A kettőnk kapcsolata sosem volt egyszerű. Az egyik pillanatban még ordítottam vele a következőben pedig bármit megtettem volna azért, hogy a kedvében járjak. Nem felejtem el, amit ma tett. Soha nem fogom elfelejteni a félelmet, a rettegést és a fájdalmat, ami végigjárta testemet. A düh örökre beleégett a bensőmbe. Ez az éjszaka olyasvalami lesz, amit sosem felejtek el. Hiszen kis híján elveszítettem a számomra legfontosabb személyeket. A kislányomat és Sebastian-t. Tudom jól. Ismerem már eléggé ahhoz, hogy mindig el akar rohanni, szaladni amikor kezd kicsúszni a kezei közül az irányítás. Most is ez teszi. De nem engedem, nem eresztem.
- Általában, amit érzünk az koránt sem döntés kérdése. - Talán sosem fogja megérteni, de nem eldöntjük, hogy mit érzünk. Ez sosem így működött és soha nem is így fog. Egyszerűen csak magával ragad az érzelmek kegyelten tengere onnan pedig nincs megállás. - Nem végeztél. Nem is fogsz soha. Egymáshoz tartozunk. Egy család vagyunk. - Azzal pedig ellenkezést nem tűrve fordítottam arcát magam felé és húztam őt közelebb, hogy lecsaphassak ajkaira csak úgy, mint azon az éjszakán. Amikor senki és semmi nem állíthatott meg minket. Csak remélni tudom, hogy nem taszít el. Nem, mintha sok lehetőséget adnék neki.

- Ha képes lennél rá már megtetted volna. - De képtelen ártani nekem, vagy neki. Hogyan is gondolhattam, hogy bajba sodorja a gyerekünket? Hiszen érez valamit irántam. Kötődik hozzám. Különben nem érezné a szükségét annak, hogy minden lépése során mellette legyek. Nem tudnám ennyire felhúzni. De képes vagyok arra, hogy érzéseket ébresszek benne és úgy gondolom ez nagy előrelépés. Bár előbb jöttem volna rá.. Magam sem tudom mi vezérelt. Meg akartam óvni, még a legapróbb széltől és ezáltal átestem a ló túloldalára. Túlságosan is.
- Elmondtam volna neki az igazat. Hogy én sosem beszéltem neked róla. Szándékosan soha nem nevelném a gyerekemet arra, hogy megutálja az apját. Az anyád sem hagyott el. Azt hitte halott vagy. Az apád mesélte be neked, hogy elhagyott és úgy gondolom már egyszerűbb ezzel együtt élni, mint felfogni a valóságot, hogy az apád képes volt megjátszani, hogy meghaltál csak azért, hogy elszigeteljen mindentől és mindenkitől. Hogy csak az ő szavára figyelj. - Teljesen átmosta az agyát és a saját kedve szerint igazgatott benne dolgokat. Én erre sosem lennék képes. Nem tudnám ilyen kegyetlen módon átverni a gyermekem. Ha az igazság miatt végül meggyűlöl engem, hát legyen. Soha nem állítanám meg semmiben. Hiszen minél szabadabb.. Annál inkább megtalálhatná majd önmagát.
Szavaira talpra küzdöm magam és a szívem hevesebben ver, ahogy elárulja, hogy hol találom a lányunkat. Igen. Határozottan a kettőnké. Nem foszthatom meg tőle. Most már értem milyen érzés. Ha pedig Ő a töredékét képes ennek átélni, akkor talán rosszabb vagyok még maga Valentine-nál is. Egy olyan sebet ejtettem rajta, amit nem tudok visszafordítani. Csak napról, napra gondoskodni, hogy nem lesz rosszabb. - Várj. - Azzal utánasietek és ellenkezést nem tűrve kerülök elé és a tekintetemmel az övét keresem. - Hogy csinálod? Hogy csinálod, hogy az egyik pillanatban meg akarlak ölni, a következőben pedig a szeretettemben fürdetnélek?

