Érintése forró selyem a bőrömön, belefulladnék, elvesznék benne, hagynám, hogy átvegye az irányítást felettem. Neki kéne préselődnöm, csókokkal hintenem, helyette hagyom, hogy az álom mezsgyéjére hulljon. Noha tudom, hogy ami odaát vár rá az nem lesz kellemes. A láz mindig olyan álmokat hoz, amit nem szeretnénk látni, túlforr a test, túldobban a szív.
Kínja meglágyítja a szívem, ha felébred, talán, adok nekünk egy esélyt egy beszélgetésre. Nem mondhat újat, azt fogja mondani szeret, mert tudom, hogy így van, de nem fog küzdeni, nem jellemző rá. Minden másban igazi harcos, de az érzelmi terén hagy némi kivetnivalót maga után. Megveszek az érintéséért, úgy vágyom utána, mint sivatagi vándor a vízre.
Elnézem előttem hullámzó alakját, elméjét elragadja a jótékony álom, hagyom belesüppedni. A láz gyógyító ereje majd átrántja, azon, amitől retteg.
Előre féltem, pedig nem tudom megmenteni.
Csókkal hintem az ajkát, tűzforró a bőre, lángot okád a teste, és nekem ez kell, erőt merítek belőle, tudom, hogy hasznát fogom venni.
Megkérdezném, mit tenne kockára értem, értünk, de félek a hangom nem hatol át a tudatán, nem jut el hozzá, pedig esküszöm a válasza segítene mindenen.
Ajkam felbizsereg, ahogy az övére simít. Olyan lehetetlenül puha, és határozott a szájának vonulata, amivel nem tudok betelni, nem elég rá az örök élet.
Meglopom a csókokkal, igazi tolvajlás akkor lenne, ha viszonozná, de nem várom el, hogy megtegye, lévén, nincs teljesen magánál. Orommal simítok az arcára, tenyerem a nyaka ép részén át kúszik a hajába.
i>Szeretlek, súgom, mielőtt elragadja teljesen a rusnya béklyója a láznak.
A forrázott füvekért sétálok, bizsereg az alhasam a kínzó vágytól, hogy érintsem, simogassam, csókkal csillapítsam bőrének fájdalmát, de nem tehetem, Ő már nem az enyém. Én döntöttem így, rossz döntés volt. Nem hiszem, hogy tudok, javítanék, hogy akarok élni nélküle, mert tudni tudok, csak minek?
Visszaülök mellé, a tarkója alá nyúlva emelem meg a fejét, amikor elhagyj a száját Max neve. Édesem. Hát róla álmodsz? Bár segíthetnék. A kisfiú halála nem a te hibád, ahogyan Isabellé sem, egyedül Valantine tehet róla, ez nem lehet kérdés. Nem válaszolok, tudom, hogy nem jutnak el a szavaim hozzá. Megemelem a fejét, csészét illesztek a szájához, megdöntöm, hagyom a szájába, állára, nyakára folyni. Istenem, ha most nem lenne szarul, szívesen a csípőjére ülnék és… de nem. Gondolni sem szabad rá.
Hagyom visszahanyatlani. Mocsok érzés azt látni, hogy akit a világon minden jobban szeretsz, szenved, vergődik, felfalja a betegség.
A mellkasa azonban szépen gyógyul a láznak még kell egy kis idő. Az első pár korty nem segít semmin, főleg, hogy alig nyelt le belőle valamit. És most megint elengedem a perverz gondolatot., Szent isten, mi van velem?
Tény, hogy meghülyít a közelsége, de közel 700 évesen tudom kéne magam kontrollálni, azonban, vele lenni… olyan, mint mindent előröl kezdeni, mint újra bakfisnak lenni, aki most fedezi fel, hogy a hasában pillangók laknak, hogy az apró petárdák, amik bennem robbannak fel, az neki köszönhető.
Ugrál a szemgolyója a lezárt szemhája mögött, zaklatott. Izzy!
Jelen van a csapat. Két tenyerem a halántékára fektetem, energiát pulzálók a testébe.
Idegesség szedi ráncait gyönyörű arcán, újra csókot lehelek a szájára.
Jace hátrahőkölök. Nem tudom,mit vagyok meglepve, várható volt, hogy felbukkan, csak valahogy bíztam benne, hogy nem teszi … szeretlek! A két szó úgy hasít keresztül a szobán, mint a jeges áramlat. Tisztán kivehetően hallom. Szilánkokat szór a szívembe, lehunyt szemeim mögött gyűlik a fájdalom kínja.
Ujjaim lecsúsznak az arcáról, már nem merem érinteni. A csók túl intim volt, elvettem tőle úgy, hogy nem mondhatott nemet. Árulója leszek minden elvemnek, ezt is csak ő tehette meg velem. Forró lesz a leheletem, reszketnek az ujjaim.
Bizonyosság.
Rémálom Magnus! Mindegy mit álmodik, az nem lehet bűn.
Úgy szeretném, annyira, elhinni, hogy a félelmem alaptalan, de ki vagyok én, hogy megszabjam kit szeret, amikor ledobtam.
Mindig is tudtam, csak nem hittem, hogy igaz lehet. Ő maga mondta, hogy neki a srác egy elérhetetlen álom, hogy talán soha nem is szerette, hogy… Mindegy. Pótlék vagyok, voltam. Haragudni mégsem tudok rá, hiszen biztos vagyok benne, hogy a szőke herceg nem lesz az övé soha, örök boldogtalanságra van ítélve, ha nem múlik az iránta lobbanó szerelme. Én megadhattam volna, de mást nem. Talán így a legjobb, hogy tudom, nem engem szeret, vagyis a maga módján engem is szeret.
Ujjaim újra a tarkója alá fúrom, megemelem kissé a fejét, mielőtt újabb szavak bukkannának elő, a csészét a szájához illesztem.
- Csak kicsit igyál. – sajog minden tagom. A bizonyosság nem segít. Az előbb még sima érintés, most árulássá válik. Nem szeretek szamár lenni, egy második esély, egy újabb próbálkozás. Én az első és egyetlen szeretek lenni, az elmúlt, több mint 600 évben voltak próbálkozásaim, több és inkább kevesebb sikerrel.
Miért olyan tetemes azok száma akikkel keféltem, jobb szó híján, nos emiatt. Mert a szex kellék, örömszerzés, a legjobb mindig mással, akkor nem kell elszámolnod másnap reggel, egyszerűen csak továbbállsz. Lepillantok sebhelyekkel tarkított mellkasára, lassan gyógyul, a fehér hegek pedig a múltjáról mesélnek, a megvívott csatákról. Végigfuttatom az ujjam egy íves vonalon. Aztán eszembe jut, hogy illetlen vagyok, kár, hogy test szerte bizsergek tőle.
Hagyjatok békén… Elkapom az ujjam a testéről, talán nem nekem szól, bár tudnám, bár belelátnék.
Engedelmesen kortyol a teából, többet, mint elvártam, a gyógyfüvek azonnal hatni fognak, amint rásegítek némi mágiával.
Csiiis, minden rendben – csak sóhaj vagyok.
Visszaengedem a fejét a párnára, hasogat a mellkasom.
Miért még mindig Jace? Elmúlik valaha? Félek nem fog, örök szerelem, örök kísértés. Vége hát mindennek. Nem érdemel több esélyt, már nem Alexander, hanem a kapcsolatunk, mert nincs. Megkérdezném, hogy abban a kis időben jól pótoltam, ami hiányzott, hogy gondolt Rá miközben nekem simult? Megrebben a szemhéja. Az asztalra koppintom a csészét. ujjaim közt felizzik a mágia. Narancs gömböt hasítok ki a levegő részecskéi közül, kiemelem a szeletjét, összedörzsölöm a két tenyerem, egyszerű energia megosztás. Vigyázok, hogy ne érjek a bőréhez, a teste felett lebegtetem meg a kezeim, belé pumpálom a narancsszínű erőt.
Szavakat dadog, menekül álmában valami elől, valaki elől. Fuss gyorsabban, senki se érjen utol.
Fájdalmas kiáltással szűnik meg a rettegése, magába fogadja a semmi, talán ez rosszabb, mint összeálmodni mindent.
Kifújom az eddig bent tartott levegőt, muszáj eltávolodnom tőle. Tudom, hogy most van időm, előveszem a törött mobilt, próbálok úgy pötyögni, hogy az ujjaimba ne fúródjon a kijelzőből szilánk. Írok a testvérének, hogy nálam van, vigyázok rá, amint tud üzen, ne aggódjon, nem bántom. Szinte azonnal kapok egy fenyegető hangvitelű választ, amiben biztosít, hogy ha megteszem, letépi a fejem. Róla még el is hiszem. Sőt. Mosolyt csal az arcomra, van aki vigyázzon rá, ha én nem vagyok. Jó neki.
