Tárgy: Re: Elhagyatott raktárépület Szomb. Aug. 03 2019, 09:41
another day
Kezdte úgy érezni, hogy a démont valamilyen megszállottság vezényli az irányába, de nem igazán tudta meghatározni, hogy mi is ez igazán. Viszont szíves örömest lemondott volna erről az egészről, ha teheti. Épp elég volt számára, hogy egy démon célkeresztben tartja őt és azokat, akik a fontos a számára, nem volt szüksége még egy öntelt, kárhozott lényre, aki pokollá akarja tenni az életét. Hiszen mi mást is akarhatna egy démon? Legnagyobb sajnálatára a kendője nem talál célpontot, bár igazán megérdemelte volna, hiszen ezek szerint mindennek ő maga volt a forrása így a ruháját borító piszok is valamilyen szinten az ő tulajdona. - Kezdtem azt hinni, hogy tényleg kérhetek valamit, de úgy tűnik még ebbe is egyfajta büntetést kell becsomagolnod. - Koránt sincs oda a helyzetért, de ha erre van szükség ahhoz, hogy visszatakarodjon a pokolba, ahová való, akkor kénytelen valamilyen szintű együttműködést mutatni ezért el is indul utána, habár még így is egy lépés távolságot tart maguk között folyamatosa készenlétben tartva minden egyes porcikáját. - Tényleg? Egyáltalán nem úgy tűnt pedig. - Azt sem érti igazán, hogy a legutóbbi alkalommal, miért próbálkozott egyáltalán. Démonként bármit is akarhatna egy árnyvadásztól annak semmiképpen nincs jó vége. Főleg, ha egy olyan erőteljes démonról beszélünk, aki képes álcázni a kilétét, hogy még Ő se vehesse észre mi is valójában. Bár talán aznap este egy kicsit elengedte magát és nem akart a kötelességeire gondolni, de mégis ez sem hozható fel igazán oknak ahhoz, hogy miért volt ennyire figyelmetlen és engedett közel magához egy démont olyan könnyedén. Soha többé nem fordulhat ez elő. Mikor újra felé fordul a démon automatikusan megáll, karjait maga előtt összefonva állja annak tekintetét, miközben szeme sarkából figyeli, ahogy a világ szinte megfagyott körülöttük. - S elárulnád nekem mi az, ami lehetnél? Egy földre szállt angyal? Mindketten tisztában vagyunk azzal szerintem, hogy a természetünket nem tagadhatjuk meg bármennyire is szeretnénk. Nem árulhatod el a belső természeted, amely a pusztításra született és arra, hogy fájdalmat okozzon másoknak. - Sosem akarná megtagadni az árnyvadász valóját, de ha akarná sem tehetné. A vérében ott csörgedezik az angyal vére azzal együtt pedig szüntelen küldetése. Egy démon számára pedig az emberi normák szinte ismeretlenek. Sokszor talán fel sem fogják, hogy milyen pusztítást végeznek, hogy mennyi fájdalmat okoznak. Hiszen számukra a legtöbb emberi élet jelentéktelen. Figyeli, ahogyan a férfi kisétál az úttestre felvont szemöldökkel követi minden egyes lépését. Zavarodottan tekint a környezetére, de amikor észreveszi, hogy mi is lenne a terve a vér is megfagy az ereiben. - Mi...? Ne.. Ne merészeld! - Maga sem tudja, hogy miért rohan közelebb hozzá, hogy megpróbálja félrelökni, eltaszítani, vagy talán megpróbáljon egy autót a puszta kezével megállítani.. Bármit azért, hogy elkerülje a katasztrófát. Még, ha kell akkor kilöki a démont az útból a saját testével, hogy elkerüljön bármilyen esedékes balesetet.
