Ha csak egy kicsit is sejteném, hogy mi megy végbe a lelkében, mi bántja vagy mi az ami zavarja és álmatlanságra kárhoztatja, szinte biztosan megtalálnám a megfelelő szavakat és a bátorítást, amire szüksége lehet még, ha maga előtt esetleg tagadja is őket. Azonban erről szó sem esik – sajnos – vagy nem olyan mértékben, amit a segítsége nélkül valóban fel tudnék térképezni. Számomra ez még mindig túl idegen és új, hiába vagyok már itt jó ideje…
A szavait, mint kisgyermek az esti mesét, pont olyan őszinte áhítattal hallgatom végig és közben eszemben sem jut, hogy félbeszakítsam. Akkor sem, amikor kisebb szünet tördeli ketté a megkezdett gondolatmenetét. Valójában csak akkor ragadom magamhoz a szót, amikor már úgy érzem, hogy nincs mit hozzátennie az elhangzottakhoz.
- Úgy beszélsz, mint aki száz éve ebben él... - most mit tagadjam, tényleg így hangzott és a szavaimban nem bújt meg semmiféle rosszallás vagy bármi ehhez hasonló, mi több, még egy csibészes kis mosoly is megmaradt az ajkaim szegletében a kijelentés közben. Igazából csak.. csak fogalmam sincs, hogy miként is tudnék úgy átlépni a számomra most sarkalatos és fontos pontokon, amiképpen az ő elmondása szerint hangzik az egész, ami még rám vár.
- Őszintén? Talán csak a kíváncsiság miatt vagy, mert nem tudtam elfogadni úgy a dolgokat, ahogyan voltak. De ezzel együtt is… a szüleim lemondtak rólam, nyilván okkal és most, hogy ennek ellenére is ott vagyok, ahol… minden alkalommal felteszem a kérdést magamnak; miért? Miért teszem ezt, miért jó, ha maradok és miért nem kellene inkább elmennem? Azt hiszem mondénként talán kevésbé voltam hasznavehetetlen vagy észrevétlen, mint árnyvadászként... - mire a megnevezés végére érek, elhúzódik némi grimaszba a szám. Talán másnak sokkal több oka van arra, hogy ragaszkodjon a számára jobban ismert világhoz, mint nekem, de ami azt illeti, számomra sem kevésbé valószerűtlen az elképzelés, hogy nem vagyok elég jó abban, amit csinálok. Mi több, valódi gonddá nőtte ki magát az utóbbi időben. Mert nekem nincs parabataiom vagy más szövetségesem, aki igazán megértene és segítene. Gyakran inkább teljesen egyedül érzem magam. Nagyon egyedül...
A saját nyomorom azonban jóval kevésbé érdekel, mint az, hogy jelenleg Ő milyen démonokkal küzd meg, ha nem is szó szerint.
- El szeretnéd mondani nekik mi az igazság? - fogalmam sincs, hogy ebből a szempontból megközelítette-e már a kérdést. Meglehet, hogy régen túl van rajta, én azonban innen tudom a leginkább megfogni azt, amit megosztott velem.
- ..szerinted fel tudnák dolgozni és elfogadni?

Hazudnék, ha azt mondanám, valahol nem fáj, amiért úgy ítéli, hogy nem akarja rám bízni mi az, ami zavarja. Mert igenis érdekes és fontos és a bizalom oda-vissza kell, hogy működjön, de ezzel együtt sem akarok tolakodó lenni, pedig végtelenül érdekel és szó szerint bármit odaadnék azért, hogy segíthessek neki. Ha mással nem is, akkor azzal, hogy meghallgatom vagy azzal, hogy ténylegesen is itt vagyok. Pont most, az éjjel egy olyan óráján, amikor nem ez lenne a legtermészetesebb vagy megszokottabb.
Az érzést azonban jó mélyen eltemetem magamban, hogy írmagja se legyen feltehető és csupán egy bólintással odázom arrébb azt, ami – szerinte – nem érdekes.
Beljebb bújva, mielőtt még letenném magam valahová, visszafordul felé érdeklődni a süti kapcsán és a választ hallva, azonnal felmelegszik a lelkem, Ez persze elég bután hangozna, ha csakúgy kimondanám, de sokkal jobb szót vagy hasonlatot nem hiszem, hogy találni tudnék. Megállíthatatlan mosolyba szaladnak az ajkaim, amiket, ha szeretnék se nagyon tudnék eltitkolni. Más kérdés persze, hogy ilyesmi a szándékomban sem áll.