A konyhába sietek, kávét főzők magamnak, közben folyton felé pillantok, róla álmodozom, ha most máshogy lenne, de nincs. A múltban merengek, a lehetetlen jövőben, amiben összetartozunk, megőrülök. A kávé majd segít, persze, hogyne. Megszórom cukorral elveszti a jellegét, az illata azonban… kár, hogy nem érzem a kávéét, az övé van az orromban.
Hosszú percek töltök távol tőle, hogy aztán letelepedjek a fotelba és csak bámuljam, mint egy kiállítási tárgyat. Tökéletes arcáról le a festői mellkasára, izmain fut végig a tekintetem, a hasára tévedek, a vékony sötét csíkra, amit szőrrel festet meg egy zseniális kéz. Ha nem lenne ennyire szép, akkor is így szeretném? Minden bizonnyal.
Zavartan küzd az álmokkal, a lázzal, velem. Vagy én vele. Gyötrődöm. Mellé akarok telepedni, folyamatosan simogatni, érinteni, szavakat súgni, szerelmet lehelni az ajkára, nem tehetem. Hiszen most is Jace az akit, hív.
Testén a fekete vonalak, a rúnák, olyan izgatóak nehezen bírok magammal.
Keresztbe teszem a lábaim, hagyom, hogy elragadjanak a gondolatok. Álmodozom ébren, a csókjainkról, az összesimulásokról.
Megmerevedik a testem, átlépem a határokat, a sajátjaimat. Elmenekülök előle. Mégis folyamatosan csak nézem, ízlelem a látványát.
Párizsban elvittem vacsorázni, szégyenlős kisfiú volt, akit zavart, hogy megbámulnak, mégis büszkén vonult mellettem, nevetve kínálgattuk egymást a fogásokból, végül bevágta az összes desszertet, imádtam, hogy nyafogott, a sok cukortól, panaszkodott a tudatlan mondénokról, hogy nem akar tömegben lenni, végül visszavonultunk hozzám, összefonódtunk a kanapén, az ölébe vont. Kínlódva öleltük egymást, téptük egymásról a pólót, inget. Szétszaggatta a gombjaimat, én pedig a pólóját rángattam át a fején. Lávaként ömlött a vérem, teszi most is. Csókoltam, habzsoltam, az öléhez dörzsöltem magam. Ha csak rá gondolok, hogy keményedett alám és mégsem éltünk az adott helyzettel, húztuk, halasztottuk a szeretkezést, pedig… Miért? Mert gyáva voltam. Rettegtem, hogy nem kell neki, amit adni tudok, hogy kevés leszek, pedig átadta volna magát, aztán ő fújt visszavonulót, mire feladtuk volna az ellenállást elhívták vadászni. Én pedig… nos… khm.. gondoltam rá a hatalmas franciaágyban. Bűn, nem bűn, ez történt, a pólója persze nálam maradt, dedósként húztam a csupasz bőrömre, hogy betakarózzak vele és hátösszemaszatoltam. Szánalmas.
Felkapom a fejem a nevem hallatán, már az is mámor, ahogy kimondja.
- Itt vagyok! – nem mozdulok, nem bírok. Hányszor súgta a nevem vágytól fűtötten és én az övét mohó akarással.
- Minden rendben van, vele is. - nemrég írta meg, hogy letépi a fejem, ha bántom, szerintem teljesen jól van. A szám ki van száradva, az ajkam remeg. Nem tudok attól szabadulni, hogy nem engem szeret. Könyörgöm.
Ülök a fotelben, mint egy szar szakember egy terápián, csak figyelem Őt, aki a mindent jelenti és mégis el kell engednem.
Magamba süllyedek, látom, hogy szenved, de magánál van. Kezd lenni, mondjuk így.
- Igen? – szeretnék oda ugrani, segíteni neki, de azt amúgy is rühelli, most is tenné, mellékesen nem szeretnék hozzá érni, hogy ne marna fel a tűz a testem.
- Jobban vagy? – két kezem az ölemben pihen, elmorzsolok egy mosolyt, mindenre sikerül csak őszintére nem, de hiszem, hogy még nem tud rendesen fókuszálni.
- 2 órát és már szóltam Isabelle-nek, hogy velem vagy. Jól vannak. Kicsit maradj még ülve, hogy a vérkeringésed helyre álljon. – persze az sem utolsó, hogy addig meg nézhetlek. Mégis alig kapok levegőt a kíntól, hogy ilyen közel van mégis túl távol.
Olyan mérhetetlenül szeretem. A kérdés már csak az, hogy fogom ezt túlélni? El kéne hagynom a várost, az országot, a bolygót, vagy csak az elmém. Talán elég, ha keverek egy antiszerelmi bájitalt, elég lenne? Kérne vajon belőle? És kiszeretne a szőkeségből.

Hogy őszinte legyek, nem akarok vele semleges témákról beszélgetni, nekem egészem más kell. Ami nem kevesebb, mint Ő maga. Amiért ezt az embert próbáló döntést hoztam, az miatta van, neki. Tudom, hogy nem fog soha nőt szeretni, tudom, hogy szexuálisan mindig is a férfiak fogják vonzani, de talán lehetne boldog, ha... ha... ha esetleg kifogna egy nőt, aki... látszatházasságot nézek ki neki? Komolyan? Itt tartok, hogy elhinném, hogy lehetne benne boldog? De vajon velem lehetne? Felé pillantok, puha macskajárása megőrjít. Annyira a közelébe kívánkozom, ölelni akarom, a vállához dönteni a homlokom, elveszni erős ölelésébe.
Mindig is mondtam, hogy lehet Ő az ártatlan, de nem csak Ő sebezhető. Magamon is éket vágtam azzal, hogy szakítottam vele. Életem legnehezebb döntése volt ,pedig isten lássa lelkem, vagy a sátán, kötöttem már fájdalmas alkut. Sebzett vagyok, sarokba szorítva, mások által. Pedig harcolnom kellett volna, ahogy ő tette értem de én elárultam. Félek, soha nem fog nekem megbocsátani. Soha többé nem kaphatom vissza. Idő kérdése és elhagyom a várost, mert én nem tudok így élni, nem viseli el a fájdalmat a szívem.
Sosem hittem, hogy valakit lehet így akarni, lehet ennyire vágyni, hogy szerethetem ilyen mértékben, amitől összezavarodik a világ körülöttem, leszűkül rá. Az aggodalom meg gyilkolja az elmém.
Vadászgatnak... De jó. Valósan vitrinbe zárnám, hogy por ne lebbenjen a szemhéjára, nemhogy sav ömöljön a testére, ami jól lehet az én hibám. Mégis szeretném megóvni, de nem lehet, önmagától nem tudom. Szeret így élni, ezt tanulta, ezzé nevelték, és nem tették rosszul, akkor csak nem cseszett el mindent az anyja. Talán valóban jobban ismeri mint én. El kellett volna vennie Lydiát, de én erőszakos voltam. Mérhetetlenül akartam és akarom most is. Tekintetem végig siklik a testén, elnyomok egy mély morgást, ha hátulról nézem, csak a testtartásán látszik, hogy kínlódik, én meg kevergélek itt, mint cukrot a tojássárgájában.
ÉN akarlak lekötni, sőt.. az ágyamhoz fixálni. Jól bánnék veled, Alexander. Szeretnélek, óvnálak, csak nem tudom azt adni, amit az élettől kapnod kéne.
Neki család jár, normális élet, tisztelet, mint az Intézet vezetőjének. Miattam azonban megbélyegzik, sajnos nem csak mert warlock vagyok, hanem azért is mert férfi. Talán mert neki fel sem tűnt, hogy a nők megnézik, hogy vágy süt a szemükből, mert a maga mogorva módján, pont azt a megközelíthetetlenséget sugározza, amitől a lábai elé döglenek.
Igen, véletlen borították le itallal is a bárban, hogyne. Ott voltam, végig néztem. A kislány, volt vagy 25, az ölére borult volna, tapogatta, simogatta, persze csak az italt törölgette, neki meg, kis majom, fel sem tűnt. Elnéző mosolyt villantott, a kezét tologatta le magáról. Ó nem, semmi baj, nem nem kell meghívni, mégis, hogyan egy nő? Elkerekedett szeme még jobban vonzotta a csajt, én pedig mosolyogtam mint egy őrült, tudván, hogy én fogom haza vinni és az ajkát falni. Tényleg semmit nem fogott fel belőle. Akkor sem, amikor felhívtam a figyelmét rá. Rám legyintett, pedig, én láttam, ismerem, a szagát érzem a tüzelő szukáknak.
Egyiket sem vette észre. Párizsban sem, sehol sem. Vak rá, vak a nőkre, vak a vágyra, mert... nagyot nyelek, tekintettem iszom a látványát, mert az összes ilyen eseményen ott voltam és Ő csak engem látott.
Egy igazi barom vagyok. A nők meg villogtatnak neki, mint az őzsuták, persze neki meg nincs rálátása. Eleddig engem sem kínzott a féltékenység, inkább a büszkeség marta meg a gyomrom, most pedig ha elképzelem bárki mással. Megszédülök tőle.
