Meglep, hogy marad. A szemem sarkából figyelem, ahogy egy könnyed mozdulattal felugrik az ablakpárkányra, és nekidönti a hátát a fehérre mázolt falnak, közben igyekszem túllendülni a csalódottságomon. A legtöbbjüknek elegendő néhány mogorva szó, és még a legkitartóbbak is feladják a próbálkozást némi jelentőségteljes hallgatás után, mert hát mégis ki vesződne valakivel, akinek látszólag semmi igénye a társaságra? Legszívesebben én sem tenném, esetemben viszont nem opció az, hogy felálljak és elsétáljak a gondolataim elől, nem nemes hát, hogy másnak meghagyom ezt a lehetőséget?
Ő viszont csak azért is marad, a mosolyával együtt, ami valamiféle szelíd kedvességet kölcsönöz az ablaküvegben visszatükröződő vonásainak.
- A szabad akarat ugyanakkor ritka kiváltság eme falak között. – rántom meg a vállam, mintha ez teljességgel természetes része lenne egy pszichiátriai kezelésnek. Talán az is, minden esetre én nem pazarolok erre több szót, hisz egy ilyen intézmény működését úgyis csak az láthatja át, aki belülről tapasztalja. A hozzá hasonló látogatók számára a világ összes szava is kevés lenne, hogy megértsék, mit jelent itt az erőszak nélküli kényszer, milyen, mikor valamit lehet, de nem szabad.  - Viszont kedvem jól érzi magát így, úgyhogy kedves felajánlás, de ne fáradj vele.
Színtelen hangom ellenére is biztos vagyok benne, hogy, mind ketten tudjuk is, ez nem igaz. Részemről mondjuk kifejezetten kételkedtem abban, hogy a kedvem valaha is közelebb kerül a jóhoz ennél a nyugodt és érdektelen állapotnál, de ezt már természetesen nem közöltem vele. Igazából egyáltalán semmit nem akartam megosztani vele, és már pont eleget kellett orvosokkal beszélgetnem ahhoz, hogy tudjam, a legjobb módja annak, hogy ne is kelljen, ha a másik fél beszél.    
– De ha már így szóba hoztad, mondd, mi utalta arra, hogy beszélgetni akarok bárkivel is? - lassan fordítom felé fáradt szemeim, a kék íriszek pedig akaratlanul is elidőznek a barátságos arcot keretező hullámos fürtökön. – Szokatlanul gyanús, ha valaki csendben van, igaz?
Ebben mondjuk volt némi igazság, de úgy tűnt, a nővéreket ma valahogy nem zavarja a szobára nehezedő szokatlan nyugalom, ami valószínűleg újfent csak egy vihar előtti csend.  A lelkem egy kis darabja kívánta, hogy az Ekbom szindrómás beteg sikítva őrjöngeni kezdjen a bőrét ellepő, nem létező bogaraktól, vagy az erotomán paranoiában szenvedő nő hisztériás dührohamot kapjon, amiért nem engedik be hozzá a filmsztár szerelmét, aki valójában sosem látogatta meg, valószínűleg egyáltalán nincsenek kapcsolatban, vagy ha mégis, már egész biztos távoltartási végzést kért ellene zaklatás miatt. Valahol mélyen menthetetlenül vágytam a nyugalmat felváltó káosz iránt, ami egyben a látogatási idő végét is jelentette volna, akartam, hogy történjen valami, mielőtt még a rendíthetetlen mosoly lerombolja minden védelmem és újra vágyakozni kezdek valaki olyan társasága iránt, aki a legkevésbé sem állandó.

Miután az ember már sokszor volt egy bizonyos helyen olyan könnyedén és magabiztosan jár fel, s alá, hogy már nem is ül ki furcsa tekintet az arcára, amikor valaki éppen egy egész sakktáblát erőszakol a szájába, vagy teljesen függetlenül a körülményektől az egyik pillanatban sír, a következőben nevet, majd dühöng és utána végül sír és kacag egyszerre. Az utóbbi érzést én magam is sokszor átéreztem már, amikor magam sem tudtam, hogy mit is kellene éreznem. Olyankor általában úgy érezzük, hogy az egész életünk darabokra hullik s ez ellen semmit nem tehetünk az ég egy adta világon. Csak elfogadhatjuk más különösebben nem is vár ránk.