Azonban a könnyeden jött semmiség okozta boldogság halovány szikrája hamarosan kihunyni kényszerül, ahogy tovább evezünk a látogatásom és az ittlétem okán. Nem sokat gondolkozom azon, hogy miként fogalmazzam meg, mi bánt, de a probléma valahol sokkal összetettebb – vagy inkább annak élem meg –, mint amilyennek hangzik. Noha a szavai borzasztóan jól esnek. Talán nem is sejti, hogy mennyire…
Csendben hallgatom, amiképpen a tekintetem végig az ő kékségét fürkészik, el nem szalasztva egyetlen szót sem a hozzám intézettekből, bár, ahogy a végéhez ér, akaratlanul is elkenődik az ajkaim széle.
- Nem szeretnék csak azért megfelelni, mert nincs más lehetőség. - legyen bármilyen helyzet is ilyen vagy olyan oknál fogva – hiába vagyok nagyon is tisztában a szavai jogosságával –, nekem ez a vizsga rendkívül fontos és valahogy igencsak vízválasztó. Nem csak azért, mert már nem leszek többé újonc, ha átmegyek rajta, hanem saját magam miatt is. Hiába szakadtam el viszonylag a régi életemtől, mégsem tudok vagy nem érzem úgy, hogy sikerült beilleszkednem ide. Pedig engem nem vár haza szerető család, szülők, testvérek vagy igazi barátok.
- Nemcsak az idegességről van szó, hanem arról is, hogy sokszor úgy érzem, túl nagy empátiával viseltetek mások, mindenki iránt. Nem is tudom… hezitálok, megkérdőjelezem saját magam, újra és újra el kell számoljak a lelkiismeretemmel. Talán én vagyok az, aki túlságosan túlpörgi az egész kérdést, de ha így is van, tényleg nem tudom, miként tudok ezen túllépni vagy azon, ami a régi életemhez köt. - pedig logikusan végiggondolva az talán nem sok, de nekem számít és fontos. Picsogni azonban hosszasabban nem akarok, azt hiszem már így is kimerítettem a számomra fenntartott keretet, ezért egy nagyobb lélegzetvétellel sikerül továbblendülve, de mégis visszakanyarodva egy másik dologhoz, témát váltani;
- Tényleg nem árulod el mi nem hagy aludni? - valóban nem szeretnék tolakodó lenni, de valahogy nem hagy nyugodni az egész. Igazság szerint nagyon nem..

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem dobog a szívem a torkomban, amíg ki nem derül, mennyire vagyok a terhére vagy sem. Valószínűleg jobban izgulok, mint amikor életemben először idekerültem. Távol áll tőlem, hogy zavarjam, fárasszam vagy akármennyire is kizökkentsem a megszokott menetrendjéből, ami ilyen tájt a legtöbbeknek az alvás szokott lenni. Ezzel együtt pedig tudom, hogy számíthatok rá, hogy megbízhatok benne és fordulhatok hozzá, ha úgy alakul, de ettől függetlenül számomra még így sem egyszerű ez a dolog. Túl fontos ahhoz, hogy bárminemű kellemetlenséggel legyek a számára és amikor magam miatt zaklatom, akkor szüntelen az jár a fejemben; biztosan újabb butasággal terhelem és, hogy talán jobb lenne, ha nem borogatnám rá. Nagy részét nem teszem, de néha megesik. Nem is vagyok rá valami büszke.
- Oh, ezt sajnálom… van valami baj, ami esetleg nem hagy aludni? - őszinte érdeklődéssel figyelem az óceánok mélységét idéző szempárt és bár nem tudom, hogy velem beszélné-e meg, ha bántja valami vagy sem, azért szeretném, ha tudná; itt vagyok. ...ha kellek.
Szélesedő mosollyal bújok beljebb és bár szavakkal nem reagálok a számomra inkább költőinek tűnő kérdésre, azért gondolatban valahol hozzáteszem, a karácsonyt utálók között biztosan akadnak, akik nincsenek oda eme sütikreálmányért. Nem, mintha hibáztatnám őket, a világ pont attól kerek és jó úgy, ahogy van, mert nem vagyunk egyformák. Ez azonban most egy nem idevaló téma vagy megbeszélésre alkalmas alap. Arról nem is beszélve, hogy feltételezem a válaszából, nincs ellenére az éjjeli édesség, ez pedig valahol nagyon megmelengeti a lelkem.