Persze, hogy kibírja, üvölteni is akkor kezdene csak, ha már a szíve felé hatol a méreg és azt zabálja fel, talán még akkor sem. Én nem bírom ki, hogy szenvedni látom, de ki vetheti ezt a szememre?
Tombolni tudnék, sürgetném az időt, haladjunk előre, had segítsek neki, csak... úgy szeretném a karjaimba venni elringatni, a fülébe súgni, hogy minden rendben lesz, nem tehetem meg. Magam miatt, talán ez a legbosszantóbb az egészben.
De az anyja, az anyja. Ismeri jól. Én meg rá sem merek kérdezni, hogy ki az a nő, akit kinéztek neki, családot verbuválni. Ki más örökítené tovább a díszes Lightwood nevet, most, hogy Max már nincs köztünk? Megértettem, tényleg, csak... valahogy nem érzem ezt. Boldoggá tudnám tenni, eléggé biztos vagyok ebben.
Megint felé pillantok. Csak ne vonzana annyira. Ne tetszene olyan elvetemültül, hogy már attól bizsereg a gyomrom.
Naná, hogy nem bírja ki, mégsem mozdulhattam előbb. Összeomlik, mire észbe kapok, már a karom szorítja, támogatom, neki simulok és kínjában is lyukat üt érzelmeim vastag falán a belőle sugárzó energia. Zihál a fájdalomtól, megszakad a szívem, segítenem kell. Muszáj, vagy beleőrülök. Súlyának kis részét terheli rám, pedig, esküszöm tehetné az összessel. Ölelni szeretném, de még arra is vigyáznom kell, hol érintem meg, nemhogy neki dörgölődzni, mint egy macska.
Engedelmesen ül a kanapéra, tolom is tovább.
- Nem hát, mert sokkal vészesebb. - megeresztek egy mosolyt, imádom, hogy széles a fájdalom küszöbe. Bezzeg, amikor az ágylábába rúg, akkor tud anyázni a lábujját szorongatva.
A teste, arca mindent elárul helyette is, legyűrik hazug szavait és engedik, hogy lássam, min megy keresztül, megszakad a szívem.
Édes, drága. Menten túl leszel rajta és aztán jön a lelki része. Közel sem kényelmesen elhelyezem a kanapén, sajnos arra gondolok, amikor egészségesen feküdt rajta, és félmeztelen volt szintén, előtte térdeltem, miközben csókokkal halmoztam el, ő pedig nevetett, máskor pedig haldokolt. Jace... hess gondolat, most nem szabad arra gondolni, hogy vol és lesz rosszabb is.
Elfogom a kutató tekintetet, mint egy kósza reménysugarat. Tudom, hogy mit érez irántam, talán ez a legrosszabb bennem, hogy én pedig százszorosan teszem ugyanezt.
Beszédes pillantása utat fur a szívemig, beszélnem kell, kérnem, hogy maradjon, pedig szemmel láthatóan megmozdulni sem tud. Ívbe feszül a fájdalomtól, összefacsarodik a szívem. Gyűlölöm ezt, hogy nem tudok azonnal segíteni, idő kell a kenőcsnek.
A bőrére kenem az gyógyírt, jó, hogy fel nem sikolt, nem várom el, hogy csendben tűrje.
Táncol a kezem a mellkasa felett, figyelem a rezdülő izmokat, nem akarok úgy, hozzá érni, hogy jobban fájjon.
- Tudom, sajnálom! - súgom neki. Tényleg sajnálom, hogy fájdalmat okozok, boldoggá akarom tenni, de alkalmatlan vagyok rá, már az anyja is megmondta, sőt talán többen is egyet értenek vele, még azok is, akik az én bizalmamat birtokolják. Túl fiatal, túl tapasztalatlan, túl édes. Nem tudok más lenni, mint aki vagyok, túl jó nekem, ez tény. 17, mi? Istenem.
Minden érintésemre megvonaglik, esküszöm lenne helyzet, amiben élvezném, hogy így vergődik az érintésem alatt, de ez most nem az.
Összeszorítom a szám, hogy tudjak koncentrálni. Nem bírom el a szenvedését. Remeg a kezem, hogy enyhítsem? Meg kéne védenem, hiszen Ő a legfontosabb nekem.
Kigyullad a fény a szemében, majd ellobban és újra éled, az elméje készül elhagyni, nem lepne meg ha elájulna, rosszabb ez, mint egy nyílt törés, a húsát eszi az enyészet, de visszafordítható, remélem. Kapaszkodik a bútorba, mint félős gyerek a hullámvasúton, erről is lenne egy perverz elképzelésem. Jó fej vagyok, ő meg itt szenved. Édesem.
Fölé hajolok, szemébe pillantok, látom benne a félszeg gyereket, a felnőtt férfit.
Periférikusan látom, hogy mozdul a keze, arra számítok, hogy eltol magától. Érintése pont annyira meglep, amilyen puha, finom. Körbefonja a lelkem. Megvonaglik a szemöldököm, elfelejtek levegőt venni, csak bámulok rá. Elharapom a feltörni készülő könyörgést. Még!
Szó nem jut, levegő sem. Belesimulok a tenyerébe, ujja végig szalad a számon, kiszáradt sivatag fogadja. Rémült vagyok, attól, hogy betegesen vágyom a csókjára.
Pislogás válaszol a nevem elhangzására. Nem merem megtörni a varázst, félek, hogy kitisztul és visszahúzza tüzet okádó tenyerét. Bele veszek, lepillantok az ajkára, egyértelmű jeleket küldözgetünk.
Imádom, ahogy nevem súgja. Végem van, könyörgöm.
Tekintete eltompul, a testében versenyt fut a fájdalom a kitartással, pontosan értem mennyire szenved. Nem tudom csitítani, azért nem, mert lefagyok, nem bírok mozdulni.
Ujjai olyan forrók, puhák, édesek. Érintése mindent elmond. Olyan végtelen szeretet sugall, amit meg sem érdemlek.
Szakad a kanapé, vele együtt a szívem, lehet az ad ki ilyen hangot, lehet már nem is élünk. Hörögve szívom be a levegőt, kalapál a szívem a torkomban, nyeldeklek. pedig száraz a torkom.
Ima a nevem a szájából, értem és érzem. Megválaszolnám a sajátjával, de nem jön ki hang a torkomon. Tenyerem a nyakán pihen, kikerülve a sebet, így is fájdalmat okozok.
- Itt vagyok! - a szájára lehelem a választ, nem hihette, hogy itt hagyom, soha. Édesem, drágám, szerelmem, kicsikém, hogy tehettem ezt veled? Só vagyok a sebébe.
Nyakáról a kezére fogok, az arcomon, hogy beletörleszkedjek, simuljak, apró csókot nyomjak az ujjára, ami az ajkamon siklott az imént. Pedig nem kéne.
Zúgok a lelki fájdalomtól, nem viselem jól, pedig a kézfejem is mardos, de nekem elenyésző a sérülésem, ahhoz képest, amit ő kap belőle.
Nevem könyörgés a szájából, kedvet érzek előre hajolni, mohón rácsókolni, de nem zavarhatom jobban össze, pedig sír a lelkem, tuszkol, hogy tegyük meg, vegyük el, élvezzük.
Ne? Mit ne? Lehanyatlik a keze, hagyom kicsúszni az ujjaim közül, jobb lesz, ha kicsit elmegy, ha kicsit elviszi a lázálom, addig összekenem, mindenhol. És érinthetem, nem fog emlékezni rá.
Még tudom milyen a combját markolni, feszes seggét, akkor is ha, tini mód félmeztelen, nadrágban, kőkeményen simultunk egymás lábai közé, olyan csókokat lopva a másiktól, olyan érintéseket, amik már majdnem a kielégülés határára sodortak. Markolni akarom, húzni magamra, de nem lehet.
Érintése a karomon villámcsapás a testemnek, megrándulok tőle, minden hajszál bizsereg a fejbőrömön. Csak figyelem, tűröm, szenvedek.
Újra a tenyerébe dugom az arcom, kedvem lenne sírni, nem, az a könnycsepp nem azért van, csípi ...ah... úgysem látja, de esküszöm, hogy nem bírom ki.
- Alexander... pihenj! - engedje el a ragaszkodást az ébren maradáshoz. Engedje magát át.
- Amikor felkelsz, itt leszek. - sosem hazudnék neki, nem tettem így sem, csak nem mondtam el mindent őszintén. A hallgatás nem hazugság.
Utolsó szava tőrdöfés a szívbe. Telitalálat, mindent elsöprő, éles, fájó, zsibbasztó. Mire megválaszolom, már nincs velem tudatban.
- Én is szeretlek. - keze lehullik az arcomról, utána kapok, a kanapéra fektetem mellé. Most az én tenyerem siklik az arcára, homlokára. Lángol a láztól, tudom, hogy most messze megy kis időre. ha beszélek hozzá vele leszek. Nem teszem hát.
