Nem kellett gondolkodnom a válaszomon, hiszen egyértelmű volt. Jobb, ha a gyermek semmiről sem tud. Rólam sem.
- Nem, Elowen. Nem tudhatja, hogy a vér hozzám köti. Éljen úgy, abban a hitben, hogy Dorian az apja… de engem soha ne hozz szóba. – Makacsul ragaszkodtam a saját álláspontomhoz. Ha egyszer féltette tőlem a kislányt, joggal, s okkal, akkor ne most akarjon visszatáncolni hozzám. Legyen végül minden úgy, ahogyan eredetileg lett volna. A gyermek nőjön fel nélkülem… …bár Elowen azt mondta, a kislány tudta volna, hogy ki az apja. Nem nevelte volna ellenem, de mégis… talán ezt érdemeltem volna. Hisz sosem voltam jó. Egy elfajzott szörnyeteg voltam, nem más. – Ne szegülj ellen. – Tettem hozzá némi éllel a hangomban, s végül ennyiben hagytam a dolgot. Jobb volt így. Hiszen semmi sem kötött a kislányhoz. Semmi.
Legalábbis azt akartam, hogy így legyen. Amikor nem a lányt fürkésztem a szemem sarkából, akkor magam előtt bámultam a földet, s hallgattam némán a lépteink zaját, vagy épp a belső gondolataimat, amik csak úgy cikáztak a fejemben. Túl sok dolgot kellett átgondolnom, mérlegre helyeznem, s eldöntenem, merre tovább. Azonban nem hagyhattam, hogy ez a kialakult szituáció megzavarjon, s minden tervem keresztülhúzza.
Visszatértünk a rejtekhelyre, s figyeltem, ahogyan Elowen magához veszi a kislányt. Ahogy megszólalt és kiejtette a száján, hogy „apuci”, a testem egy pillanatra megfeszült, míg én magam érdeklődő pillantást vetettem rá.
- Nem vagyo-- - Morogtam volna, de a továbbiakra elakadt a szavam. Szeretem? Nem igaz. Senkit sem szeretek. – Már most hazugságokkal tömnéd a gyermek fejét? – Csóváltam meg a fejem, s ekkor lépett közelebb a kislánnyal. Nyeltem egy nagyot. Hátrébb akartam lépni, de földbe gyökereztek a lábaim. Nem ment. A kérdésre nem néztem Elowenre, csak a kislányt figyeltem, aki felém nyújtotta a karjait. Sőt… a nyakamba kapaszkodott, szinte esélyem sem volt elhúzódni tőle. Az érintése, mintha égetett volna… mintha fájt volna. Vagy csak túlságosan idegen volt. Nem akartam ezt, nem akartam őt, őket. Semmit sem akartam, ami itt zajlott, ezen falak között.
- Miért csináljátok ezt? Te is, meg a gyerek… - Kérdeztem, mikor már sikerült erőt gyűjtenem, azonban a kislány irányába nem mozdultak a kezeim. Egyelőre nem. – Te szeretsz, de fogalmam sincs, miért és hogyan történt. A gyerek pedig… túl jó. Őt nem ránthatom a sötétségbe. – És ekkor hátrébb léptem, így a kislány karjai eltávolodtak tőlem, a nyakamtól. Nem néztem rá, csak egy pontot kezdtem nézni a földön.
- Téged sem kellett volna magammal rántanom. Mindig is jobb voltál annál, mint ahová én juttattalak. Másrészt… csak veszélyt, ellenségeket hordozok magammal.

Csak bólintottam, mikor visszakérdezett. Volt egy aprócska rész bennem, ami azt súgta, ne bólintsak, sőt, vonjak vissza mindent, de nem tettem. Ezúttal nem a saját érdekeimet néztem, hanem a gyermekét, akivel… nem is kellett volna törődnöm egy percig sem. Ahogy Doriant kezdte csakúgy magasztalni, ahogyan én tettem, nyeltem egy nagyot.