Furcsa kettősség támadt bennem, ahogyan meghallottam a hangját. Ebben a fénytelen miliőben csak az övét hallottam, nem voltak zavaró varjak, amik károgásukkal törték volna meg szavai folyamát, nem voltak távolról hallható gyárak, ahonnan kalapácsok és hengerek fémes zaja szűrődött volna idáig, és nem voltak más emberi vagy alvilági figyelemelterelések sem, melyek meggátolták volna, hogy csak rá figyeljek. Csak ketten léteztünk ebben az általam teremtett világban, ketten voltunk azok, akik betöltöttük ennek az egész varázslatnak a színpadát. Ahogyan tovább figyeltem a kettősség, még jobban munkálkodott bennem, még inkább harcolt bennem egész lényének egyrészről mérhetetlenül vonzó oldala és viselkedésének rettentően taszító valósága. - Néha a legfinomabban hangolt óraművet is pontatlanságra kárhoztathat egy homokszem. Válaszolok neki a kis kutyám után érdeklődő kérdésére, majd mosollyal arcomon térek ki a zsebkendő elől, mely így centiméterekkel téveszi el zakóm hajtókáját. Sóhajtok, hogy ennyire semmibe veszi a kedvességemet, és annak ellenére, hogy megköszönte, látom rajta, hogy nem gondolja komolyan. Mondjuk még a vak is látta rajta, hogy gyűlöl, hogy elég lenne egyetlen apró gaztett részemről és a pattanásig feszült izmai rugóként oldanának ki, és megpróbálna revansot venni miatta. Most azonban nincs kedvem harcolni, nem vágytam arra, hogy az előttem lévő vadásznak igazi pokollá tegyem az életét. Csak köszönetet akartam mondani neki úgy, hogy minden figyelmét magamon érezhetem. - Tényleg ez lenne a kérésed? Hogy visszamenjek a Pokolra? Csak elpocsékolnád egy olyan dologra, ami a közreműködésed nélkül is megtörténne. - tárom szét a kezeimet, majd lépéseim elvezetnek mellette, miközben egy pillanatra sem nézek szemeimmel rá. - Előtte azonban... Sétáljunk egyet! Utam kifelé vezetett a sikátorból, elkerültem a tócsákat, hatalmas ívekkel lavíroztam a kartondobozok között, s ha nem követ, akkor úgy is jó lett volna, mondandómat azonban így is, úgy is kiadtam volna magamból. - Felismerem a szekeret, ami nem vesz fel, szóval miért próbálkozzak, ha az úgyis meddő eredménnyel járna? - a járda asztfaltja valamivel simább volt, mint a sikátoré, így nem kellett annyira óvatosnak lennem, amikor az utcán gyalogló tömegek közé vettem magam. Néhányan lepattantak rólam, heves ritmusuk keveredett a figyelmetlenséggel, céltalan telefonfüggőséggel, nemtörődöm viselkedésükkel. Kezeimet nadrágom zsebébe süllyesztettem, s amikor megfordultam, hogy újra Isabelle alakját fürkésszem, a világ egyszerűen megfagyott, minden megállt létezni abba a pillanatba sűrítve, amiben éppen volt. Egy fiatal férfi éppen átesett egy aszfaltgyűrődésben, melyet a munkások nem megfelelően javítottak ki; pár fiatal suhanc egy kiterített kartonpapírt állt körbe, melyen egyik társuk nyaktörő táncmutatványokkal nyűgözte le a többieket; egy középkorú nő pedig a bájait árulva hajolt be egy mérhetetlenül drága kocsi ablakán, amiben a sofőr éppen a nyelvével nedvesítette meg az ajkait az elé tárulkozó dekoltázs miatt. - Hiszen mi is történt a legutóbbi alkalomkor? Volt közöttünk egy pillanat, egy gyönyörű, tiszavirág életű másodperc, amíg hittük azt, amit hittünk, vágytunk arra, amit a másik adhat nekünk, élvezhetük azt, amit egymásnak jelenthettünk volna. Morpheus azonban nem volt kegyes hozzánk és felébredtünk abból az álomból, majd amikor a valóság arcul csapott téged, nem azt láttad, ami lehetnék, hanem az, ami vagyok. - hátrálni kezdtem, egyenesen a forgalomba, mely akárcsak a gyalogosok, az autók is az időtlenség rabigájától szenvedtek. A lámpák fényét lassan szokom meg, s ahogyan a szélvédőn átnézek, már előre sajnálom a lányt, akinek élete legrosszabb élményét fogom nyújtani. - Akkor itt az alkunk rám eső része... - zsebeimből kevettem a kezem, majd cigarettára gyújtottam és miközben mélyen szívtam magamba a füstöt, egy utolsó pillantást vetettem a vadászra, majd mosollyal az arcomon kacsintottam rá és oldottam fel az egész környéket megfagyasztó varázst.