A kenőcs éppen nem folyik ki, olyan szépen oldalra döntöttem a tálat, kipislogom a szememből a "füst" okozta könnyet, újból a tálba merítem az ujjaim. A sűrű krémmel az ujjaimon visszaülök mellé, lepillantok a hasára. Láthatóan szebb a sebszél, körbe kenem megint, köldöke köré rajzolok finom tavacskát, pedig oda nem is kéne. Kitágult pupillákkal figyelem, ahogy lélegzik.
Megőrülök.
Finom mozdulatokkal kerítem be a összes sav marta bőrfelületet. A hús örömmel fogadja a segítséget, az immunrendszere nekem dolgozik.
Lázálmában is vonaglik, mozgolódik.
Mégsem állom meg, hogy szóval tartsam.
- Tudod, azóta.. amikor először megláttalak. Te még azt sem tudtad ki vagy, én pedig már azt is, hogy az enyém kell, hogy legyél. - az ujjaim finoman táncolnak a bőrén. Mennyire szeretném az ajkammal követni.
Voltam már sok férfival, nem tagadom, annál is többel, hittem már, hogy szerelmes vagyok, de ezt a beteg vonzoódást sosem éreztem még, ezt a betépett érzést a közelében.
Mesélek neki, arról, hogy milyen hatással van rám, piszok gyorsan jöjjön vissza, jó kicsit maradjon kómaszutra, hogy a sebek gyógyuljanak. Igaz még nyomuk lesz hetekig, de szépen lassan eltűnik, tökéletes lesz újra, igaz nekem így is gyönyörű, de én perverz vagyok.
- Pokol nélküled minden perc, de érted teszem, hogy boldog lehess, hát nem érted? - akkurátusan kisebbítem a sebszéleket a kenőccsel, a fertő visszahúzódik előle. Mind nagyobb terület tűnik gyógyuló félben lévőnek, már nem sistereg a húsa. Eddig sem tette, csak én véltem hallani. Két ujjam fürgén felsiet a nyakára, kenőcsöt tunkolok a sebbe, had meneküljön a fertőzés.
Tudom, hogy így is fáj, ahogy azt is, hogy felbukkan és elmerül majd az ébrenlétben, hogy később, ha szerencsém van, nem tud majd különbséget tenni, mi álom és mi valóság.
A fürdőbe sietek, kezet mosni, arcot, letörölni a kenőcsőt magamról, felragadok egy törölközőt, az egyik felét vízbe fojtom.
Visszafelé teát forralok, lázra mindig van kész szerem, az lesz a következő lépés. Hagyom ázni, közben is hallom, ahogy lázálmodik és néha hangot ad neki. Sietségemben, semmi sem lesz tökéletes, de egy örök maximalista nem engedheti meg magának. Hosszú percek múlva ülök vissza mellé. Hasáról törlöm le a vizes törölközővel a felesleges kenőcsöt. Mielőtt visszaülnék, megemelem a szemhéját, megrémiszt a tompasága. Mutató ujjammal megrajzol határozott ívű szemöldökét, csókot lehelek a homlokára, szemére és nem, sajnos nem bírom megállni, hogy az ajkára is ráhajoljak.
- Bezárnálak, túszul ejtenélek, sajátomnak bélyegeznélek, örökre. Tudom, hogy szeretsz, én jobban, mint kellene. De meddig mennél el, Alexander? Mit kockáztatnál értem. - minden harmadik szavam a szájára simogatom az ajkammal.
Tűzforró a bőre, tomból a láza, de most kell, izzadjon ki mindent, amire nincs széksége a szevzeretének.
Beteg vagyok, de még a beteg illatát is szeretem, azt meg, amikor rajtam fekszik és a lábaim köt vonaglik, olyankor van a legjobb illata, milyen lehetne szex közben?

Délután még azt hittem, hogy egy átlagos este elé nézek, este már sejtettem, hogy több lesz ez, mint sablon, amikor a barátom családja megpróbált bevonni egy mókás szellemidézésbe, hogy a gyerek jól szórakozzon. Haha, de nevettem, se. Nem szeretem játszani hívni az alvilágot, részese vagyok komám. Egy elszart démon vére folyik az ereimbe, mint olyan magam is az vagyok. Anyám szerint fekély, métely az emberek bőre alatta, mit ki kell kaparni és tűzre vetni, akár egy haszontalan bolhát. Ha tehette volna megtette volna. Az emlékek mostanában belém költöztek, vissza-visszatérnek, maguk alá gyűrnek, a szemembe ordítják, hogy hibás vagyok, bűnös. Az is vagyok. Oly régóta temetem el magamba, ami nem egészséges, de megosztani másokkal, az meg, nem is tudom. Ha hangosan kimondod valóság lesz belőle. Nemde? Amíg csendben vagy és hallgatsz, van rá esélyed, hogy a bűn a tied. Nem kell mások ítélete, nem vágyom felmentésre sem, nem vagyok mártírt. Hedonista vagyok, aki az élvezetekre hajt, a mostban, a rögtönben. Nem tudok várni, Rá mégis megtettem. Kihívás volt, eleinte játék, szórakozás. Elhódítani egy szépfiút, aki azt hiszi magáról, hogy hetero, csak fura kapcsolat fűzi a parabatai társához, aki több a mindennél. S lám a saját farkába harapó kígyó este magához ölelte. Mert jobban megszerettem, mint kellett volna. Amikor a kihívás életcél lett, amikor azt éreztem kell annyira, hogy szembe futok a vakvilággal. Megkaptam, eldobtam. Lássuk azért be, hogy nem azért mert hülye vagyok, hanem mert nem tehetem meg, hogy két lábbal járom a brazil ropogóst az életének morzsáin. Nekem gondolnom kell rá is. Rá, aki túl sok lett, túl nagy részt vett ki az életemből, és nem sajnáltam, sőt.
Az este végül belé torkollott. A sors szórakozik velem, a karma ócska kurva, már elismerték páran. Ideje nekem is belátnom. Felé sodor, a kezembe adja, s én rázárnám az ujjaimat, hogy megőrizzem, csak magamnak. Önző vagyok. Szerelmes. Elmúlik. El kell neki. Valahol belül mégis tudom, hogy részem lett, a lelkem darabkája, ha tovább élek, mint ő, márpedig messze áll tőlem a halál gondolata, akkor örökké emlékezni fogok rá. Ki tudja, hogyan. Lehetett volna, az életem párja. De igaza van Marysenek, nem vagyok a megfelelő választás, a porba tiprom a fia életét. Megér ez ennyit? Mond csak Alexander, megér ennyit? Nekem nincs veszteni valóm, már elvesztettem mindent veled, általad, Akkor kellett volna futni, amikor először szembe jöttél, még megmenekülhettem volna.
Emlékszem, amikor először Ő maga kért szívességet tőlem, Izzy nevében. Abban a nevetséges perben kért fel védőnek a Klávé előtt, mennyire szánalmas volt. Ha akkor Lydia nem… Lydia… a nevétől is kiráz a hideg, pedig a végén nem ártott nekem, mégis majdnem elvette, ami nekem járt volna, és amikor megkaptam, mit tettem? Nem kell a hármas ajtót választani, hogy kiderüljön a válasz. Kis ideig élveztem, aztán halálra rémültem, majd a kedves mama alám rúgott kettőt és én kapituláltam a kapcsolatból. Pedig, Ő kész lett volna küzdeni, ahogy meg is mondta. Egy kapcsolatért meg kell dolgozni. Nos én a kapcsolatot dolgoztam meg, majdnem ugyanaz.. A végén pedig elvesztettem mindent, Mindent, ami fontos lehetett volna, amiért érdemes lenne várni a reggeleket, amitől különlegesebb lenne a következő nap, mint az elmúlt sok száz.
Akkor, amikor Izzy miatt jött, Őt magát kértem fizetségül, végül a fegyverére alkudtam pedig biztos voltan benne, hogy fontosabb, mint az erénye. Az első perctől tudtam, hogy van valami köztünk, amikor megpillantottam, és elcsesztem, nem kicsit, de legalább jó nagyon.
Gőzöd nincs, mire vagyok képes. Töredékét ismered annak, aki és ami vagyok. Láttál már csodákat tőlem, ujjaim közt formálódó valóságot, elenyésző múltat, de láttad azt, amire akkor vagyok képes, ha rettegek? Amikor igazán félek? Nem, nem hiszem.
Most is őt kérném, de nem lehet, megrémülök a lehetőségtől, hogy megadná és még jobban, hogy nem. Áltatom magam azzal, hogy csak felé kéne nyúlnom és az ölembe vonhatnám, hogy végig simíthatnék szemöldöke vonalán, mi van, ha már én nem kellek? Amilyen makacs…
Te vagy az ára, mindig te. Mégis biccentek.