- Nem az a lényeg, hogy szeretitek-e egymást. A gyerek érdeke, hogy ketten neveljétek fel, érted? Doriannal pedig én magam fogok beszélni, ha te nem vagy erre képes. Rám hallgatni fog, és hidd el, egy pillanatig sem fog hezitálni. – Morogtam, miközben félrepillantottam róla, le a földre. A meggyőzőképességem túlságosan jó volt, tudtam, hogy Dorian tényleg nem mondana nemet. Elképzeltem a karjaiban a kislányt, s odaképzeltem mellé Elowent is. Idilli kép volt, amolyan igazi családi pillanat a fejemben. Ők beleillettek egy ilyen képbe, ők hárman, míg én egyáltalán nem. Sóhajtottam egy aprót, s indultam volna, hogy magunk mögött hagyjuk a két kiásott sírt, melyet felindultságomban ástam ki, meg ezt az egész vitás helyzetkört. Azonban Elowen megállított, hogy egy utolsó emléket kérjen tőlem – egy csókot. Nem is igazán értettem, miért akarja ezt, vagy mire jó, de viszonoztam néhány rövid pillanatig. Aztán elszakadtam tőle, s rá sem nézve haladtam tovább. Összezavart minden. A háborúk az én világom, nem pedig ez a… ez a… akármi, amibe belekeveredtem. Szinte bosszantó volt, hogy mennyire nem értem, mi folyik körülöttem, avagy sokkal inkább bennem. Egy szó nélkül haladtam a rejtekhelyem felé. A szemem sarkából viszont rápillantottam néha a lányra. Ha betartja, amit mondtam, ha elmegy a gyermekkel… talán sosem látom újra. De ennek így kell lennie.
Magamat győzködtem. Ahogy a házhoz értünk, ajtót nyitva előrementem, egyenesen abba a szobába, ahol a gyermeket hagytam az egyik sötét árnyvadásszal. A gyermek az ágyon feküdt, míg az árnyvadász mellette ült. Intettem neki, miszerint elmehet, majd a kislányra tévedt a tekintetem. Ébren volt, a plafon felé nyújtogatta a kis kezeit, kémlelte a világot. Én magam nem mentem közelebb hozzá, nem akartam. Elpillantottam Elowen felé, s így szólaltam meg végül.
- Itt van a gyermek… és most menjetek. – Halk voltam. Ahogy visszanéztem a kislányra, elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen még a nevét sem tudom. Ám nem kérdeztem meg. Talán jobb, ha még ennyit sem tudok róla.

Pedig egyszerűbb volna sokkal, ha így tennénk. Ezt akartam mondani, de valahogy nem jött ki hang a torkomon. Annyira ragaszkodott hozzám, ehhez a szörnyeteghez, aki vagyok, hogy szinte el sem hittem. Igen… sosem hittem, hogy bárki képes szeretetet táplálni irántam, avagy kötődni hozzám. Miért? Mit adtam én neki, amiért így érez irántam? Semmit. Fájdalmat okoztam folyamatosan neki, s voltaképpen kihasználtam, amikor csak lehetőségem volt rá. Mondhatni, még a hűség rúnát is kijátszottam, amihez tulajdonképpen nagy tehetség kell – nem érdekelt, hogyan és miként, de mindig úgy alakítottam a dolgokat, ahogyan nekem volt jó. Elowent is a kedvem szerint rángattam ide-oda, akárcsak egy marionett bábut. Mégis… itt van és engem akar. Nem fért a fejembe, hogy miért, hiába kerestem a válaszokat rá.
- De… így akarok tenni. – Suttogtam végül magam elé, de ő valószínűleg nem hallotta. Nem zavart, nem érdekelt már, csak el akartam menni. Távolabb tőle, ettől az egésztől, a gyermektől… a saját véremtől. Mi van, ha az a kislány is csak ugyan olyan szörnyeteg lesz, mint én? Nem kizárt, hogy a démonvéremet örökölje, nem igaz? Mondhatni, átkot hordoz magában, amióta csak megfogant.