Beljebb lépve, ahol helyet találok, ott teszem le a kezemben lévő tálcát és pár pillanatig kedvtelve figyelem, ahogy a mézeskalácsba kóstol.
- Ízlik? - a kerekedni igyekvő mosolyomat nehezen tudom visszafogni vagy legalábbis ésszerű keretek között tartani, amíg véleményt alkot, közben pedig helyet foglalok mellette az ágy szélén. Nagy levegőt veszek ahhoz, hogy előhozakodjak a dologgal és bár esetleg talán banálisnak tűnhet majd, amit mondani fogok, számomra mégis a világot és benne mindent jelent az, ami a szívemet nyomja. A mosolyom pedig ennek megfelelően tűnik el fokozatosan az ajkaim ívéről.
- Baj végül is nincs, csak hát… eléggé félek a közelgő vizsgától. Mostanában gyakran eszembe jut, hogy nem feltétlen vagyok a jó helyen vagy alkalmas arra, hogy árnyvadász legyek. Hiába a velem született ...adottság. - képességnek vagy tehetségnek aligha nevezném, mert szerintem egyiknek sem felel meg esetemben a dolog. Embernek érzem magam mindazok ellenére, ami a teljes felfordult életemet jelenti, amióta itt vagyok, arról nem is beszélve, hogy szerintem mennyire nem illek bele ebbe a közegbe. Gyakran tényleg úgy érzem, hogy a teljes személyiségem ellentmond annak, amivé lennem kell. Vagy kellene, hogy legyek, nagyon-nagyon hamar. Nekem nincs senkim, a parabatai kötelékről pedig már régen lecsúsztam, így pedig sokszor nagyon nehéz a kereszt, ami a vállaimat nyomja.

Az ajtót, aztán a kezemben tartott tányért, majd megint az ajtót bűvölöm a várakozás alatt és egyszer megfordul a fejemben, hogy talán jobb volna, ha sarkon fordulnék és visszatérnék a saját szobámba. Mire azonban mozdulna a lábam és a lendület vinne magával, kattan a zár és az ódon fa feltárulni kezd. A tekintetem lassan vezetem fel, egészen a sötétkék szempárig. Az alsóból és a pólóból nem nehéz arra következtetésre jutnom, hogy az ágyból pattanhatott ki, amivel azonnal lelkiismeret-furdalásom támad; megzavartam a pihenését. Tényleg jobb lett volna, ha szépen visszamegyek a magam kis zugába. Lett volna… ez a hajó azonban már elúszott.
- Szia. - a nevem legördülése az ajkairól automatikusan hozza magával, hogy megszólaljak és első körben a köszönés tűnik a leglogikusabbnak. Meg egyébként is így illik, pláne azok után, hogy ennyire későn állítok be hozzá.
- Nem, nincs baj. Vagyis... - szusszanok halkan egyet. Kit akarok becsapni? Nyilván, ha nem lenne rá okom, akkor nem koptatnám a szobája küszöbét, de akkor sem azzal szeretném lerohanni, ami miatt napok óta nem tudok aludni és az ébrenléttel töltött perceimet is lekötik.
- Ugye nem ébresztettelek fel?! - nagyon-nagyon nem akarnám zavarni. Tényleg. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy szívesen lát, ha esetleg nem az álmot vertem ki a szeméből és kergettem messzire. Bocsánatkérően pillantok rá és mentőötletként az ujjaim között szorongatott kínálása jut eszembe engesztelés gyanánt.
- Hoztam sütit. Szereted a mézeskalácsot? - kicsit feljebb emelem a kezemben tartott tányért, amin az említett édesség csinos kis halomban sorakozik. Még langyos, ennek köszönhetően pedig illatos is. Felfelé kell tekintsek rá, mert bár nem vagyok alacsony, hozzá képest még így sem érem el a szemmagasságot. Halvány, de annál kedvesebb mosoly íve ül meg az ajkaimon és abban csak bizakodni tudok, hogy nem kapja el a rosszullét a sütipamacsoktól. Az valahogy megmagyarázhatatlanul is letörné az egyébként sem valami rózsás kedvemet. Karácsony táján valahogy nem figyeltem meg, hogy miként állt az ünnepet kísérő klasszikus kulináris társhoz.
- Feltarthatlak egy kicsit? - oldalra kapott pillantásból találok vissza az íriszeihez. Nem éppen a legszerencsésebb időpontot sikerült megtalálnom, erre magamtól is rájöttem, bár fogalmam sincs, lehet nappal még kevésbé lenne alkalmasabb. Megvan a maga ezerféle dolga nélkülem is.