Persze, kialkudjuk. Ezen nem lehet alkudni. Mégis könnyed mozdulattal érintem meg a hátát, mintegy bátorságot öntve belé, elfelejtve ama zord tényt, hogy az imént szaggattam le a ruhát róla. Csupasz bőrbe ütközik az ujjhegyem, úgy rántom vissza a kezem, hogy még látom a köztünk fellobbanó szikrákat kéken kihunyni az éjszakába.
Amit csak kérek Alexander? Ha tudnád, milyen vad álmaim vannak veled… khm. ..
Nyílik a szám, hogy válaszoljak. Megsérültem? Nézzen már magára. Ahhoz képest hó futta sivatag az én bajom. Semmi, nada. Szóra nem érdemes. Pedig fáj, de bennem dolgozik a mágia, lohasztja a fájszt. Szembe pördülnék vele, ujjammal a mellkasát bökném meg, és rákiabálnék: Héj, te csak, te csak ne félts engem! Mégis lenyelem a mondatot, elódázom a mozdulatot, inkább összetöröm a telefonom és a lakásom felé veszem az irányt.

Sebesen jár a kezem az összetevők között, válogatok, méregetek, tisztára Harry Potter lettem, kéne nekem egy Piton, aki megfőzne, mire hazaérek. Egyekutya, megteszem én, valljuk be, még szeretem is. Loppal folyamatosan rá pillantok.
Mi lenne, ha beadnám neki, hogy a seggén is van némi savlemarás, csak nem érzi és ugyan vetkőzzön már jobban le? Sétálgatnak nekem egy száll boxerban? Ha lehetne. Biztosnak tudnék a kenőcsre koncentrálni, így sem megy. Még nem is láttam meztelenül, pedig aludt már itt, simogattam már köhöm, izgalmas helyeken, de upsz… megszalad a kezemből a csihasztó. Tudom, hogy gyűlöl itt lenni, hogy a kényszer hozta, pedig annyira jól mutat a nappalimban, kéne egy életnagyságú szobor neki, állhatna modellt. Megformáznám. Azon kapom magam, hogy veszettül vigyorgok magamba.
Kutat, keresgél a tekintete. Mások nyomait vagy a sajátját szeretné felfedezni? Mert másokét cseszheti.
Cseverészni kezdek vele, hogy halljam a hangját, teljen az idő, és nem agyalok azon, hogy hátulról átölelem, a gerincének döntöm a fejem, kezem a hasán pihen, érzem a szíve dobbanását. jah, de megint ezen agyalok.
Jace-el meg, miért? Miért morran bennem a védelmező vadállat féltékenyen? Hiszen Jace nem mutat hajlandóságot felé. Mert egy hülye.
Torkot köszörülök, hogy elűzzem a növekvő gombócot a nyelőcsövemben, levegőt is kéne venni.
- Szuper. – alig ismerek a hangomra, félelem lopakszik benne a levegőbe.
- Már nem a riasztások, hanem, hogy… - mindegy, ebből már nem jövök ki sehogy, abból sem, hogy a szuper merő cinizmus lett. elharapott mondatára fel sem kapom a fejem, idáig érzem a fájdalmat benne. Tudom. Meg sem beszélhettük, nem adtam lehetőséget, hogy elmondhassa, mennyire fáj, mert önző vagyok, anyám mindig is mondta, igaza lett. Max elvesztése óriási csapás. Amikor tehette volna sem kért a segítségemből, most meg már nem teheti, mert ellöktem magamtól, pedig anno én kértem, hogy ne taszítson el. Megtettem hát én, jó példa vagyok.
Halkan felnevetek. Igen, ismerem Izzyt. Tudom milyen, fura lány, de értékes, és okos és neki köszönhetem, hogy nem vette el Lydiát, hogy felbukkantam a kézfogón. Talán… talán nem kellett volna. Clary meg Clary, ő sem lesz más, az örök bajkeverő, amiről csakis a származása tehet és a forró vére. Nem ismerem jól a lányt, de elég is ennyire.
A szokásos… minden. Csak én nem vagyok benne, de minden a szokásos. Touche. Szívbe ható. Bénító. Kezemben megbillen a tálka, nekicsapódik a gyűrűim sokaságának. Nyílna meg a föld, de nincs szerencsém.
Hogy telnek a napjaim? Nézzük csak. Hogyan is. Rettentően hiányzol belőle, 95%-ban rád gondolok, a maradék 5-ben pedig teszem a dolgom, keresem a fazont, aki miatt Panda bajban van, nyomozgatok Alesea halála miatt, kitűnő alkalom lenne, hogy megkérdezzem, mégis mi történt ott Alexander, de már elmondtad. Arra jó lenne, hogy hallanám a hangod, mesélne. Szóval, ezzel telnek a napjaim, kamikáze akciókat hajtok végre, de ha elmondom, menten szívbajt kapsz. Nem akarom, hogy miattam aggódj. Kérlek, csak hallgass meg, adj tanácsot, de ne aggódj! Menne? Nem menne. Nem avatom hát be, nem akarom, hogy miattam baja essen, hogy az utcákat rója szabad idejében, hol szorulok a segítségére.
- Csak, ahogy mindig. – hiányzol, hiányoztok. Mosolyt csalok az arcomra, sikere annak köszönhető, hogy a lakásomban van, ugyan szarul néz ki, mint a kivert… khm… kutya. Mégis megannyi csodálatos emlékem dereng fel, amikor csak ültünk ugyanazon a kanapén és addig csókoltam, már fájt a szám, na persze rendszerint ilyenkor kapott telefont, és hagyott magamra. Jellemzően órákig még a számban volt az íze, illatát őrizte a bőröm, zenét hallgattam és ábrándok közé menekültem.
Tekintettel követem, ahogy mozog, feltérképez. Csipegetem a hozzávalókat, immár csak török, pépesítek, kutyvasztok, folyadékot löbbölök rá. Megőrülök. Gyűlik a tehetetlen mágia az ereimben.
Felgyorsul a pulzusom, ahogy ténferegni kezd, vele tartanék, hozzá akarok simulni.
A nevemre felé pillantok.
- Tudom –édes- tarts ki, mindjárt kész vagyok. – leszel rosszabbul is, amikor legyűr a láz, az izmaidba mar kutya fogaival, amikor ledönt a lábadról. Le fogja, ez ellen meg semmit sem tehetek most, majd ha gyógyítunk.
Az én kezem is sajog, akkor neki, hogy fájhat? A mellkasa élő térképe a savfelmaródásnak, másnak a gyomra ég, neki meg a mellkasa, Szuperzseniális.
- Hüm? Igen. Léna hozta ajándékba. – elmosolyodom, már nem akarom féltékennyé tenni, csakis azt szeretném, hogy jobban legyen.
Közelsége energiát lop a szervezetembe, megőrülök tőle, annyira vágyom utána. Csak kicsit, édesem, kicsit.
Odakoppintom a tálkát a kisasztalhoz, felé lendüljek.
- Jól van, itt vagyok. – kérdés nélkül markolok a karjára, megtámogatom. Ellenállást nem tűrően vezetem a kanapéhoz, nyomom le rá, a vállára támaszkodom, döntöm hátra, nyúlok a lábáért. Akárhogy nézem a sötét anyagot nem tarkítja szennyeződés, nem kell levennie, minő balszerencse. Nekem. Hogy van az, hogy halál szarul van, én meg az ölére pillantok? Mikor múlik el a vágy? Talán ki kéne elégülni, nem a saját kezemtől, de az meg… megcsalás. Lenne, ha együtt lennénk.
- Kérlek! – csak hagyja. Feküdjön hanyatt, díszpárnát szuszakolok a tarkója alá, kitöröm a nyakát, de nem számít, csak túléli.
A tenyerem a homlokára siet, arcára tapogatok, lázat ugyan nem mérek celzi pontosra, de érzem, hogy jelen van. Ha elmúlik a fájdalom, akkor lesz a legjobb. Ott érintem a mellkasát, ahol ép a bőre, olyan forró, éreztem már lángolni az ajkam alatt, s most is teszi, csak semmi közöm hozzá.
- Most az egyszer Alexander, tedd meg, hogy nem makacskodsz. Maradj így, kérlek! Lélegezz, mélyeket! – ellépek mellőle, hogy a tálkámért siessek, elsőnek a kézfejemre kenek belőle, legalább én tudjak figyelni.
- Nem ártana, ha állna kicsit, de így is jó lesz. Én…- a kanapé mellé húzom a puffot, leereszkedem rá. Már majdnem megkérdezem, hogy bekenhetem-e? De félek, hogy nemet mond. Annyi baktérium ölöt tettem a kenőcsbe, hogy nem baj, hogy nem mostam kezet, nem fogok ártani. Belemártom az ujjam a zöld színű, ragacsos anyagba. Tétovázva rápillantok, mély levegőt veszek és a köldöke fölött kezdem, körbe rajzolom a sebszéleket, bele csak akkor kenek, ha kibírja sikoltozás nélkül, addig pedig a peremkerületekben lelem örömöm. A bőréhez érni, akkor is mennyi, ha éppen nyöszörög és szenved, mert ez ő. Bizsereg a vérem, mire eljutok a mellkasához, nekem csitul az égető érzés, de engem elkerül a láz, most, még.
