Tudom jól, hogy hiba volt elrejtenem Sebastian elől. De nem volt más választásom. Megölt volna. Mindkettőnket. Ezt pedig nem engedhetem. Egy jobb életet akartam a babának. Az én babámnak. Bármennyire is szeretem Sebastian-t tudom jól, hogy nem egy mintaapa.
Minden második este itt vagyok és álomba ringatom a kislányomat. Még mindig olyan hihetetlen számomra, hogy titokban tudtam tartani. Tudom, hogy el kellene engednem, hogy nagyobb biztonságban lenne, ha nem látogatnám meg, hiszen a jelenlétemmel csak veszélybe sodrom. Mégis nem tudok távol maradni tőle. Szükségem van arra, hogy a közelemben érezhessem.
A ház most sokkal csendesebb, mint mikor legutóbb itt jártam. A lábaim szinte automatikusan a gyerekszoba felé irányulnak, ahol az ajtóban sikerül elcsúsznom valamin. Egyenesen a hátsómra zuhanok. A sötétben nehéz kivennem, hogy mi borítja a kezemet, de ahogy feljebb emelem a besütő holdfény irányába megpillantom, hogy ami a kezemen van az vér. Pánik fut végig az egész testemen. Zavarodottan mászok el a gyerekágyig, ami teljesen üresen tárul elém. Nem.. Nem lehet. Mégis miért? Mindkét szülőt szinte feldarabolták. Szobájuk falát a saját vérük festette vörösre. A kisbabám nem.. Egyszerre érzem, ahogy eluralkodik rajtam a düh, a félelem és a rettegés. A gyerekszobában nem volt vér. Talán a babát akarták.. De miért? Sebastian? Nem lehet.. Nem tudhatja. Ha ártott a babámnak.. A babánknak. Én esküszöm megölöm.