A fejemet ráztam a szavaira, de tiltakozni már nem éppen tudtam. Minden érvemet kilőtte, már nem maradt semmi, amivel meggyőzhettem volna arról, hogy nekem van igazam. Számomra nem volt semmi. Ezen pedig egy gyerek jelenléte sem változtathatott. Ehhez a tényhez ragaszkodtam. Félrepillantottam, mikor ő tovább kezdett beszélni.
- Azért is kell elpusztítanom őket, mindenkit, hogy nektek ne essen bántódásotok. – Mondtam ki halkan, miközben már azon gondolkodtunk, hogy mi is legyen a neve a gyermeknek. Meglepett a kéréssel, miszerint én nevezzem el. Az ablakon bámultam ki hosszasan, mire aztán eszembe jutott egy név. Nem hétköznapi, egy nem hétköznapi gyermeknek. Nos, végtére is, démon vér, tündér vér, emberi vér is csörgedezett az ereiben, miattam és Elowen miatt. Elpillantottam hát feléjük, miközben kimondtam a kislány nevét. Újra az ablakon kezdtem el kifelé nézelődni. Azaz, sokkal inkább a gondolataimba voltam merülve. Ez az egész, annyira hirtelen jött. Nem értettem igazán, sőt, fel sem fogtam. Nem is érthettem…
Ahogy Elowen végigmondta a kislány nevét, egy furcsa mosoly azért végigfutott az ajkaimon. Fogalma sem volt róla a lánynak, hogy ő valójában Herondale. De ezt nem itt és nem most kellett elmondanom neki. Túl régóta cipeltem már ezt a titkot és most lehet, tönkretettem volna vele valamit.
Kissé meglepetten néztem el feléjük, majd a kislányra. Alesea.
- Még túl kicsi ahhoz, hogy ilyesféle érzései lehessenek… téged szeret, mert gondoskodsz róla. De tőlem semmit nem kapott, csakis elutasítást… - Nyeltem egy nagyot, ahogy felém nyújtotta a gyermeket. – Nem, inkább legyen nálad… - Elszakítottam a tekintetemet a kislányról, úgy néztem végül Elowenre. Habár tiltakozásaim kezdtek alábbhagyni, továbbra sem hittem, hogy jó az, amit teszünk. Sőt, a gyerek megléte… mit is hozhat a világra? Tekintetem újra a kislányra tévedt, majd hátrébb léptem, nekiütközve az ablakpárkánynak.

- S miből gondolod, hogy el akarnék szakadni ettől a világtól? Elpusztítani akarom, nem magam mögött hagyni, miként mindenki más boldogan éli a kis világát. Mindenki, aki gyűlöl engem. Mindenki, aki elítél már csak azért is, aki vagyok. A nevem, a vérem miatt. Már az előtt elítéltek, hogy bármit tettem volna. – Idegesen túrtam a szőke tincseim közé, szinte remegő kézzel. Ez az egész helyzet, maga a tudat, hogy hogyan is áll hozzám a világ maga… talán ez volt az, ami igazán az őrület határára sodort. Sőt, át is lendített azon, s nem volt visszaút. De tulajdonképpen már a születésem előtt erre voltam ítélve. Azzal, hogy Lilith vére csörgedezik az ereimben, nos, szinte halálra voltam ítélve. A kezemre pillantottam, majd inkább igyekeztem eltemetni magamban a gondolatokat. A kislányra emeltem a tekintetem, s megérintettem, majd inkább menekülvén felálltam, hogy az ablakhoz sétáljak. Még mindig úgy véltem, könnyebb lenne eltűnnöm. Vagy eltűnniük. De mégis itt voltam. Elowen túl keményen próbálkozott, nekem meg azt hiszem, kezdett elfogyni minden erőm a tiltakozásra. A kérdésemre adott válasza meglepett.
- Hogy… én? – Nyeltem egy nagyot, ahogy a kislányra tévedt a tekintetem. – Én… fogalmam sincs. Nem tudom. – Félrenéztem. Sosem gondolkodtam ilyeneken. Sosem terveztem gyereket, nem is érdekelt ez a része a dolognak. Utód, mi? Kipillantottam újra az ablakon. Nem tudom, honnan jött a név, amit végül kiejtettem a számon.