Miután visszaküldi a démont a saját dimenziójába az egyetlen prioritása mindössze a ruháján megjelent ichor volt, de mivel a nyaklánca már nem jelzett semmit és az egész hely teljesen elhagyatottnak tűnt már el is indult volna, hogy magam mögött hagyja ezt az egészet, amikor egy ismerős hang csapta meg füleit, amitől a hideg futkosott a hátán. De nem pusztán a démon jelenléte volt az, ami teljesen a feje tetejére fordította érzékeit. Éppen csak hátat fordított a sötét sikátornak, ahol az előbb a démon a lányokat vette üldözőbe, de mikor visszafordul már egy másik démonnal találja szembe magát. Eggyel, amelyet már volt szerencséje megismerni. A környezet pedig a démon jelenlétével együtt kezdett megváltozni. Rideggé és szinte félelmet keltővé, de ő mégis emelt fővel tekintett a démon szemébe, mintha a valóság eltorzulása egyáltalán nem zavarná meg. - Szóval gyakori nálad, hogy elhagyod a kis kutyáidat? Elég béna lehetsz, ha még egy korcsot sem tudsz rávenni arra, hogy engedelmeskedjen. - Persze tény és való, hogy a legtöbb kisebb démon, mint az előbbi is, olyan aprócska aggyal rendelkezik, hogy egyszerre csak egy parancsot képes teljesíteni annak hiányában pedig képes és elrohan amerre ő szeretne. Bár kétli, hogy tényleg erről lenne szó, hiszen simán kinézi az alakból, hogy ő uszította a démon után most pedig mosni próbálja a kezeit. A démon szavaira, miszerint köszönettel tartozik csak megforgatja a szemeit. Igazán feldughatná azt a köszönetét a seggébe. Habár nem szívesen, de elveszi tőle a zsebkendőt, hogy letörölje a démon nyomait a ruhájáról, majd minden további nélkül visszadobja a démonnak, aki vagy elkapja vagy kitér előle, vagy egyszerűen csak rajta landol. - Kösz. - Erőltetett mosoly kúszik az arcára, de egy pillanatra sem veszi le a tekintetét a mostanra már túl közel merészkedett démonról. - Mi lenne akkor mondjuk, ha visszamennél ahonnan előmásztál? Nem hiszem, hogy bárki számára szükséges lenne a jelenléted a földön, szóval tehetsz egy szívességet és visszamehetsz, de ha kell akkor szívesen segítek is. - Testében szinte minden izom megfeszül készenléti állapotba helyezi magát, hogyha szükséges a következő pillanatban lecsapjon a démonra. Bár talán egy kicsit jobban élvezné, ha a démon ellenkezne egy picit és segítenie kellene abban, hogy visszajusson, ahová tartozik. A pokol bugyrai közé. - Plusz ezt az egész hülyeséget is abbahagyhatnád. - Mutat maga köré a környezetükre utalva. - Azt hittem a legutóbbi után még megpróbálkozol valami kicsit.. romantikusabb hangulattal. Vagy talán már feladtad?- Persze koránt sincs szüksége arra, hogy még egyszer kis híján a démon karjaiban köthessen ki, de nem utasít vissza egyetlen lehetőséget sem, hogy a démon idegeire mehessen.
A bestia védekezni sem tudott, olyan hirtelen történt az ellentámadás, s ahogyan érezte a testét félbe metsző penge fájdalmát, ordítva szakadt ki kínoktól szenvedő kiáltása. Nem evilági volt a tőr okozta seb, s a monstrum reakciója is rémtörténetekbe illő haláltusa volt. Elterült az aszfalton, menekülni próbált legyőzőjétől, iszkolni akart a végső sorscsapás ellen, de képtelen volt bármelyikre, teste hamuvá vált, elporladt az éles fegyver munkájának nyomán. Csend honolt újra a raktárépület környékén, hiszen már nem lehetett hallani a fenevad kínok között fogant szenvedésének hangjait, sikolyok sem csipkézték a némaságba burkolózó környék hangtalanságát, semmi sem volt már, ami ez iménti rövidke harcra emlékeztetett volna. Csend honolt, nyomasztó csend. Mintha tényleg megszűnt volna minden hangforrás, hiszen a sikátorba nem szűrődött be a távoli forgalom zümmögő zaja, a közeli gyárakból nem hallatszottak a munkagépek dübörgése. Mintha a környék gyászolta volna a démon halálát, mintha minden szürkeségbe borult volna, ahol sem hangok, sem ízek, de még színek sincsenek. Hideg borult az épület köré, képtelen kontrasztja az iménti még meglévő nyár esti hőségnek, dermesztő fantazmagóriája a pár perccel ezelőtt még jelenlévő időjárásnak.
- Még mindig gyönyörű és még mindig halálos. - selymes baritonomat ismerhette fel a lány, akivel oly régen találkoztam, hogy talán még a nevét is elfelejtettem. Vagy talán benne hagytam silány benyomást, s ő képtelen felidézni azt az estét abban a bárban. Persze tudtam, hogy részemről képtelenség lenne elfelejteni őt, s azt csak remélni tudtam, hogy ő sem törölt ki az emlékezetéből. Lassan vettem a levegőt, apró mosolyt csalt az arcomra a felismerés, hogy a tüdőmből kifújt anyag apró párapamacsokká válik a mágia miatt, s ahogyan lenéztem rá, szám íve még szélesebbre húzódott. Egyetlen lépést tettem meg előre, egyetlen apró mozgulat volt, hogy a raktárépület tetejének párkányáról leugorjak az aszfaltra, de sem hang, sem légáram nem követte érkezésem. Még mindig csend volt, még mindig szürkébe borult az egész világ, nem léteztek az ízek és nem léteztek az illatok sem. Ebben az apátiában azonban volt egyetlen épen maradt gyémánt, egyetlen szívet szorító tökéletesség, s ahogyan Isabellere fordítottam a tekintetemet, képtelen voltam nem beharapni alsó ajkamat és egy újabb sóhajjal adózni szépségének. - Elnézésedet kell kérnem az előbbiért. Kellemetlen bevallanom, de Belgiron mindig is kezelhetetlen volt, lázadó, nem volt képes nyugton maradni. - állok meg egy pillanatra, ahogyan a felperzselt aszfaltot figyelem, ahol egykor volt démonom utolsó maradványait vélem látni. - Köszönettel tartozom neked, megmentettél egy igen nagy fejfájással járó kutatástól és fegyelmezéstől. Biccentek a lány felé, majd közelebb lépek hozzá és zsebkendőért nyúlok zakóm belső zsebébe, melyet próbálok átadni neki. - A válladon... Gusztustalan egy anyag! És ne fáradj vele, hogy visszaad, van még ahonnan ez jött. Nevetem el magam, majd még közelebb lépek. Talán egy, esetleg másfél méter választana el minket, ha azon a helyen marad, ahol a szörnyeteggel végzett, de ha távolodott tőlem vagy éppenséggel közeledett hozzám, akkor ez a szám más mértéket öltene. - Kérhetsz tőlem valamit, s legjobb tudásom szerint fogom teljesíteni. - apró pillantás a démon maradványaira. - A jól elvégzett munkáért. Köszönetképpen.