Azonban, amikor már mindent megfigyelhetünk egy teremben és szinte mindig ugyanaz történik meg újra és újra, már-már egy kivehető mintát tudunk felfedezni az életünkben, avagy jelen helyzetben az itt tartózkodásommal kapcsolatban. A fiú, aki az ablakban ücsörög, szinte mindig kifelé bámul egyszerűen, mintha máshol kellene lennie. Egy másik életben talán.. Egyáltalán nem láttam rajta soha megmutatkozni azt, hogy talán tényleg olyan őrült lenne, vagy akár csak egy kicsit is, de azért még nem mentem el olyan messzire, hogy kíváncsiskodjak róla miket csinál, amikor nem vagyok itt, vagy éppenséggel mi az, amiért lényegében ő most ezen falak közé van zárva. Saját magam akartam megtapasztalni, hogy mégis kivel állok szemben.
Kedvesen nyitok felé és egyfajta goromba, rideg távolságtartó még csak rám sem néző stílussal szembesülök. Mégis valahogy nem igazán tudom azt mondani, hogy hibáztatom. Valószínűleg bezárva a négy fal közé nekem sem lenne túlságosan jó kedvem. Itt szerintem senki nem mondhatja el magáról, hogy csak kikapcsolódni jöttem önként és dalolva, mert végül is miért is ne tettem volna meg.. Szóval mit sem törődve az elutasító stílusával mosolyogva foglalok helyet vele szemben az ablakpárkányon. - Semmi sem erőszak, mindössze csak azt gondoltam, hogy egy kis társaság feldobná a kedvedet, vagy akarnál valakivel beszélgetni, aki nos.. Nem minden idejét itt tölti. - Valaki, aki kívülállónak számít. Nem itt dolgozom, nem itt élek.. Bár, ha itt élnék ezen falak között, akkor marha jól csinálnám az álcázást, hogy ki be járkálok. Meg aztán.. Az ingyen pudingért tutira megérné.

Két fehérruhás ápoló beszélgetett az udvaron, hajuk feszes kontyba tűzve pihent a tarkójukon, ujjaik között kávésbögréket szorongatva csacsogtak egymással már vagy nyolc egész perce. Nem hallhattam őket több emelet magasból, de igazából nem is érdekeltek, csak két fehér foltként csúfították el a tavaszba boruló udvar megszokott formáit. Meg sem tudnám mondani, mikor indultak el vissza az épületbe, jelenlétük a legkevésbé sem volt érdekes számomra, így világos íriszeim inkább Kelet Harlem romos lakóházai és a mögötte magasodó Upper West Side égig nyújtózó felhőkarcolóinak végtelen sokaságába fúrom a távolban. Hosszú hónapok óta figyelem már a csillogó ablaküvegek fényét, az East River partján futó autóút szüntelen forgalmát, vagy épp az utcák állandó nyüzsgését, így Manhattan forgataga akaratlanul is beleégett az elmémbe. Az épületek sziluettjének képe vetült még a csukott szemhéjaim belső falára is, és minél tovább néztem őket a maszatos ablaküvegen keresztül, annál inkább kitörölte Brooklyn ismerős utcáinak fényét a gondolataim közül. Az a barátságos zsúfoltság képe, amit valaha annyira szerettem a kerületben, egészen megfakult, de még Manhattan szüntelen csillogása sem volt elég ahhoz, hogy a honvágy tompa sajgását teljesen feledtesse velem.
Halk nyüzsgés támad a teremben, az udvarról visszaérkező nővérek nesztelenül igyekszenek rendet tenni néhány izgatott beteg körül, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se emeljék fel a hangjukat, mintha csak egyetlen élesen kiejtett szó ránk szabadítaná a poklot. Igaz, én sem tudnám bizton állítani, hogy nem így lenne.
A látogatók óvatos mozdulattal lépnek be az ajtón, most alig páran vannak, de a jelenlétük így is kezelhetetlen indulattal tölti el egyik-másik beteget, akik könnyed természetességgel adnak hangot az örömüknek, csalódottságuknak, félelmüknek, függően attól, kinek épp mi történik a koponyája falain belül. Részemről nem izgatom magam, csak kényelmesen kinyújtom hosszú lábaimat, cipőm talpát nekinyomva a kétszárnyú ablak párkányának végéhez, és figyelem tovább a külvilág hangtalan mozgását, amíg egy hang meg nem szólít.
Tudom, hogy nem hozzám jött, hisz hozzám nem érkeznek látogatók, így a legkevésbé sem kívánatos számomra a jelenléte, főleg, miután barátságosan csilingelő hangja menthetetlenül megzavarja a fejemben kavargó gondolatok lusta örvényét.  