Halk szavakat duruzsolok, arról, hogy mindjárt jobb lesz, csak kicsit tartson ki. Istenem… loppal simítom ott is ahol nem kéne, hiszen ép a bőre, fogytán a levegőm. Nem lesz ez így jó. A mellkasán derengő szőrzetbe kenőcsöt kenek, pedig csókolnom kéne. Nem merek a szemébe nézni, de azt tudom, hogy a vérébe jut a cucc pillanatok alatt, és túl fogom nyugtatózni. Bűnös vagyok. Túl önző.
Fürge ujjaim kecses mozdulatokkal dolgoznak a testén, a nyakához fel kell állnom, fölé hajolok, a szemeibe pillantok, abban benne van minden. Az is ha lüktetve fáj, és az is ha csillapodik. A gyógyfüvektől a légzése is lassulni fog, a láza… nos az ettől nem. Hűtőfürdő? Mmmmm.
- Szólj, ha jobb! – rá fog jönni, hogy hamar elhomályosul, annyi szolgál a mentségemre, hogy extra szarul van. Talán, ráfoghatja magában erre. A macskafűnek nincs kifejezetten szaga, ha csak nem vagy macska.

Megőrjít a fájdalma. Tudom, hogy elbírja, nem omlik össze, pedig a bőr foszlik le éppen a testéről, ha nem állítjuk meg fog a hús is, márpedig nem nézném meg szívesen a hófehér csontokat, ahogy előkandikálnak a mellkasából. Hangja a szívemig hatol, ha előbb mozdulok, ha előbb engedem útjára a tűzet, nem a testemben gyülekeztetem, akkor talán nem ér ilyen közel hozzánk, akkor talán…
A hangja fájón mar a szívembe, had segítsek, ha lehetne átvenném a kínját, de nem szabad összeomlanom, kettőn közül legalább nekem nem.
Eszembe jut egy esetlen kiscsikó, aki a születését követően próbál lábra állni, láttam halommal, még anno, amikor… nem, most nem történelem órán vagyunk.
Attól megreszket a gyomrom, hogy kimondja a nevem. Mikor lesz ez jobb? Mikor jutunk el oda, hogy nem kap el a remegés, ha rám néz? Nem hadar a szívem dadogó dallammal? Lesz ilyen vajon? Szabad ennyire szeretnem? Nem kéne. Főleg, hogy gyáva szar alak vagyok, és féltem. Magamtól. Imádom az ártatlanságát, azután, hogy félelmetesen tetszik, talán ez a legvonzóbb benne, hogy nincs még elrontva. Nem táplálták tele előítélettel, nem fél egy kapcsolattól, de én féltem. Félek, hogy a családja ellene fordul, márpedig arra még emlékszem, hogy az milyen. Hát mit ne mondjak, nem jó érzés. Igaz én cudarul jártam ebben az ügyben, de gyerek voltam, már akkor is egy szörnyeteg. Ez nem múlik, belőlem nem múlik, pedig az évek megedzettek. Mégsem tudom kiheverni, ahogy őt sem fogom soha, de talán elfogadja, hogy nálam sokkal jobbat érdemel. Másoknak ez mártírkodásnak tűnhet én azonban nem csak őt féltem, magamat is. Az én szerelmem pusztító, kisajátító, önző. Ha valakit akarok, akkor azt csak magamnak.
Szenved és ezzel szíven üt, segítenem kell neki, muszáj. Látni akarom, ahogy az arca felenged a kínból.
Gyűjtöm az energiát, a sajátomat és az övéből is gazdálkodom, mert szükségem van rá, noha éppen nagyon fogytán van, neki. Lassan lopja el a fájdalom, a szenvedés, aminek a látványától is tőr szökik a szívem tájékára.
Belém kapaszkodik, már ez is jelzi, hogy mennyire gyalázatosan van.
- Hogyne! – remekül van, szó sem róla. Még mindig makacs, még mindig azt hiszi, nem gyűri le a zavaró fájdalom. Pedig le fogja. Tennem kell valamit érte. A levegő megtelik vele, a hangjával, szenvedésével, én pedig elkobzom a maradék energiát, hogy megfordítsam, előnyt kovácsoljak abból ami most hátrány. Csodálom, hogy nem ugrik a bőrének tíz körömmel és tépi le a húsáról, én legszívesebben azt tenném a kézfejemmel, pedig a szenvedésem elenyésző az övéhez képest.
Tenyerem siklik a testére, kiterpesztett ujjaim közül előugrik a mérhetetlen energia, nekiütközik a csontjainak, szinte hallom, hogy összeérünk. Nem nézek felé, nem akarom, hogy lássa ocsmánnyá változó szemem, hogy a szörnnyel szemezzen.
Olyan forró, be fog lázasodni, már teszi, elemészt a hője, az ujjaimon keresztül siklik a testembe.
Teljesen elmulasztani nem tudom a fájdalmát, megállítani tudom a terjedését és csitítani a meglévőt, de elég lesz addig, míg eljutunk hozzánk, akarom mondani hozzám. Már kicsit sem lakik nálam, csak pár póló maradt utána, meg az alkoholizmusom.
- Jó! – előlehelem a szót. Az jó, ha jobban van, legyen is, csak kicsit, hogy elbírja a lába, hogy az izmokba erő költözzön, járni tudjon.
Naná, hogy tudja. Boszorkánykonyhában jobb vagyok, mint a simában, pedig szeretek főzni, csak nem tudok. Na jó ez sem igaz, de nem vagyok egy konyhaművész.
Tenyeremben még zúg az energiája, az, amitől mindig égnek áll a szőr a tarkómon, ami felizgat, sajnos ez van. Hazudhatnék, ámíthatnám magunkat, de minek tenném?
Ellépek tőle, kell. Az kell, hogy legyen tér, hogy lecsillapodjak. Tekintetem élére tűzöm az alakját, pislogok rá, a számat harapdálom belülről, míg kivárom, hogy döntsön, merre megy? Hozzám jöjjön, megoldom a baját, megpróbálom, de enyhíteni tudom. Ciki lenne, ha nem tudnék segíteni, csak beígérem, de… lássuk be, haza akarom vinni.
Halkan elnevetem magam. Méghogy nem lenne senki hasznára, én azért tudnám venni, de nem… erre nem is szabad gondolnom, csak ne lenne tomboló vágy a bensőmben.
Feldobban a szívem, szóval velem jón. Jó, akkor most már csak arra kell koncentrálni, hogy a dolgom végezzem és ne a szemem legeltessem, igaz jelenleg enyhén rothad a bőre, de hát elég perverz vagyok, nem?
Megvárom, hogy magához vegye a fegyverét, agy az agyam meg már a megoldáson pörög, nagyjából sejtem, milyen növények és egyéb adalékok kellenek majd a kis főzetembe, csak ne zavarna, hogy lerothad a kézfejem is.
- Még ne köszönd, majd ha marad bőröd, akkor akár meg is hálálhatod. – elharapom a mondat végét, nem pont úgy gondoltam, ahogy hangzik, de ennyiben hagyom, tudom, hogy nem érti félre, fel is fog ajánlani valami egyszerű dolgot, mondjuk, hogy lelő a nyilaival és megment a szenvedésemtől. A szívembe, pliz. Oda egy jól irányzottat.
Sietősen megindulok a lakásom irányába, hogy eltereljem a figyelmem, smsben lemondom a találkozót mára, átteszem holnapra, végül is üzleti lenne, teljesen ráér. Zizzent vagyok attól, hogy mellettem lépked, hogy érzem az illatát, tudom, hogy nemsokára megint érinthetem, ha hagyja, hogy összekenjem és most csak kenőccsel, khm.
- Megint aggódsz! – elvigyorodom. Imádom, hogy gondol rám, hogy engem is megmentene, nem magával foglalkozik, pedig nekem sajog a kézfejem, neki meg tuti jobban a mellkasa, kár, hogy végig akarom nyalni, szexin leégne a nyelvem is. Hát zseniális az ötlet, nekem való.
Azonban a tudtad, hogy a lakásomban lesz… mellé teszem a zsebemnek a mobilt, megpadkázza a macskakövet, arcra érkezik. Mire után h ajolok már sejtem, hogy a kijelzője bepókhálósodik, de nem érdekel, jelenleg ez sem.
Nem beszélgetünk, míg a lakásomig érünk, úgyis szinte loholunk, szorít az idő. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, elé sietek, hogy feloldjam a mágiát az ajtóról, sietve rontok az otthonomba.
- Helyezd magad kényelembe. – kérlek a hálóban tedd, bújj be az ágyamba, mert már nem érzem benne az illatod, töltsd meg magaddal, a párnámon sóhajtozz, addig kicsit kotyvasztok, te meg hagyj lenyomatot és jah… minden harmadik nap fizetek ezért a szolgáltatásért. Szóval csak tessék.