Volt valami különleges a vadászat okozta adrenalin löketben. Gyerekkora óta imádott vadászni járni, bár akkor leginkább felügyelettel, meg hárman járhattak el és csak kisebb démonokra. A terepre legtöbbször inkább csak kiszöktek, mint ténylegesen bevetéseken vettek részt, de egyáltalán nem bánták, ha néha a fantázia mellé társult egy kevés valóság is. Jace, Alec és ő remek párost alkottak. Talán az egyik legjobbat. Annyira összekovácsolódtak, hogy a közöttük lévő szinkron, összhangot senki nem tudta megérteni, vagy éppen taktikával megszakítani, hiszen legyőzhetetlen csapatot alkottak. Ez pedig a mai napig nem változott. Bár egy ideje már nem voltak közösen terepen, leginkább azért, mert testvére nem volt velük. Ugyanakkor a csapatuk sem olyan szűk, mint egykoron volt. Már sokkal többen sorakoznak fel, mint régen. Eleinte talán nem ugrott ki a bőréből, de mára már koránt sem bánja az újdonsült társaságot. Habár most egyedül van egy pillanatig sem fél. Tisztában van a képességeivel, nem becsüli alá magát, de ami a legfontosabb nem emeli feljebb a lécet a kelleténél. Hiszen a gyengeségek elismerése legalább annyit ér, mint az erősségek megismerése. - Awww, csak nem fáj? - Játékos vigyor ül ki az arcára, ahogyan a démont szenvedni látja és egy kicsit még ránt is a korbácsán, hogy még szorosabban szoruljon a démon nyaka köré. Habár képes lenne egy erősebb rántással valószínűleg leszakítani a fejét a helyéről, hiszen ha Sebastian kezét le tudta vágni, akkor egy nyavalyás démon feje sem lehet akkora kihívás. Ahogy a démon elindul felé minden porcikája megfeszül bal lábát hátracsúsztatva várja a becsapódást, míg egy keze a korbácson pihen a második úgy vándorol a derekára, ahogy közeledik felé a démon és, mikor az rávetné magát előrántja az övéből az egyik tőrét, amit mélyen belehasít a démon testébe, szinte kettévágva a szörnyeteget, ami könnyűszerrel válik semmissé, visszatérve a saját dimenziójába, de előtte még egy aprócska ichor a vállán landol. - Eww.. - Ezek szerint kezd veszíteni a formájából, hiszen eddig szinte egyetlen alkalommal sem került rá nyamvadt démontrutyi.
A vérszomj egyre csak erősödött a démonban, állkapcsa csattogva járta rohanó lépteinek ritmusát, hörgött és morgott, és nem volt semmi, ami a támadását megakadályozhatta volna. Aztán hallott egy hangot, egy magabiztos kiáltást, hallotta a felé repülő korbács levegőt metsző visítását, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy feltartsa esztelen rohamát. Már majdnem elérte a vágyott trófeát, már majdnem a fogai között érezte a látó selymesen fémes vérét, már majdnem ott volt, hogy bevégezze áldozatának sorsát, amikor a fegyver a nyaka köré hurkolódott, s a rántás eltérítette a kiszemelt célpontjától. Felvisított, ahogyan az elektrum a bőrébe hasított, nyüsszögve zihált, ahogyan a korbács tépte megsebezhetetlennek vélt húsát, és ahogyan a szorítás erősödött, úgy vágódott el a sikátor esőtől nedves aszfaltján. Nem értette a dolgot, nem ennek kellett volna történnie, már a jussát kellene élveznie, s nem mérhetetlen fájdalmak között tekeregnie a földön. Felállt, próbálta megrázni magát, de a korbács még mélyebbre nyalt a húsában, még mélyebbre ette magát démoni valójába. Közelebb lépett a támadás forrásához, már elfelejtette, hogy kik is voltak azok, akiket el akart ejteni, új célpontot választott, új áldozat után nézett, s támadója került mérhetetlen haragjának kereszttüzébe. - SZUKA! - vinnyogta alig felismerhető hangon, s a kiáltás inkább volt csaholás, emberfeletti ordítás, mintsem tisztán kivehető, artikulált szitok. Ismét csalta a távolságot maga és a vadász között, enyhítve a nyaka körül szoruló hurkot, ami bátorságot adott neki, újabb erőhullám járta át miatta a testét, s akárcsak az előbb, úgy ismét eszeveszett rohanásba kezdett, láncait próbálta letépni a kegyetlen rohammal. Szemeiben vad harag és kiengesztelhetetlen düh járt táncot, vicsorgása még szélesebbre húzta emberinek nem nevezhető arcának vonásait, farka pedig csattogva lobogott, fellökve mindent, ami az útjába került. Nem dolgozott benne semmi más, csak az ösztönök, a legmélyebben gyökerező érzések, harag és gyűlölet. Ugrani próbált, hogy eltartolja a vadászt, hátsó lábaiban minden izom azon munkálkodott, hogy minél nagyobb lendületet vegyen, egyre csak közeledett, megállíthatatlanul robogott a föld felett két méterrel és már majdnem odaért, szinte teljesen beteríthette a nő látómezőjét és kész volt beteljesíteni kiszemeltjének sorsát. Kész volt gyilkolni.