- Alesea? – Szinte megrágtam a nevet, elképzeltem a kislányra, s el is néztem felé. – Alesea Morgenstern. Nem hangzana rosszul. De nevezd el inkább te. Te vagy az anyja. – Tettem hozzá, majd igyekeztem újra komolyságot erőltetni magamra. – Még mindig nem érzem azt, hogy jó lenne, ha együtt maradnánk hárman. De ha semmiképpen sem tudlak lebeszélni róla… nos, egyelőre mégis csak legyen titokban, hogy az én vérem csörgedezik benne. Velem lehettek, de nem tudhatja senki, hogy a lányom. Senki. Érted? – Elowen szemeit fürkésztem. – Viselje a te vezetéknevedet. – Tettem hozzá, majd inkább újra az ablak felé fordultam.
Jobb lesz a lánynak így. Határozottan.

Csak mélyen magamba szívtam a levegőt, melyet lassan ki is fújtam. Ez a makacs nő tényleg eltántoríthatatlan volt. Hogy tetszett-e a viselkedése? Az, hogy kiállt mellettem és valóban foggal-körömmel ragaszkodott hozzám? Fogalmam sincs. Nem tudok efféle kérdésekre reagálni, hiszen nem is értem igazán. Megszokhattam volna, hogy Elowen ilyen, hiszen mindig is ilyen volt, de eddig talán képtelen voltam arra, hogy észrevegyem őt. Azt, hogy talán ő az, aki igazán képes arra, hogy… engem…
Elharaptam a saját gondolatmenetem végét. Nem szabadott arra gondolnom, amire akartam. Nem. Csak a földet figyeltem, miként próbáltam összerakni magamban a dolgokat. A pofon helyét még éreztem, szinte égette az arcom, mégsem mozdult a kezem, hogy a helyét érintse. Nem volt rá szükség.
Megcsókolt, s éreztem, átéreztem, amit tudatni akart vele. Újból alátámasztotta azt, miszerint mellettem áll és akar engem. Nem hagyna el soha. Ha belegondolok, tényleg nem hagyott el azóta a nap óta, amióta visszatért az életembe. Pedig megtehette volna. Számtalan alkalma volt arra, hogy hátba támadjon, eláruljon, s az árnyvadászok oldalára állván a halálomat elérje. A végső bukásomat. S mégsem tette. Itt vagyunk mindketten és élünk. A ruhámat kezdtem piszkálni, tehetetlenségemben, az újabb szavak hallatán.
- Még akkor is, ha igazad van… amiket tettem, arra nem igazán van bocsánat. Megváltás. Senki sem nézné el azokat, amiket tettem. S ha ezt a nézőpontot nézzük, akkor kár is jónak lennem már. Kár követnem a fényt… a sötétség már magába fogadott, s körülölel, el nem eresztvén engem. S nekem így jó. Itt érzem otthon magam. Akár tetszik, akár nem, ez vagyok. Én ilyen maradok. – Pillantottam a nőre lassan, majd a karjaiban levő kislányra. Neki viszont jónak kell lennie. Más úton kell haladnia, mint ahol én haladtam. Hosszasan fürkésztem, majd a kezem lassan mozdult, hogy megérintsem a kislány kezét. Csak épp, hogy megérintettem, már vissza is húztam a kezem, hogy feltápászkodjak a földről. Ha Elowen nem állított meg, akkor az ablakig lépkedtem, hogy kinézzek rajta.
- Egyébként… miféle nevet adtál neki? – Kérdeztem meg halkan, miközben lassacskán ráemeltem a félhomályban Elowenre a tekintetemet.

Kezdtek elhagyni a szavak, s ellenérvek, melyeket Elowen fejéhez vághattam volna. Egyszerűen mindketten csak önmagunkat ismételgettük, anélkül, hogy a másikunk belátta volna, kinek is van igaza. Én nem hittem neki, ő nem hitt nekem, akárhonnan is nézzük, ez teljességgel maga volt a zsákutca. Szinte már csak a fejemet ráztam a szavakra, jelezve, mennyire nem értek egyet vele.
- El és el is foglak lökni. Egy nap talán annyira, hogy sose akarj visszajönni. Életed legjobb döntése volt, mikor magad mögött hagytál, Elowen… sosem kellett volna visszanézned. Sosem kellett volna, hogy visszatérj hozzám, érted? – Már csak suttogtam a szavakat, s a kérdést. Értetlenül álltam és néztem őt, majd tovább beszélt, s beszéltem.
Végül éreztem a pofont, mely az arcomon csattant. Nos, a meglepettség nagyobb volt, mint maga a fájdalom. Megütött. Képes volt megütni engem? Mégis mi a fenét képzel magáról? A düh és az értetlenség keveredett bennem.