Megvakarom a kézfejem, tudatosan nem nyúlva a sebbe. Kibújok a kabátomból, az első fotel támlájára ejtem, ami szembe jön.
Sejtem, hogy maximum a kanapémig fog elkullogni, pedig esküszöm, az ágyam sokkal kényelmesebb ismeri is. Sajnos nem annyira, mint szeretném.
Igyekszem arra koncentrálni, amit csinálok, de a tüdőm még zihál, én nem vagyok jó kondiban a pohár emelgetése nem igényel nagy melót. Loppal felé pillantok, egykor otthonosan mozgott nálam, látni akarom, most, hogy érzi magát. A kis asztalon még ott a könyv, amit lapozgatott, mielőtt… azt tettem.
Üvegcséket emelgetek, magamban morgok, míg zúzom a szárakat, virágokat. Azért fellapozom a könyvet, amiben a recept található, némit módosítok rajta, ocsmány mód nyugtató hatású virágot szórok bele, hogy ne akarjon azonnal itt hagyni, ha bekentem. Gyalázat, de szörny vagyok, ő meg be fog lázasodni. Zseniképző vagyok én is, ahelyett, hogy hazaküldeném és… meggyógyítanák.
- És öm… hogy vannak a többiek? Jace…? – nem hülye, sejti, hogy miért pont őt kérdezem, hiába tudom a srácról, hogy végtelenül fanatikusan Calry rajongó, hogy pont annyira szerelmes, mint én, mégis van benne, egy természetellenes féltés. Féltékenység, irigység. Parabatai, testvér, szerelem, több, mint ami én valaha is lehetek és ez … fáj.
Fürgén jár a kezem, egy csipet ebből, kettő abból, ez de büdös… ez meg nyúlik. Megint felé pillantok, hát hogy lehet valakinek ilyen mozgása? Ilyen vonzó? A szépen kirajzolód izmok, istennek hála, hogy leszaggattam a pólót róla. Az a rohadt V forma, a vékonyka szőrcsík, ami előbukkan a farmer anyaga alól. Upsz…megbillen a kezemben a tálka, majdnem kiöntöm az eddigi kreálmányom, ízesen káromkodok, ami nem jellemző rám, de kezd kiégni az agyam.
Úgy faggatom a többiekről, mintha közöm lenne hozzájuk, mintha tagja lennék a csapatnak, de nem vagyok, nem vagyok vadász, árny vagyok.
Tovább méricskézek, felé pillantok. Szent szar, ezek a rúnák, marha izgatóak, egy kettőt a nyelvemmel is végig rajzoltam már, és mennyi van még, aminek időt akartam adni. Jó, ez nem annyira vicces immár, hiszen nem tehetem meg, mert ÉN így akartam. Most érzem, hogy milyen hülye is vagyok, amikor forrósága, illata betölti a lakást, jelen van és mint olyan, nem is tudok másra koncentrálni.

Alig hiszem el, hogy reszkető ujjaim alatt a bőre simul. A szemében a pánikkal vegyes hitetlenség. Nem talált célba, azt hiszem, ez ritkán esik meg vele, sőt nagyon nem jellemző, hogy megtörténik. Nem talált célba, mert engem óvott, rám figyelt, mert összezavartam. Lesimítom róla a kabátot, csattan a fegyver a lábunknál, remélem, hogy nem támad hátba minket semmit, mert engem leköt, amit csinálok. Kézfejemen lángol a bőr, ahova a lény szerve fröccsent, de hálás vagyok, hogy nem az arcom érte, nem a szemem. Benyúlok a pólója alá, táblákba rendeződnek az izmai, ahogy nekiesek letépni a pólót róla, igaz megtettem már máskor is, morgott is, hogy ne cincáljam a ruháját, kiröhögött, mondjuk így. A türelmetlenségem, az éhségem. Nem is értem, hogy nem jutottunk el egymásig jobban… vagyis de. Hiszen Alexandre megvallotta nekem, hogy még nem volt senkije, akkor a bárban… Istenem, de ciki volt. Hogy örült a kinyögött számnak… egy másodpercig. De nézzük onnan, hogy nem két kezdő próbálkozik, és még jó, hogy én vagyok jobban befosva, hogy elrontok valamit, tádáám. Mindent elrontottam. Ebben jó vagyok.
- El! – jóvá kell hagynom, mert elhibázta, nem mondhatom, hogy nem így történt, hazugság lenne, hazudtam neki eleget, már nem akarok többet. Szemembe kikönyököl a szörny, a látásom is megváltozik egy időre, lefelé pillantok, hogy még véletlen se az arcát fixírozzam, miközben a pólót is letolom a vállán, hogy aztán csupasz bőrére essen az este halovány fénye, bennem pedig megakad a levegő.
A sav vörös csíkokat mar tökéletes mellkasának ívén, az egyik pont a mellbimbóján fut keresztbe. Szegényem. Valahol jó is, hogy elhibázta… a lövést. Hiszen leköti a hitetlenkedés, nem ad neki időt arra, hogy megérezze a finoman égő hús émelyítő illatát. Meg tudom állítani, csak merjek felé nézni, csak a szemem ne változtatna szörnyeteggé.
Tenyerem siklik a bőrén, ott, ahol ép, hogy feltérképezzem, vegyek kicsit az energiáiból, azt fogom megfordítani, hogy megállítsam a métely, amíg kikeverek rá valami ocsmány szagú kenőcsöt.
A fájdalom utat tör a kétségbe esés falán, térdre hull, utána kapnék, ha mernék. De tudom, hogy nem igényel segítséget, sosem tette, ha igen, akkor nélkülem nem megoldható a baj, nem vagyok kikerülhető.
Tenyerem a kézfejemre siklik, muszáj megszüntetnem a fájdalmat, hogy tudjak koncentrálni, saját test, saját energia sokkal gyorsabban áramlik a csakráimon keresztül, mint fog az övén, 5 másodperc és jobban leszek. Részemről felnyiffanok, én nem tűrőm jól az ilyen fajta fájdalmat, egy másik félét igen, de az nem ide való. Sejtem, hogy rúnával próbálkozik, adok neki időt, addig befedem a jobbom a balommal, lehunyom a szemem, és remélem, hogy mire kinyitom, nem leszek én a következő macska a kuka mögül.
Felpattan a szemem, ahogy megszólal. Felé pillantok, eléri a fájdalom, másfajta félelem költözik a szemébe.
Hátra lépek, bólintóik, nem fog használni semmilyen trükkje, ha csak nem hív egy másik warlockot, már csak az intézetben segíthetne rajta.
Úgy szeretnék segíteni, hogy lábra álljon, de tudom, hogy nem fogad el segítséget.
- Dehogy mosod! – fellázad a hangom, az kell rá, víz, zseniképző. Terjeszd szét, és abból a finom bőrödből hártya marad a testeden, akkor, hogy nyalom végig? Jah, én már sehogy. Megőrjít a kínja, az enyém elenyésző, de ő állt elém, francért tette? Most lehetne jól, én meg nem számítok amúgy sem, ha Ő vagy én a kérdés.
- Ne… csak ne aggódj, mindjárt…- segítek. Ujjai a karomba marnak, meghúzom felfelé, megint pánik ül a szemében, édesem. Menten megoldalak, aztán hazaviszlek, becsomagollak és túszul ejtelek, az ágyamba kötözlek és hello világ.
Hitetlenkedés húzza meg magát az arcomon.
- Jól, ne aggódj, tényleg! – azért felé mutatom a kézfejem, hogy lássa én ennyivel megúsztam, megtartom magam mellett.
- Had segítsek, kérlek! – nem várom meg, hogy engedélyt adjon, mágiát lobbantok az ujjaim hegyére, úgysem értem, amit beszél, a fájdalom le fogja dönteni a lábáról, hiszen a húsába mar, érzem a szagát, én ma könnyebben úsztam meg, mondjuk a szívem felmarhatta volna. Két tenyerem közé fogom a derekát, onnan indítom meg az igézést, ránézni pedig nem merek, tudom, hogy még nem nyertem vissza emberi külsőm, nem akarom riogatni, szavakat mormolok, széthintem a testén az erőt, hagyom, hogy befedje tetőtől-talpig, nem tudom, hogy mennyire érte máshol, a farmer nem málik róla, de attól még lyukak lehetnek rajta. A combja is lehet sérült.
Végig futtatom a kezem a mellkasa előtt, olyan közel, hogy ne érjek hozzá, de érezzem a szőrszálakat a tenyeremen. Jéézusom, megveszek. Arra kéne koncentrálni, amit csinálok.
Nem avatom be, hogy közel egy órára tudom megállítani a folyamatot, szóval el kéne innen libbenni.
- Jobb? – sejtem, hogy igen, mert már nem liheg, mint aki órákig futott, pedig tudom, hogy a kondija tökéletes. Elpillantok mellette. Mit mondjak? Hogy menjen az intézetbe, ott segítenek? Amikor én akarom hazavinni.