Sosem gondolta volna, hogy egykoron majd neki kell a bátyját vezényelnie a saját életében. Hiszen a fiú semmire nem emlékezett, amióta visszatért a Pokolból. Asmodeus mély sebet ejtett rajta, ami azonban nem csak őt érintette, hanem minket is, de talán Magnus-t leginkább, akire egyáltalán nem is emlékezett. Úgy nézett rá, mint egy idegenre, elhúzódott tőle. Mindaz az előrelépés, amit elért egészen odáig, hogy megnyílt, kitárta a szívét.. Minden haladás, amit elért semmisé vált. De nem mondhatja el egyik Lightwood sem, hogy a szerelmi bánat, ne lenne ismert számára. Hiszen most nincs könnyű dolga egyikőjüknek sem. Nem kaphatták vissza olyan könnyedén az elveszett testvért, parabatai-t. Egy másik áldozatot követelt. Simon emlékeit, halhatatlanságát. A fiú elfelejtette minden közös emléküket. Pontosan tudta, hogy mit is érez Magnus, hiszen ő is ezt érezte. Az a személy, akihez a legközelebb állt egykoron úgy néz rá, mint egy teljesen idegenre. Semmire nem emlékszik. Egyetlen egy kihívásra sem, amivel együtt néztek szembe, minden egyes nap, minden egyes esemény, ami közelebb sodorta őket egymáshoz a fiú számára meg sem történtek. Szerette volna, ha rá tudja venni a fiút a maradásra, hogy megpróbálja visszaszerezni emlékének a töredékét, de nem telt bele sok időbe, mire rájött, hogy azon emlékek talán örökre elvesztek. A fiú árnyvadásznak készül egy teljesen más intézetben, hiszen megfojtva érzi magát az elvárásoktól, amit a lány, az egykori legjobb barátja tekintete tükröz. Mindkettejüknek fontos, ő mégsem érti miért. Nagyon sok minden változott az elmúlt időszakban. Egyre kevesebb árnyvadász van, az utánpótlás koránt sem érkezik az igényelt tempóban. Emiatt is kell egyre többet az utcákat járniuk, hiszen a démonok egy percig sem pihennek hiába lenne szükségük az árnyvadászoknak arra, hogy a veszteségeik után levegőhöz jutva, elvonuljanak. Felesküdtek egy feladatra, amit minden esetben végezniük kell. Persze kivételek mindig akadnak, hiszen ha nincs egy árnyvadász feje az egészben, akkor nagyobb eséllyel kerül elő holtan és azt nem kockáztathatják meg. Az utcákat járva a nyaklánca pulzálni kezd, jelezve a démoni jelenlétet, amire egyre szaporábbak lesznek a léptei és az egyik sikátorba lát besuhanni egy árnyat, ami egyenesen két lány felé veti magát, mielőtt azonban még fogait az egyikükbe mélyeszthetné az elektrumkorbácsa a démoni test nyaka köré szorul, majd a földre rántja azt. - Ne olyan gyorsan pajtás. - Mosoly ül ki az arcára, miközben a lányok sikítva menekülnek a démontól.