Tudtam, hogy a kislány semmiről sem tehet. Nem kellett volna egy rossz szót sem mondanom róla, de ha egyszer az ő Sorsa felől kellett döntenem, nos, elkerülhetetlen volt, hogy szóba hozzam. S továbbra is tartottam magam a saját igazamhoz, bármit is mondott. Bármennyire is üvöltött.
Milyen irónikus, hogy ő, anyaként mennyire kiáll a saját gyermeke mellett. S mennyire szánalmas, hogy az én anyám képes volt eldobni magától… sőt, talán azt is megbánta már, hogy egyáltalán a világra hozott. Vajon Elowen is eljut egyszer majd erre a szintre? Megbán mindent, ami mellett most kiáll? S mi van, ha ő maga is eldobja majd egyszer magától a gyermeket, csak azért, mert az, aki? Bármi megtörténhet. Nem hiszek a jóban, nem hiszek a megváltásban sem, sem semmi ehhez hasonló dologban.
- Semmire sem vagyok képes, Elowen… - Suttogtam halkan, szinte megtörten. Ezután érkezett a csók, melyet viszonoztam, de végül eltoltam magamtól, hogy a földre ülve gondolkozni kezdjek. Arra eszméltem fel, hogy Elowen leült mellém a kislánnyal együtt. Lassan emeltem rájuk a tekintetemet. A látványuk túlságosan idilli volt, s túlságosan… nos, nem valós. Avagy, túl álomszerű. Ez a legjobb megfogalmazás rá.
- Hogyan vagy képes minderre? A töretlen hited, nem csak bennem, de a világban… kiállsz a gyerek mellett, kiállsz mellettem… nem értem. – Sóhajtottam, majd fejemet az ajtónak döntve lehunytam a szemeimet. Egyik lábamat kinyújtottam, míg másik felhúzott lábamra helyeztem a kezemet, s szinte megmarkoltam a nadrágot rajta. Próbáltam magamat lenyugtatni.
- Mégis mi az, amit vársz tőlem? – Pillantottam fel, egyenesen a plafonra. Hangom túlságosan is nyugodt volt már, pedig belül tényleg szétszakított ez az egész helyzet. Nem néztem a párosra, nem akartam. Talán úgy éreztem, hogy így tisztábban tudok gondolkodni… így, hogy nem befolyásol a látványuk.

- Hát épp erről van szó, Elowen! Te látsz valamit, csakis te, és valami olyat, ami sosem volt itt. Azt hiszed, mindig is azt hitted, hogy Valentine tett ilyenné engem… hogy ő az oka annak, hogy egy szörnyeteg vált belőlem, de tévedsz. Mindig is ilyen voltam. Ha nem ő nevel, ha nem ő az apám, akkor is az vagyok, aki. Ezen sem te, sem senki más nem változtathat. Az pedig, hogy képtelen vagyok az érzésekre… jobb is így. Sok mindentől megóvom saját magam. – A gyerekre pillantottam, ahogy Elowen róla kezdett beszélni. Idegesített ez… az, hogy létezik, az, hogy ennyire felkavar a tény, miszerint itt van, s lélegzik… s miattam sír. – Nem a szüleim hibája miatt szenved, hanem a te hibádból. Te hoztad rá a bajt… neked kellett volna végiggondolnod ésszerűen azt, hogy világra hozod-e őt, avagy sem. Elárulom: nem kellett volna! Ő is csak egy olyan szörnyszülött, avagy korcs, mint én vagyok. S képtelen lesz bárki is szeretni őt, csak azért, mert köze van hozzám. Az én vérem csörgedezik az ereiben, s ez épp elég ok a gyűlöletre. – Elowenre emeltem végül a tekintetem, mely határozott volt. Hittem a szavaimban, s annak igaz valójukban.
- Mégis mit érdemel meg? Azt, hogy lépten-nyomon megvessék, s utálják? Ezt kapja tőlem. Mellettem. Avagy általam. Semmi sem jó ezek közül. – Mély levegőt vettem, ahogy a tekintetem újra a kislányra tévedt. Miért is veszekszünk mi ezen? Miért mentem egyáltalán bele ebbe? Nem kellett volna. El kellett volna mennem azonnal, ahogyan megérkeztünk. Sőt, be sem kellett volna jönnöm Elowennel. Elkerülhettük volna ezt az egész mizériát, melynek semmi, de semmi értelme.