[Ennek igazán örülök  :*.*: ]

Előbb az egyik, aztán a másik oldalamra fordulok át az ágyban, leginkább lendületből, aminek köszönhetően hangosan nyikorognak az öreg rugók alattam a matracban, de az édes álom pihentető csókja csak nem akaródzik érkezni. Pedig a szoba csendje és az év ebben a szakaszában korán alábukó Napnak köszönhetően a sötét is adott, akkor is, ha abban a városban élek, amely éppen arról híres, hogy sosem alszik. Az utóbbi időben úgy tűnik én sem… vagy mindenesetre nem annyit, mint máskor.
Néhány órányi forgolódás és eredménytelen próbálkozás után csüggedten adom fel, egyszerűen nem megy a pihenés, pláne nem az alvás. Oldalra túrom a takarómat és mezítláb teszem a talpaimat az ódon fapadlóra, amikor felkelek az ágyamból. Melegítőnadrágban és egy fekete pólóban, amire csak egy színében egyező, cipzáras pulcsit veszek, grasszálok el egészen a szobám ajtajáig, amit előbb csak résnyire nyitok és végül ki is kukkantok rajta, van-e más is esetleg rajtam kívül, aki a folyósokat járja. Vagyis én majd csak fogom mindjárt, de ez most mellékes. Jobb ötlet híján pedig a szobámból kilépve először a konyha felé veszem a lépteimet. Ilyenkor már aligha találok ott valakit, a legtöbben régen túl vannak a vacsorán, meg hát igazából nem is a legkedveltebb hely az Intézetben a tapasztalataim szerint. Nem csoda, elvégre nem kuktának képződünk, így pedig teljesen érthető a dolog. Mondjuk én se vagyok valami zsonglőr vagy nagy tehetség, de olykor szívesen töltöm az időmet a tűzhely mellett, csak a magam kedvéért. Kikapcsol a receptek követése, a kevergetés és fűszerezés, a végeredmény pedig a ráadás, noha a legtöbb esetben mire elkészülök, addigra már régen nem kell a kotyvasztásom eredménye és nem a szerencsétlen vagy ügyetlen kivitelezés miatt. Igazság szerint egész jól megállom a helyem a konyhában.
A karácsonyi időszaknak ugyan már régen vége, de a hidegnek viszont még koránt sem. Nem tudom miért pont mézeskalácsot jut eszembe sütni, de egészen jó ötletnek tűnik és kedvem is bőséggel akad hozzá. Finom, meleg és jó illata van, a plusz ráadás pedig az, hogy idén végre megtaláltam a tökéletes és elronthatatlan receptet is hozzá. A tálba gyorsan egymás után kerülnek az alapanyagok, a tészta gyúrása és kiszaggatása pedig szinte gyerekjáték. A sülés ideje alatt kényelmesen eltakarítom a rumlit magam után, olyan állapotban hagyva mindent, mintha itt sem jártam volna. Kivéve a magát mindenhová beevő mézes-fűszeres illatnak.
A sütipamacsokat egy tányérra halmozom és bár nagy a kísértés a bögrényi tejre is mellé, arról végül lemondok. A szobám felé igyekszem vissza a nasival, amikor félúton meggondolom magam. Túl sok lenne csak nekem egyedül és amúgy is… van rá más okom is, amiért egy másik ajtó előtt álljak meg végül. Nem kopogok be azonnal, mert még így is beletelik pár szekundumba, hogy átgondoljam, tényleg jó ötlet-e itt lennem. Ráadásul lehet, hogy már régen alszik. Igaz nincs még éjfél, de ez nem jelent semmit sem.
Szerencsétlen toporgásom nagyjából második percében szánom rá magam, hogy a még mindig meleg és frissen illatozó süteménnyel a kezemben bekopogjak hozzá. Röviden, nem túl nagy zajt csapja, hogyha már az igazak álmát alussza, akkor ne keltsem fel, de ahhoz azért elég hangosra sikerül a sima fafelület megkocogtatása, hogyha ébren van, akkor gond nélkül meghallhassa. Az ajtótól, ahogy elveszem a kezem, egy elkószáló tincset tűrök a fülem mögé, a biztonság kedvéért duplán is, aztán a tányér peremére fogok rá, biztosabb fogásba zárva a porcelánt, amíg kivárom azt a néhány légvételnyi időt, amíg egyértelmű nem lesz; alszik vagy sem vagy egyáltalán itt van-e.

***