A mágikus átjáró, mely a Földet összeköti a Pokollal bezárult. Kénköves bűz övezi a sikátort, ahol a démon földet ért, a teremtmény pedig hangos nyögésekkel, ordítással hirdeti jöttét, csontjai pedig úgy ropognak vézna testében, mint durranó petárdák július negyedikén. Mintha nem tudná, hogy miért került ide, mintha kétségbeesés lenne leolvasható förmedvény vonásain, de ahogyan magához tér, ahogyan egyre inkább felismeri a körötte lévő formákat és hangokat, úgy fogynak el értetlenséget sugárzó grimaszai. Fejét magasra emeli, beleszippant a friss oxigénbe. Nem mintha kellene neki az éltető levegő, inkább csak feltérképezi a környéket, s ahogyan rothadásnak indult alakja emberi formát ölt, úgy jelenik meg a fiatal férfi arcán egy mosoly. Szagot fogott, pontosan tudja, hogy merre kell mennie, hogy mit kell csinálnia, érzi és tudja, hogy micsoda értékes lelket sodort felé a véletlen. A vadászok úgy nevezik őket, hogy látók, legalábbis ezt mondta neki a nagyobb démon, aki szabadjára engedte, s mivel az ő élete a szolgálat, így elfogadta az ilyen emberekre ragasztott címkét. Ha kérdeznék, akkor ő csemegének hívná azokat, de őt soha senki nem kérdezi. Neki nincs szava a Pokolban, kárhozatra ítélt lélek ő, aki a ranglétra legalsó fokán várja parancsolója utasításait. Most azonban elengedték, a nyakörvét a tüzes birodalomban hagyta, így szabadon garázdálkodhat az emberek világában. Léptei lassúak, bár céltudatosak, hiszen pontosan tudja, hogy merre kell mennie. A szaglenyomat még mindig az orrában jár csábító táncot, érzékszervei arra az egy pontra vannak kihegyezve, ahol a látót sejti. Közelít hozzá, egyre csak csökkenti a távolságot, nem törődve azzal, hogy a környezete milyen veszélyeket rejt, hiszen az itteni világ nem árthat neki. Sem az a kocsi, ami az imént majdnem elcsapta, sem az a prédikátor, aki a Bibliát idézve imádkozott az elveszett lelkekért. Csak vicsorgott a csuhásra, kinevette meddő próbálkozásait, hiszen pontosan tudta, hogy a legtöbb ember, aki szembe jön vele az utcán, ugyanabban a cipőben jár, mint egykoron ő. Azt már elfelejtette, hogy milyen volt emberként, mikor élt és mik voltak a bűnei, csak arra emlékezett, hogy okkal került a Pokolba, okkal merítették meg a fortyogó tűzáramban, okkal kárhozott el halálakor. Újra beleszagol a levegőbe, pontosította az irányt, s ahogyan feledte az imént még oly' kimért lépéseket, most belegyorsított, megkettőzte az iramot. Közel volt, nagyon is közel, szinte karnyújtásnyira attól, akit követett, de amikor meglátta, megtorpant egy pillanatra. A látó nem volt egyedül, társasága volt, egy nő, egy másik nő volt vele. A démon elméje azonban már túl volt azon a szinten, hogy ész érvekkel visszatartsa magát a támadástól, hogy óvatosságra intse magát és ahogyan a két nő egy olyan helyre ért, ahol már csak ketten voltak, támadott. Emberi alakja egy pillanat alatt semmisült meg, ziháló és morgó fenevadként rohant a kettős felé, szájából patakokban folyt az nyállal kevert ichor, sárgán fortyogó szemei pedig csak egyetlen dologra voltak képesek fókuszálni: a célpontjára. Gyors volt, hihetetlenül gyors, és ahogyan azok felé robogott, azzal sem törődött, hogy fellök egy szemetes kukát, hogy műanyagzsákok pukkadnak szét lábai alatt, hogy kartonpapírok szakadnak ketté űzött rohamától. Csak a látóra koncentrált, nem is törődött a másikkal, s ha kettejük közé állna, akkor valószínűleg fellökné őt. Hiszen számára most nem létezik más, csak a megszerzdenő lélek, számára nincs más, csak a vadászat és az elejtendő préda. Elnyúlt pofája a látó nyakát célozta meg, penge éles fogai annak torkát akarták átharapni, és semmi nem volt ezen a világon, ami eltéríthette volna ettől a szándékától.