- Ez nem igaz! - Bár lehet, hogy az anyai ösztönök jelen esetben tényleg a legrosszabbat hozták ki belőlem és feleslegesen óvni akartam a babámat. Elrejteni az apja elől, akinek joga volt őt látni. Nem tudom, hogy mit gondoltam. Rettegtem, hogy haragudni fog rám. Hogy megpróbálja még akkor megölni, mikor meg sem született. Én pedig azzal nem tudnék együtt élni. - Meg kell értened, hogy rettegtem. Nem tudhattam miképp reagálsz az egész helyzetre. - Hiszen annyira forrófejű. Ez is egy dolog, amit szeretek benne mégis ebben az esetben rendkívül megrémített.
- Nem teheted ezt Sebastian.. Nem. - Megrázom a fejemet, hiszen nem akarom elfogadni, hogy egy olyan életet kell élnem, ahol nem lehetek a kislányommal. - Meséltem volna neki rólad. Elmondtam volna neki, hogyan szerettem beléd. Hogy mit jelentesz a számomra. De nem engedhettelek a közelébe úgy, hogy nem tudom biztosan nem bántanád. Őt vagy engem. - Kezemmel pedig a sírok felé böktem. - Ezek alapján pedig még mindig nem lehetek biztos benne, hogy nem bal lábbal kelsz fel és próbálsz meg megölni, vagy inkább megöletni bennünket. - Bízni akartam benne, de képtelen voltam. A pánik minden porcikámat megtöltötte és ez volt az egyetlen, amire oda tudtam figyelni.
- Sebastian. Kérlek. Csak mondd meg, hogy hol van. Vigyél oda hozzá, kérlek. Könyörgöm. - Nem akartam, de mégis megteszem. Térdre ereszkedem és lehajtom a fejem. Életemben először teljesen átadom magam az ő akaratának. Nem ellenkezem, nem akarom meghajlítani a szabályait. Csak vissza akarom kapni a kislányomat. Bármi áron.

Kínozni akartam. El akartam őt pusztítani a szavaimmal. Valamilyen módon muszáj volt a lelkébe marnom, ahogyan ő az én lelkembe mart azzal, hogy megfosztott engem a kislányomtól. Tudom, hogy többször kellene azt mondanom, hogy közös gyermekünk, meg minden.. De nem tudok így gondolni rá, hiszen sosem tudna igazán apja lenni a gyereknek. Nem hiszem, hogy képes lenne rá. Félek, hogy kárt tette benne. Annyi ideig rejtegettem és féltem, míg meg nem valósult a legnagyobb rémálmom.
- De igen is számít. Mert az, hogyha a te kezed által hal meg az csak azt bizonyítja, hogy még annál is nagyobb szörnyeteg vagy, mint azt mások gondolták. - Annyiszor hagyta el Valentine száját az, hogy senki nem lenne képes szeretni én mégis beleszerettem. Mocskosul. Még mindig szeretem. De most átlépett egy olyan határt, ami felett nem vagyok hajlandó szemet hunyni neki. Senki nem lenne hajlandó ezek után. Hiszen veszélyeztette a babánkat. Megölte a vigyázó szülőket. Magam sem tudom miért őket választottam. Talán csak mert ők tűntek a legmegfelelőbbnek. Akik képesek törődni a kislánnyal és szeretni, ahogyan azt megérdemli.
- Nem veheted el tőlem a kislányomat. Nincs hozzá jogod, hogy megfossz tőle, Sebastian. Amit ma tettél az minden eddigi tetteted felülmúlja. Miért nem próbáltad megbeszélni velem? Miért kellett megölnöd őket? Miért raboltad el az angyalkámat..? Hát nem látod, hogy pontosan emiatt tartottam titokban? - Féltem, hogy egyetlen apró dologtól majd begőzöl és készen áll arra, hogy az egész világot felégesse, ahogy egész életében. Minden nap, minden percében. Nem tehettem ki ennek egy csecsemőt. Kegyetlenség lett volna.

- Az anyád a ribanc, aki nem baszott földhöz, mikor megvolt a lehetősége. - Tudom jól, hogy akkor még csak ő is elméletben egy ártatlan baba volt. De nem volt az. Nem másért hagyta maga mögött a saját anyja. Hiszen rettegett attól, hogy mit hozott a világra. Még csak nem is sejtette, hogy a pokol egy darabkáját hordta a szíve alatt. Én pedig ettől akartam megóvni a kisbabámat.
- Tényleg képes lennél megölni valamit, ami magában hordoz egy darabot belőlem és ne felejtsük el, hogy belőled is? Nem.. Nem lennél képes. Hagyod, hogy más elvégezze helyetted a piszkos munkát, mert képtelen vagy arra, hogy kiontsd az én életemet, vagy a babámét.. A kislányunkét. - Nem engedhetem, hogy Ő irányítsa ezt a helyzetet még akkor sem, ha ő áll jelenleg jobb viszonyok között. Még akkor is, ha a hasfalába fúródik az egyik tőröm. Hiszen ő tudja, hol van az én angyalkám. Én pedig minden áron vissza akarom őt kapni. A tőrt könnyű szerrel húzza kis húsából, mint aki már nem is igazán érez fájdalmat és felém hajítja, de a tőr mindössze az arcomat karcolja meg, ahogyan elhajolok előle.
- Megfordult a fejemben. De jobban féltem attól, hogy megölnéd. De az, hogy még mindig életben van azt bizonyítja, hogy képtelen vagy rá. Csak úgy, ahogy engem sem tudsz megölni. - Lehet, hogy megfordult a fejemben, hogy nem igazán van otthon, ami az atyai szeretetet illeti. Sem pedig a testvéri szeretetet. Nem engedhettem a lányom közelébe.. A lányunk közelébe úgy, hogy instabil lábakon áll a szeretet terén. Nem lehet.