- Pedig jó apja volna, hidd el. Látni, hogy mennyi másabb, mint én. Törődik veled… kedves, nagylelkű, meg ezernyi jó tulajdonság, amiért minden nő odáig vagy meg vissza. A gyermeknek is ez lenne a legjobb. Dorian. Nem pedig én. Jobb, ha nem tudja, ki az apja. Gyűlölne már magáért a tényért is, hogy kinek a gyermekeként kell leélnie az életét. Az emberek szánakozva, gyűlölettel néznének rá, akárhányszor csak utcára lép. Mert… nem lehetne titokban tartani, hogy ő kicsoda. – Ráztam meg a fejem. Az élet már csak ilyen volt: minden titok előbukkant előbb-utóbb. Nem lehetett rejtve tartani semmit. Sem a gyermeket, sem azt, hogy tőlem volt. Sem semmi mást.
Magához vont, nem eresztett, amitől továbbra is csak nőtt bennem a menekülhetnék. Az érintése szinte égetett. Nyeltem egy nagyot, ahogy lábujjhegyre állt előttem. Nem volt időm kitérni az apró csókja elől, de nem is viszonoztam. Nos, időm sem volt rá.
- Utolsó emlék? – Vontam fel a szemöldökömet kérdőn, de több szóra nem futotta, ugyanis az ajkait éreztem meg a sajátomon. Lehunytam a szemeimet, hogy lassan visszacsókoljak. Ennyit megtehettem érte. Habár nem tudtam volna kimondani neki, hogy szeretem. Azt sem tudom, mit jelent ez a szó igazán. A csók után reflexből szakadtam el tőle, zihálva, ahogy ráemeltem a tekintetem. Aztán csak elindultam, se szó, se beszéd, vissza a rejtekhely felé. Nem néztem Elowenre, egyszerűen nem akartam, hogy lássa, mennyire összezavart most ő, a gyermek és a csók… egyszerűen ez az egész.

A fejemet ráztam gyengén, miközben szavait hallgattam.
- Nem, Elowen. Előbb-utóbb mindenkinek nyilvánvalóvá válik majd, hogy kié is ez a gyermek, ha velem vagytok… ha mellettem maradtok. Épp ezért nem fogom engedni ezt. Nem lehet, értsd meg! – Emeltem meg a hangom, ahogy hátrébb léptem tőle. Minél távolabb, minél messzebb. Nem élhetnek velem ők ketten, nem. Bele sem kellett volna avatkoznom, hanem megőriznem a titkot, hogy tudok a kis titkáról. Élni tovább, mintha semmiről sem tudnék. De ehelyett újfent a harag és a düh az, ami vezérelt, s e képpen cselekedtem. Ezt csakis magamnak köszönhetem, ezt a galibát.
Másfelől, én nem lennék jó apa. Mindenki tudja, hogyan éltem, hogyan nevelkedtem, miféle példa volt előttem, másrészt, nincsenek érzéseim. Jobb, ha a gyermek másvalakivel nő fel. Részemről az is rendben lenne, ha Doriant tekintené az apjának. Ó, ez egy csodálatos ötlet!
- Elowen, felesleges köröket futunk. Értsd meg, hogy nem lehetek veletek. Nem lehetünk együtt. Éljetek nélkülem, sőt, ott van Dorian. Mindig is volt köztetek valami, legalábbis ő törődött veled, nem úgy, mint én. Ő teljesen megfelelne az apa szerepkörre, ha engem kérdezel. S biztos vagyok benne, hogy nem mondana rá nemet. – Néztem félre, miközben mélyen magamba szívtam a levegőt. Emlékszem, annak idején még a gondolat is különös „érzést” keltett bennem, mikor szó volt róla, hogy Elowen és Dorian, most mégis képes volnék arra, hogy az ő karjaiba lökjem. De hát, ilyen az élet, nem igaz?