Az éjszakák egyre őrültebbek lettek az elmúlt napokban. Szükségem volt arra, hogy kikapcsolódjak és valamiért Ely nem kívánt velem tartani. Nem vagyok összenőve, úgyhogy megértem, ha egy kis térre volt szüksége, hiszen ő is éli az életét, ahogyan az enyémet. Szinte még nem is olyan régen volt, hogy a kezemben tarthattam. Egy aprócska csecsemőket. Az idő kegyetlenül robog el a fejünk felett anélkül, hogy egy percig is törődne azzal, hogy mi mégis mit akarunk. Sokszor a legtöbb idő a tervezéssel megy el és ezért sem akarok különösebben minden egyes pontját megtervezni az életemnek. Akkor mégis hova lenne belőle a szórakozás és a spontaneitás? Ha valamit nem tudunk, hogy mégis miképpen fog történni ott van benne a varázs, amit az örök életben szüntelenül kergetünk. Ez az, ami megadja az alapot, hogy ne unjunk magunkat halálra, de ugyanakkor ne is kergessük magunkat az őrület szélére, hogy azzal egyfajta vérdíjat tűzhessünk a fejünkre, aminek a fődíja az lenne, hogy meghalunk. Mindig is imádtam eljárni és az éjszakai élet részese lenni. Még akkor is, ha néha kitűntem a tömegből. Ez azonban már koránt sem számít. A zene, mintha táncra kelt volna a lelkemmel, a szívem a zene ritmusára verdesett és olyan könnyedén mozogtam a tömeg kellős közepén, mintha csak erre születtem volna. Egyáltalán nem zavart, hogy lehet valaki megbámul csak jól akartam érezni magam. Senki véleménye nem számított. Már nagyon régóta teszek magasról arra, hogy éppen mivel akarnak engem megbélyegezni. Egy olyan személy vagyok, aki egyáltalán nem kér az ostoba címkékből, amit a mai társadalom szükségesnek érez ahhoz, hogy megtudhassa mégis hogyan álljon hozzád. De annak sem érzem szükségességét, hogy harcoljak a címkékért. Én, én vagyok. Hogy ez mit takar azt mindenkinek magának kell kiderítenie. Egy kis buborékba burkolózva élveztem a zene lágy ritmusát, de ettől a buboréktól kegyetlenül megfosztottak. Akkor talán ideges lettem volna, ha valami nyomorult akart volna letaperolni, mert az olyasvalami, amit nem igazán tűrök. Mindig is gyűlöltem, amikor egy férfi birtokolni kívánt egy nőt, mint valami prédát, amit kinézett magának. Olyankor a legrosszabb oldalam szokott megmutatkozni. - Figyelj, hogy merre sodródsz. - Intéztem el ennyivel, amit egy kedves mosoly kísért. Nem tudom, hogy mégis mennyit sikerült kihallania a dologból, mert a zene elég hangosan dübörög, amit a raktárépület falai kellőképpen magukba szorítanak. De talán pontosan ez a jó az egészben. Hogy szinte érzed a testeden az ütem lüktetését. Olyan megnyugtató. Legalábbis számomra határozottan az.
|| feels so close || na megérkezett az átvariált verzió, sorry hogy csak most.
Általában ritkán engedem meg magamnak, hogy elmenjek bulizni és kiengedjem azt a bizonyos fáradt gőzt, azonban hiába minden ellenérzés bennem, már napokkal ezelőtt teljesen egyértelművé vált, hogy nekem bizony muszáj kicsit kiszórakoznom magamból a feszültséget. A napok túl gyorsan peregtek és mint mindig most is túlontúl nagy elkeseredettséggel számolgattam a már napok óta a fiókom mélyén rejlő számla rengeteget, mely természetesen bőven meghaladta azt az összeget, amit ebben a hónapban ki tudtam volna fizetni. Ilyenkor kellett elgondolkodnom azon, hogy vajon mondjak e le az étkezésről, vagy inkább gyertya gyújtással spóroljam ki a havi áram számlát, mert hogy az elmaradás miatt, épp az imént kaptam meg a harmadik felszólító levelet. Óriási sóhajjal hajtottam hát azt össze, majd száműztem a mindennél mélyebb fiókomba, hogy lehetőleg ne is lássam. Amióta kertes házba költöztünk és már nem csak az a pici panel a lakásunk, egyre több a fizetnivalóm. Nyílván a telek, a nagyobb terek, minden megnyomja a költségeket, azonban jó lenne ha már végre valami történne is pozitív irányba, mert egyrészről nincs elég vendégem, másrészről talán bővítenem kellene a vállalkozást, csak még magam sem tudom milyen irányba. Szükségem van nekem erre egyáltalán? Hiszen a nemrég elvállalt pultosi munkaköröm igaz beugró státuszt jelent, mégis kellően lefáraszt és elvonja annak lehetőségét, hogy az eddig meglévő szabad időmmel nyugodtan gazdálkodjak. Ilyen és ehhez hasonló dolgokon mélázva esik pillantásom a levelekkel együtt felhozott hirdető újságra, majd szúrom is ki a legelső részt, ami egy mindennél fergetegesebb partit ígér. Nőknek ingyenes a belépés, és a karszalagom mellé még két ingyen sört is elfogyaszthatok, ha felmutatom a kuponomat. Ez az én helyem. Még ha nem is szándékozom satu részegre inni magam, az már bizonyos, hogy kitáncolom az elmúlt napok fáradalmait, a sörrel pedig jólesően fogom táplálni azt a bizonyos tüzet, ami annyira szeretné