Nincsen benne semmi. Érzések, bűntudat, fájdalom… egyszerűen semmi. Teljességgel üres vagyok, ez a nő mégis többet lát belém, mintsem szabadna. Vak. Tényleg, annyira vak… annyira naiv kis fruska. De makacs is. S ragaszkodó. Ám ez engem ezekben a pillanatokban mégsem érdekelt. Elindultam, hogy faképnél hagyjam végre. S talán sikerült volna, ha egy kicsivel gyorsabb vagyok. Ha egy kicsivel előbb próbálok eltűnni. De most Elowen volt az, aki győzött. Megragadta a karom, hogy visszarántson. Hallottam, ahogyan az ajtó becsapódik, s én nekidőltem. A nőre pillantottam, s nyitottam a számat, hogy tiltakozni kezdjek, de megszólalt. Nem hagyott szóhoz jutni. Én pedig csak még jobban összezavarodtam a szavakra, melyek elhagyták a száját. Ez a nő… nem is értem.
- Már megmondtam, hogy elég ebből, Elowen! Az, hogy megszülted, a te felelősséged… ha valaha megkérdezted volna, akarom-e, én… - A keze az arcomhoz ért, így a szó újra a torkomra forrt. Nem tudtam, miket is vált ki belőlem pontosan Elowen közelsége, de valahogy különös volt. Megcsókolt, s ezúttal nem ellenkeztem. De tudtam, hogy hiba mindaz, ami történik. Hiba, mert neki nem szabadna szeretnie. Ahogyan senkinek sem szabad szeretnie olyasvalakit, mint én. Hiszen Valentine megmondta…
Lágyan, lassan csókoltam vissza, néhány hosszabb pillanaton keresztül. Aztán kezemet lassan Elowen arcára csúsztattam, hogy megérintsem, s végül elszakadtam az ajkaitól, hogy lenézzek rá. Azt láthatta rajtam, hogy még inkább összezavarodtam. Eltoltam magamtól teljesen, hogy a földre csúszhassak az ajtónak dőlve továbbra is, s leülve felhúztam a lábaimat, hogy aztán magam elé meredhessek. Csak bámultam a földet, miközben lassan elkezdett újra sírni a kislány, aki az ágyon maradt egymaga. Én azonban meg sem hallottam ezt, annyira a saját gondolataimba, elmémbe voltam merülve.

A fejemet ráztam a szavaira. Nem értette a lényeget, vagy csak nem akarta elfogadni, amit mondtam.
- Nem erről van szó, Elowen. Nem arról, hogy nem fogadlak el téged… ha nem így tenném, már tényleg megöltelek volna. Senki sem bírt ki még ennyi időt mellettem és ez nem véletlen, mégis… néha úgy érzem, csak őrült vagy. Őrült, hogy mellettem vagy és vak, mert nem látod, hogy mi vagyok. Látni akarod azt a jót bennem, ami sosem volt. Ez pedig… nos, határozottan őrült dolog. – Nevettem fel röviden, de a további szóváltások újra elhallgattattak. Nem támadásnak vettem, pusztán kételkedtem abban, hogy belém láthat. Hiába próbált az ellenkezőjéről meggyőzni, nem sikerült.
- Közelebb, de miért? Így is közel vagy a sötétséghez, ne akard, hogy teljesen magába szippantson. A gyerek érdekeit nézd, ne a saját magadét. – Jegyeztem meg, s volt benne igazság. Attól, hogy ő maga olyannyira ragaszkodik hozzám, az egy dolog. Neki sem tettem jót a jelenlétemmel, hiszen sokszor csak bántottam és kihasználtam. Ha valóban fontos számára a gyerek sorsa, akkor rá kell jönnie, hogy az a legjobb neki, ha távol van tőlem.
Amikor felhívta a figyelmem arra, hogy Winnienek szólítottam, meglepődtem egy fél pillanatra. Nem tűnt fel, hogy ezt a nevet mondtam volna ki. De ha így történt, akkor… miért?
- Érzések… annyira szánalmas erről beszélgetnünk, nem gondolod? Neked talán vannak érzéseid, de nekem nincs. Bennem semmi sincs, érted? Csak a démonnak a vére, amit kaptam. Ennyi és nem több. Ezt… ezt fogadd már el végre! – A hangomat is megemeltem ezeknél a szavaknál. Dühös voltam, hogy foggal-körömmel ragaszkodott valamihez, amihez nem kellett volna.
El akartam menni, lezártnak tekintve az egész témát, azonban a szavak, amiket még hozzám vágott, nos, rosszul estek. Igen, anyám elhagyott, mert gyűlölt. Apám mindig is ezt mondta, s belém vésődött ez a tény. Azonban… én nem ezt a sorsot szántam annak a gyereknek. Nem azt, amit én kaptam. Nem.