A lehető legtöbbféle módon próbáltam eltaszítani magamtól Elowent, aki hajthatatlan volt. A szavai, melyeket kiejtett a száján, jólestek és nem is. Ráemeltem a tekintetem.
- De az vagyok. – Jelentem ki, ekkor húz közelebb magához. – Elowen… Winnie! Kérlek, fejezzük be ezt itt és most. A döntésem végleges. – A tekintetébe fúrtam a sajátomat, miközben a karjaira csúsztattam a kezeimet. – Mint már azt hiszem, említettem, a rejtekhelyemen van a gyermek. Elmegyek érte veled, de aztán megkérlek újra, hogy menjetek el. – Nyeltem egy aprót, de a tekintetemet nem szakítottam el róla.

- De ez más, Elowen. Itt nem csak arról van szó, hogy árnyvadász vagy sem, hanem, hogy kinek is a gyermeke ő, s hogy ez mit vonhat maga után. Csupán a gyengepontom lenne, ha elkezdenék hozzá kötődni. Ha egyáltalán képes vagyok efféle dolgokra, minthogy kötődés. – Félrenéztem, majd lassan vissza. Igen, beláttam, hogy hiba volt megölnöm azt a két embert. Nem ők tehettek Elowen titkolózásáról, mégis őket büntettem. De én már csak ilyen vagyok, nem de? Hirtelen felindulás, bosszú, avagy szórakozás, s máris hullanak a fejek. Ez pedig, nos, nem igazán fog változni a közeljövőben sem. Ezt Elowennek is tudnia kell.
- Ne akarj belemagyarázni a dolgokba olyasmit, ami valójában ott sincs. Gondolkozz, Elowen. Mi a legjobb neked és annak a gyereknek? Az, ha távol vagytok tőlem. Ezzel tisztában voltál, mikor eltitkoltad előlem. Most mégis visszatáncolnál hozzám? – Újfent hátrálok, miközben magamra mutatok. – Mellettem… nem lenne jó helye. Pusztán beigazolódna minden félelmed. Az, hogy úgy bánnék vele, ahogy Valentine velem. Vagy az, hogy bántanám, ha épp nem úgy tesz valamit, ahogyan akarom. Hiszen én ilyen vagyok! Téged is bántottalak, nem? Felpofoztalak, csak mert nem azt mondtad, amit hallani akartam. Mikor látod be, hogy voltaképpen felesleges kapaszkodnod belém? – Magam sem tudom, hogy őt vagy magamat győzködtem valójában. De muszáj volt, hiszen miért engedtem volna át magam annak a… valaminek, ami elkezdett a hatalmába keríteni? Egy gyerek. Igazán fel sem fogtam még, mi is történik.

Végre logikusnak tűnő szavakat hallottam tőle. Ha a világ tudomására jutna a gyermek létezése, sokan megpróbálnák azt a saját előnyükké kovácsolni. Vajon jelent-e nekem a gyermek annyit, hogy feladjam a hatalmam? És döntenem kellene. Hogyan döntenék? Mi volna fontosabb? Érzelmek. Nem akarok ilyesmit. Nem, nem és nem! A földet figyeltem, levegőért kapkodtam. Igyekeztem lenyugtatni magam. Ez túl sok volt, nem akartam jobban belegondolni a szituációba. Elég volt megtudni, hogy az a gyerek él, s Elowen elhallgatta előlem. Másra nem voltam kíváncsi. Család, mi? Nevetséges. A családi kép, ami előttem van, közel sem jó. Én sem vagyok az. Bár nekem így jó, a gyermeknek közel sem. Nem lehet velem. Sem Elowen.