már ellepni a bensőmet, hogy ne kelljen gondolkodnom. Csak egy jól sikerült estére vágyom, amikor egyedül vagyok a zenével, az alkohollal, és ahol hagyom, hogy az az édes méreg feleméssze a tudatom utolsó morzsáját is. Gondtalan akarok lenni, legalább pár órára, mikor nem érdekel hogy mit teszek, és azt teszem, amihez épp kedvem van. Ez a buli pedig legalább egy igazán jó kezdetnek ígérkezik. Gyorsan körbetépem a buli hirdetését, majd a szekrényemhez lépek. Kezem lázasan keresgél a ruhák között, míg kiveszek belőle egy sötét színű farmert, és egy indigókék felsőt. Hajamat lágyan hátra tűzöm, előhalászom az aprócska boríték tárcáma, majd a személyimen kívül gyakorlatilag még a kupon az, amit belesüllyesztek. A pénztárcámat direkt hagyom itthon a telefonommal egyedül, majd egy aprócska fecnit hagyva a csajoknak elhagyom a házat. Nem kell túl sokáig mennem, és ha őszinte akarok lenni, igazán élvezem azt, hogy testem körvonalát jólesően magába nyeli a kezdődő félhomály. Kilenc óra van, és ősz lévén, már kezd korán sötétedni. Nem feltétlen akarok túl sokáig kimaradni, viszont ki akarom élvezni a helyet, egészen addig míg nem túl zsúfolt. Térre van szükségem, levegőre, lecsukódó szemhéjra, és a zene pulzáló ütemére. Egy pár pillanat alatt be is jutok, még a személyimet sem kérik el. Mondjuk lehet azért sem, mert a kidobó fiúra olyan kedvesen mosolyogtam. A pult még várhat, a sör nem érdekel, most elsődlegesen a táncparkett vonzz, na meg a szememet az a szőke lány, aki olyan önfeledten táncol a hatalmas helyiség közepén. Nem sokan veszik körbe, én azonban követem a példáját. Lehunyt szemmel vetem bele magam a színes fények közé, majd táncolok én is úgy, mintha csak az életem múlna rajta. egyszerűen elveszik a külvilág, már nem érzékelek semmit, azt sem, hogy sikeresen letaposom őt... basszus...
Még mindig szokatlan számomra, hogy nem járhatok ki reggelente. Én mindig is olyan ember voltam, aki a nappali órákban töltötte az idejét nem pedig éjszakai bagolyként remekelt. Legalábbis akkor sosem az utcákat jártam, hanem inkább otthon beburkolózva valami sorozatot néztem, miközben popcorn-t zabáltam. Nem voltam a kimozdulós fajta, mert valahogy mindig attól rettegtem, hogy megfognak bélyegezni. Vagy egyszerűen csak tényleg az lehetett benne a ludas, hogy anya soha nem engedett el sehova, mikor kicsi voltam. Még a szomszédba sem mehettem el, mert ki tudja, mi történik akkor. Ilyen téren aranykalitkában őrzött, de az ami otthon történt szerintem felülmúlta mindazt, ami akkor érthetett volna, ha ténylegesen elenged. Megtört engem és nem lettem az, akinek lennem kellett volna. Most pedig úgy érzem, hogy ténylegesen újjászülettem és a lehetőségek tárháza az enyém lett. Felfedezhetem az éjszakai életet úgy, ahogyan azt én akarom. Kötöttségek nélkül. Nem kell senkinek elszámolnom arról, hogy mégis mit és miért csinálok. Szabad vagyok, akár egy madár és ezzel egyenlőre még nem tudok betelni. Lehet, hogy később másképpen fogom gondolni, de már elegem van abból, hogy úgy éljek, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom a jövő gondolatára. Mert, hogy minden egyes pillanatban eldöntesz valamit, ami hatással lehet a jövődre. Az is lehet, hogy aláaknázol valamit, amiről sejtelmed sincs, hogy milyen következményekhez fog majd vezetni. De szabad vagyok eme teher alól. Nem kell azon rágódnom, hogy mi lesz holnap.. Az egyetlen dolog, ami miatt aggódnom kell, hogy még napkelte előtt biztos falak öleljenek körül. Mint az utóbbi időben a legtöbbször most is egy kis szórakozásra vágytam és volt egy buli, amiről mindenki beszélt mégis alig tudott valamit. Az egyetlen biztos dolog benne az volt, hogy állati jó, de az, hogy éppen hol zajlik nagyon kevesen tudják. Hát szerencsére most én is ezen kevesek közé tartoztam. Az egyik elhagyatott raktárházat választották helyszínül, ami önmagában talán rémisztőnek hatott, de éppen elég távol volt mindentől, hogy különösebben ne hívja fel magára a figyelmet. Belépve az izzadság, a füst és az alkoholszag csapta meg az orromat, de valahogy ez számomra már összefonódott egyfajta otthonképpel. Szokásomhoz híven egyenest a táncparkett közepére indulok, hogy átadhassam magam a zenének.
Kezdőlap
Kezdte úgy érezni, hogy a démont valamilyen megszállottság vezényli az irányába, de nem igazán tudta meghatározni, hogy mi is ez igazán. Viszont szíves örömest lemondott volna erről az egészről, ha teheti. Épp elég volt számára, hogy egy démon célkeresztben tartja őt és azokat, akik a fontos a számára, nem volt szüksége még egy öntelt, kárhozott lényre, aki pokollá akarja tenni az életét. Hiszen mi mást is akarhatna egy démon? 