- Neki ott lesz Killian. Már megbeszéltük, hogy ő lesz az apja… nem fog nemet mondani. – Néztem Elowenre egy röpke pillanatra, majd az ajtóhoz léptem. Mennem kellett volna. Magam mögött hagyni mindent, őket, a múltamat, a lehetséges jövőmmel együtt. De nem voltam rá képes. Azt hiszem, ezekben a pillanatokban semmire sem lettem volna képes.
- Muszáj. – Suttogtam halk válaszként, majd megmarkoltam az ajtófélfát olyannyira, hogy az szinte összeroppant az ujjaim közt. Aztán sikerült erőt vennem magamon és kiléptem az ajtón, sőt, kiviharzottam a lakásból, amennyiben Elowen nem állított meg.

Nem tudtam felelni a kérdésére, így ügyesen figyelmen kívül hagytam. A további szavaira viszont gondterhelten sóhajtottam egy nagyobbat, mélyen szívva magamba a levegőt.
- Épp ez okozza a legtöbb problémát, ha nem vetted volna még észre. Nézd meg, most is hova jutottunk… mindez azért történt, mert ellenszegültél… vagyis, nem, a gyerek voltaképpen nem emiatt fogant meg, de nem ezen van a hangsúly. – Idegességemben már nem is tudtam mit beszélek, avagy mennyire helytállóak a mondatok, melyek elhagyják az ajkaim. Talán semennyire. Talán csak be kellene fognom, s elfogadnom a kialakult helyzetet. Sőt mi több, a gyereket, Elowennel együtt.
A gyermekre pillantottam, majd a lányra, mikor próbált meggyőzni a saját igazáról, arról, hogy én szeretem ezt a gyereket. Mégis miből gondolja ezt? Mégis honnan veszi, hogy képes vagyok ilyesfajta érzésekre? Elfelejtette talán, hogy mi vagyok?
- Ne próbálj belém látni, rendben? Kétlem, hogy mindent értesz, ami bennem, avagy velem történik… képtelenség, hogy te, mint kívülálló, érts mindent. Hiszen ez lehetetlen. Te más vagy, mint én. Nem láthatsz belém… nem tudhatod, mi zajlik bennem… - Magyaráztam, kihangsúlyozva újra meg újra, hogy nem érthet semmit. – Te csak látni akarsz valamit. Mindig is egy délibábot kergettél, mikor rám néztél, Winnie. – Szinte fel sem tűnt, hogy a becenevét ejtettem ki a számon. – Hittél bennem, most is hiszel, de feleslegesen. Nem az vagyok, akinek gondolsz… és épp ezért nem lehetek ennek a gyereknek a közelében.
Figyeltem a kislányt, ahogy felém nyújtózkodik, s láttam, ahogy megtelnek könnyekkel a szemei, mikor elléptem tőle. Zokogott. De nem hittem el, hogy miattam… hiszen semmit sem tettem. Nem bántottam, szóval nem sírhatott miattam. Nyitottam volna a számat, hogy kérdezzek valamit, de Elowen megelőzött.
- Elowen… én… - Mit a fenét kellett volna erre reagálnom? A mellkasomban furcsa dolgokat tapasztaltam, ahogy őket figyeltem. Nem értettem továbbra sem semmit és ezt gyűlöltem. Én mindig tisztában voltam mindennel. Sőt, mindent én magam irányítottam. Minden nekem dolgozott, mindenki az én parancsaimat követte. Mégis, ezekben a pillanatokban nem voltam ura sem a helyzetnek, sem pedig önmagamnak. S ezt utáltam. Sarkon fordultam, hogy elinduljak kifelé a szobából. Az ajtóig el is jutottam, ott torpantam meg, miközben kezemmel megtámaszkodtam az ajtófélfában.
- Sajnálom, de erre én nem vagyok képes… tényleg nem. – Suttogtam magam elé, de végül nem mozdultam egy tapodtat sem. Kellettek… mindketten. Már tudtam, hogy nem akarom őket elengedni, mégsem voltam képes kimondani. Vagy épp tenni érte.
Belém nevelték, hogy mi vagyok, s hogy nem lehet szeretni. Ez annyira belém égett, hogy túlságosan megrémített a gondolat, miszerint van valaki, vagy valakik, akik mégiscsak másképp látják a dolgot. Elhiszik, hogy nem csak a sötétség lakozik bennem, hanem több. De ez a reménysugár… hiába volt meg. A sötétség már magával ragadott… nem tudtam, képes vagyok-e leküzdeni mindezt.