- Ugyan, az itt a legkevésbé sem érdekel senkit, hogy mi mit bánunk, és mit nem. – szavaim határozottan keserűen csendülnek az Ő barátságos hangjához képest, de túlságosan nehéznek érzem a fejem, hogy ez aggasszon. Tekintetem egy pillanatra sem fordítom felé, szemeim továbbra is a külvilág hívogató káoszán időzik helyette. – Úgyhogy csatlakozz, ha kedved tarja, én megakadályozni úgysem tudom.
Felhúzom eddig kinyújtva heverő lábaim, hogy helyet adjak neki az ablakpárkányon, amennyiben úgy dönt, hogy cseppet sem megnyerő modorom ellenére is élvezni kívánja a társaságom minimális örömét.

Mindig is volt valami elképesztően csodálatos az őrült, instabil elmékben. A pszichopaták pedig maguk voltak a legédesebb gyümölcsök. Olyan élénk, leleményes elmével rendelkeztek, amelyhez hasonlót kevés esetben lehet úgy igazán megvizsgálni. Nem minden pszichopata változik gyilkossá, lesz kegyetlen. Vannak a némán árnyékok között megbúvó példányok, akik pontosan tudják, hogy mikor, miképpen kell lecsapniuk a mit sem sejtő áldozataikra. Ezalatt sem feltétlen kell azt érteni, hogy megölnének bárkit. Inkább csak a lelküket törik darabokra anélkül, hogy igazán tudná valaki, hogy mi is történt vele. Néha észre sem vesszük, hogy mennyire kihasználnak minket. Alárendelté válunk egy kapcsolatban, ha elég jól csinálja az illető fel sem tűnik, sőt még örömünket is lelhetjük abban, hogy szolgáljuk.
A környéket riogató sorozatgyilkosnak búcsút intettek. Elzárták és megannyi ember kíváncsi arra, hogy elbeszélgessen vele, hogy megérthesse az indítékait, hogy miért ölte meg az embereket, hogy mi volt az oka.. Hogy miképpen tudott szinte szüntelenül szem előtt elhelyezkedni anélkül, hogy bárki is gyanakodott volna rá. Aki pedig rámutatott, hogy már pedig ő az, nem kapott mást, mint egy kinevetést. Egyenest az arcába. Nem hittek neki, bolondnak gondolták, elmeháborodottnak. S, lehet nem éppen a legtisztább elmével rendelkezik, de pontosan ez a meglátás kellett neki ahhoz, hogy tisztábban lásson mit mások. Egy kicsit más irányba gondolkodni, nem követni a kijárt utat, hanem a sajátját taposta ki. Mégsem hittek neki. Csak akkor, mikor késő volt. Mégis addigra egyfajta bizalom bimbózott kettejük között. Mindenki őrültnek, hitte bolondnak, flúgosnak. Az egyetlen aki hitt benne az ő volt. Egy szakadék felett egyensúlyozott, egyensúlyozik. Nincs jó és rossz döntés. Számára nincs.
Mégis nem ez az egyetlen dolog, ami felkeltette az érdeklődésem. Egy alakot mindig megtalált a tekintetem. Szinte mindig túlságosan békésen, vágyakozva tekintett az ablak túloldalára. Nem olyan volt, mint a többiek, akinek legalább egy furcsa szokása lett volna. Hogy ordítozva vagdalja magát a földhöz, vagy éppen a sakktáblán lévő bábukat teszi a szájába azt nézve, hogy vajon mennyi is fér bele. Mintha minden nap más eredményt várt volna olyan lelkesedéssel csinálta. Még ebben is volt valami megmosolyogtató, és szívbemarkolón keserű. Mindannyian egyszerű emberek voltak, egy apró hiba, egy apró félresikerült pillanat, valami amit talán megmásíthattak volna, ha máshogy döntenek és letaszítja őket a valóság, a józan ész határáról.
Végül a kíváncsiságomat ezúttal nem vagyok képes legyűrni. Odalépek az ablakpárkányban kuporgó alakhoz. - Szia! Ugye nem bánod, ha esetleg csatlakozom hozzád? - Kedves, barátságos mosollyal pillantok az irányába, de olyan érzésem támad, mintha nem is akarna észrevenni, vagy egyszerűen csak nem szándékozik elfordítani a tekintetét az ablaktól, a külvilágtól.