Úgy éreztem, hogy felrobbanok. Minden egyes porcikámban tombolt a düh. A félelem sem akart elereszteni, de valahogy sokkal szívesebben kapartam volna ki Sebastian szemeit a helyéről, mint rettegve meghunyászkodjak. Azt nem. Nem, amikor a kisbabám veszélyben van. Hiszen olyan védtelen. Ő mégis kegyetlenül kihasználta. - Hogy rohadnál meg, te elvetemült féreg. Hogy tehettél ilyet? TE NEM VAGY NORMÁLIS! - Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt tette. Még csak apró baba remélhetőleg nem fog emlékezni rá, de én igen. Ezek után még csodálkozik, hogy eltitkoltam előle? Hogy megpróbáltam egy békés életet garantálni a számára?
- Állandóan meg akarsz ölni, de mindketten tudjuk, hogy nem vagy képes rá. - Szinte köpöm a szavakat az arcába. A levegő pedig egyre nehezebben jut el a tüdőmbe, ahogy a torkomat szorítja. De nem adom magam olyan könnyen azt még véletlenül se higgye. - Azok után, amit tettél? Azt mondanám, hogy halálvágyad van. - Kihúzom az egyik tőrömet és egyenesen a hasfalába mélyesztem, majd ellököm magamtól, aminek köszönhetően kis híján a sírba esem, de sikerül visszanyernem az egyensúlyomat. - Áruld el hol van a lányom!   

Miután megkapom a választ, hogy a temetőben találkozzunk akaratlanul is egyre rosszabb gondolatok futnak végig a fejemben. Mi van ha ártott a babának? Ha már csak egy sírhoz invitál? Bármennyire is szeretném meglátni benne a jót annál jobban tudom, hogy az elméje rendkívül ijesztő és sötét dolgokat rejt magában.
A lábaimat szinte ijesztő tempóban emelem egyiket a másik után. A végére már egyenesen futok érzem, ahogy levegő után kapkodok, hiszen kezdek kifulladni mégsem jut még csak eszembe sem, hogy megálljak. A temetőbe érve keresni kezdem alakját, és mikor mellé érek megpillantok két már kiásott sírt. Egy kisebbet és egy nagyobbat. De még mindkettő üres. Ó, szóval így állunk? Jó tudni. - Hol van? HOL VAN? - Kis híján kifulladtam, de még így is képes lennék leordítani a fejét a helyéről.   

Nem tudom, hogy honnan szerezhetett tudomást a babáról. A terhességemet képes voltam álcázni előtte, habár nem volt egyszerű. Sőt, szinte kis híján egyenlő volt a lehetetlennel, de mindig tudtam, hogy kihez kell fordulnom annak érdekében, hogy megóvhassam a szívem alatt növekvő csöppséget. Most pedig a ragaszkodásom az, ami a vesztét fogja okozni. Hiszen miattam esett baja. A szülők, akikre rábíztam miattam haltak meg. Csakis miattam. Érzem, ahogy a pánikroham ott lebeg felettem, mint valami sötét felhő, amikor rezegni kezd a telefonom a zsebemben. Egy sms Sebastian-tól. Most már biztos, hogy Ő áll mögötte. Ha egy haja szála is meggörbült a kislányomnak én esküszöm, hogy nem állok jót magamért. Bármennyire is szeretem Sebastian-t a baba mindig is előtérben lesz vele szemben. Hiszen törékeny, ártatlan, aprócska gyermek csak. Nem tudja megvédeni magát. Nekem kell megvédenem. Meg is akarom védeni. Most. Csak mondd, hogy hol. Küldöm el az sms-t a telefon kijelzőjét összekenve a szülők vérével. Szinte kettétöröm a telefont annyira szorítom a kezeimben válaszára várva.