- Nem működhet ez az egész. – Suttogtam a szavaira, majd ahogy utánam lépett, ismét hátráltam egy lépést. – Ez nem meghátrálás. Hanem józan ész. Nem lehet köze hozzám annak a gyereknek. Csak a pusztulást hoznám rá, a jelenlétem, a lényem. Nem, Elowen! Vidd el tőlem messzire. S önmagadat is. Mellettem veszélyes. Mindig az lesz. – Emeltem fel végül a fejem és néztem a lány szemébe. A kezét lassan eltoltam az arcomtól. Kezdtem visszanyerni az önuralmamat, határozottságomat. – Hiba volt, amit ma tettem. – Ejtettem ki halkan a szavakat, melyek tőlem meg nem szokott módon a lány bocsánatáért esedeztek, bár ezt teljesen nem mondtam ki. Végül a kezemet a sebemre csúsztattam lassan, ami még vérzett.

Éreztem, hogy a felsőmbe kapaszkodik, de csak a szavai hallatán fontam ujjaimat a csuklója köré.
- Ha szeretnél, ha valaha is szerettél volna, nem titkolod el előlem. Esélyt adtál volna. Hittél volna bennem. Nem hibáztatlak, hogy nem tetted, viszont innentől nem érzem azt, hogy bármiről is beszélnünk kéne. – És ezzel elhúztam magamtól a kezét, ha kellett, akkor erőszakkal. Hiába az ártatlan tekintet, nem akartam, hogy hatással legyen rám. Ki akartam zárni mindent, őt magát, a lényét. Azt, hogy itt állt előttem, szinte éreztem a testének melegét is.
- Nem, nem akarom megismerni. És egyszerűen nem akarom sem őt, sem téged. Érted? Csak tűnjetek el. – Mondtam halkan, bár nem túl meggyőzően. – Kérlek. Nem tudok más lenni. – Suttogtam végül, ahogy lehajtottam a fejemet, hátrálva néhány lépést tőle.

Le akartam zárni ezt a fejezetet az életemben, avagy sokkal inkább magamban. Túlságosan is sokat jártak a gondolataim Elowen körül, s nem csak a titkok miatt, vagy a gyermek végett. Mindig is próbáltam úgy gondolni rá, mint a többiekre, akik mindig is körülvettek, de valahogy nem ment. Ő volt az egyetlen, aki gyerekkorom óta ismert. Aki mindig mellettem volt, csupán néhány évig nem. Hisz megszökött, hátrahagyott, amiért sosem haragudtam rá igazán. Sőt, örültem, hogy elment. Mert ha maradt volna, lehet, több dolgot megváltoztat, mint szabadott volna. Nem néztem vissza rá a szavak hallatán sem.
- Nos, mivel én köztudottan nem érzek, így döntés kérdése vagy sem, teljesen lényegtelen. – A szél felerősödött néhány pillanatra, összeborzolva a szőke tincseim.
- Mit mondtál…? – Kezdtem bele a kérdésbe, de befejezni nem volt lehetőségem. Megéreztem az ajkait az enyémen, s nem volt menekvésem. Vagy tán lett volna, csak én magam nem kerestem ezúttal kibúvókat. Bizonytalanul csókoltam vissza, miközben újra végigpörgött előttem az egész veszekedésünk, s tetteink, vagy sokkal inkább a saját tetteim. Végül elszakadtam tőle, erőszakkal taszítva el magamtól őt.
- Hagyd, elég. Ne tovább! – Hátrébb léptem. – Mit nem értettél az előbb? Vége van. Menj a gyerekkel együtt! Ne akarj többé a közelemben lenni, Elowen! Hisz igazad van mindenben. Bánthatnám, avagy csak szimplán nem lehetnék jó apja. S hogy család volnánk? Ostobaság. Sosem lehetünk egy család. Hisz még csak azt sem tudom, mi az! – Fakadtam ki, talán életemben először, s remélhetőleg utoljára. Összepréseltem végül az ajkaim, majd idegesen a szőke tincseim közé túrtam.