen hangzik, de őszintén így gondolom. Nem hiszem, hogy pont ő lenne az, aki túlzásokba esne és vaklármára hivatkozva taszítaná saját magát gyötrődésbe.
- Szeretnéd, ha… ha nem is tudom, esetleg meglátogatnám őket? Nyilván nem azzal, hogy mi vagyok valójában és hasonlók. Inkább csak beszélgetni velük, megtudni, hogy vannak, meg ilyenek? - talán túl messzire szaladok a kérdéssel, de az angyal lássa lelkem, csupán a tiszta és önzetlen segíteni akarás vezérel. Az, hogy neki is megnyugvást hozhassak miként is vannak és valahol nekik is megadni azt, aminek – akinek – a hiányára nem létezhet gyógyír, de enyhítés ...talán.
- Szívesen megtenném, ha szeretnéd. - gyógyír lehet nekik és talán a neki is, de persze ezt nem tudhatom. Nem is akarom erőltetni, inkább csak valamiképpen szeretnék segíteni. Mindegy hogyan, a lényeg, hogyha lehet, akkor könnyebbé tehessem a lelkét.