Sután torkot köszörülök és csak pislogok a mellkasára, visszahúzom a kezem.
- Vannak gyógyfüveim. – ha gondold, eladok párat neked. Mehhe. Zseniálisan hangzana, meg adok receptet is és tessék haza menni, én meg had kapok szívinfarktust. Másrészt így félmeztelen hazavinni, kicsit zombiként, mindig is buktam a zombikra.
Azt gondolom ez egy erős meghívás, de csak segíteni akarok egy vadászon, igaz? Bárkivel megtenném, igaz? Nem neki szól, igaz? Nem azért, hogy a lakásomban legyen, IGAZ? Ellent tudok állni neki, jobban mondva Ő fog nekem.
Ellépek előle, ha a fájdalma nem csökkent, akkor nem tudok segíteni ennél többet most, de otthon, ott igen.
- Itt lakom 10 percre. – haha, mintha nem tudná. Vicces vagyok. Túl humoros, a végén még nevetni is fogunk ma, csak nem rajtam. Elhúzom a szám, higgad a vérem, talán már a szemem sem egy szörnyszülötté. Talán.
A bőre szépen vöröslik, a húsa felvillan itt-ott, jézusom, édesem. Megveszek, úgy segítenék neki, csak hagyja.
Az pedig ócska érzés, hogy hozzá érve, felélénkül a vágyakozásom irányába, miközben szétmarja valami szar. Okos vagyok.

Nem bírom el a közelségét, esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem tudom elviselni. Olyan vadul vágyom rá, hogy érintsem, hogy érezzem buja illatát, amit a szívem képtelen lekövetni. A mindent elsöprő vágyról regélek, arról, ami kínozza a testet és lelket is egyaránt. Minden mozdulatom arra kényszerít, hogy lépjek felé, csak húzzam magamhoz, akasszam a tenyerem a tarkójára és húzzam rá a számra. Szorítsam az ajkam az övére és addig csókoljam míg fulladni nem kezdünk a levegő hiányától. Az egy hosszú időintervallum, csak mondom. Hiszen az ember sokáig képes az orrán keresztül lélegezni, aztán még keveset a másik szájából, de egy idő után kifulladsz az intenzitásától a másik ízétől. Tőle. Akarom. Történt már meg, hogy addig csókoltam, míg szédelegni nem kezdtem, és imádtam. Komolyan. Az illatával telni el. Megőrülök, olyan vadul vágyom utána. Könyörgöm Alexander csak gyere ide és csókolj meg. A szád simítson a számra.
Zúgva kalapál a szívem. Én ezzel nem bírok el, komolyan mondom, hogy nem megy. Széthullok.
Amíg nem láttam, csak vágytam rá sokkal könnyebb volt, az álmaimban, amiket ébren álmodtam.
- Ne aggódj értem. - sóhajtom olyan halkan, hogy talán meg sem hallja. Nincs olyan mázlim, hogy kinyuvadjak, túl könnyű lenne, de nekem jár a szenvedés vele, a lelki haldoklás. Megérdemlem.
Én is mérhetetlenül aggódom érte és tettem végig. Vitrinbe zártam volna, hogy baja ne essen, óvtam és védtem volna, örökön örökké. Csak had érintem meg, megint, újra. Könyörgöm.
Vibrál a mágia a szervezetemben, alig bírom uralni, ahogy magamon is nehezen uralkodom, az arcomon, hogy kifejezéstelen maradjon, a szemem se villanjon esdeklőn. Sok száz éve gyakorlom, jól megy, azt hiszem. Talán elhiszi, hogy már nem szeretem.
Nincsenek szavak, nem merek megszólalni, félek, hogy levágja milyen émelyítően akarom.
Naivan próbálom féltékennyé tenni, pedig nem kínoznak kételyek az érzéseit illetően, tudom, hogy szeret, tudom mit érez irántam, ismerem a mindent elsöprő vágyát, a lassú szexuális éhségét, az odaadását, azt ahogy nekem simul. A bőre forrósodik.
Pont olyan tétova, amilyen magabiztosságot igyekszem magamból sugározni. Azt a tudatot öltöm magamra, hogy pontosan azt teszem, amit akarok. Nem mondtam neki, hogy nem szeretem, nem akarom. Azt mondtam neki, hogy nem működik köztünk, hogy nem lehetséges. Értékelem, hogy engem választott, sőt, ha tudná mennyire, mégsem tudok élni ezzel az isten adta lehetőséggel. Pedig esküszöm, hogy megpróbáltam. Annyira akartam, vele lenni. Eljutottunk valameddig az ágyamig, két randiig. Lemosott billiárdban, mert hagytam, teszem hozzá, dartsban pedig eleve halott voltam vele szemben. Az ágyban voltam tapasztaltabb nála és ott meg miattam nem haladtunk, pedig akarta, akart engem.
Pedig bújtunk össze a kanapémon, a konyhámban, mindenhol. Szakítottak félbe ezerszer, mégis újra megtettük. Végtelenül vágyom rá, a sajátomnak tudni. Kérlek, csak.. tegyél egy lépést, hogy az illatod beborítson, ahogy szokott, amikor azért nem zuhanyzom, hogy egész nap érezzelek magamon, mint a világ legjobb parfümjét. Palackozni kéne az illatát a mosolyával együtt, csilliárdosra kereshetném magam, csakhogy irigy vagyok és nem osztozom rajta. Reszket a levegő a tüdőmben, alig kapok, pedig a szabadban vagyunk, igazából kapnom kéne. Tekintetének tüze mégis perzsel, sötét van de ösztönösen tudom, hogy most inkább zöld, mint barna, amikor lüktet benne az energia, olyankor tündököltet. Félek, hogy most tanulom meg a szerelme vele és mélyre buktam.
Mélyről fújom ki a levegőt, hogy elengedjem a gondolatokat. Csak ne szenvednék ennyire. Betölti a tudtom, meg is hallhatnék
Kéne nekünk egy démon, egy szellem, egy sugallat, hogy kicsit összeszedjük magunkat menekülnék. A vér áramlik az ereimben, mint a forró láva, elég a bőröm, összeroppantja a csontjaimat, kifakulok, semmivé foszlok.
A hang irányába fordulok vele együtt, mágia sűrűsödik a testemben, a mana illata betölti a teret, csak az ismeri fel, aki tudja milyen ez. Időm nincs szemrevételezni mi az, olyan magától értetendő, ahogy maga mögé tol, felzubog bennem a harag. Nem kell megvédeni, basszus. Mégis szíven markol a gondoskodása, ha nem csak egy meló lennék, ha nem ezt tenné bárkivel, akárkivel. Minden halandóval, vagy nem, de elé állna, megvédené, ösztön. Az öve, a tisztaságáé, a kötelesség tudtad. Mégis felmorranok. Hogy meri? Komolyan? Édes kis naivom. Ha most baja esik leigázom a fél világot, nem lehet, hogy bántódása essék, az nem lehet.
Elősomfordál egy macska, Alexander nevetése felborzolja a szőrt a tarkómon, akkor is, ha keserű, ha csalódott, talán ő is valami nagyobban bízott, olyanban, ami kicsit helyre ráz minket. Arra jó volt, hogy kizökkentsen, nem mondom el neki, hogy szeretem, pedig esküszöm a szájára sóhajtanám. Édes. Imádom, ahogy nevet, a legjobban, akkor amikor boldog. S most nem az, megszakad a szívem. Felé nyúlok, talán csak megérinteni akarom, a lény ezt a pillantott válassza, hogy oldalról ránk támadjon.
Fordul, céloz, ló... mellé. Mi a...?
Meghökkenek, még sosem láttam luftot lőni, hogy ne fogalmazzak félre érthetően. Fellendül a kezem, a tüzet hívom segítségül, amúgy is lángol az elmém, mire Alexander újra lőne, útjára engedem az energia gömböt, ellenben életem szerelmével én telibe trafálom a szörnyet, túl későn. A még mindig félig előttem rostokoló, színizom kedvesemet mellkason és némiképp nyakon förccsinti a felhólyagzott belső szervek valamelyike. Mielőtt a lény porrá minősülne, hatékony sav szerű anyagot juttat életem értelmére. Onnan tudom csak, hogy mar és éget, hogy az én kézfejemre is jut egy egész picike részlete, és kuuurvára fáj. Noha neki tompít a ruha, így felé lendülök, eddigre valószínűleg már ő maga is érzi, hogy baj van. A kabátjához kapok, elé perdülök, tolom le az anyagot a válláról, vélhetőleg bőszen segítkezik benne, hogy a habzó anyag ne érje puha bőrét, csökkentse a fájdalmat.
Talán szavakat súgok, hogy gyorsan és siessen, vetkőzzön, de íziben, talán csak tépem a ruhát róla.
Rúnákat babám, veszett gyorsan, had múljon az égő fájdalom. Felsejlő mellkasán nyomot hagy a lény maradványa, magamban már fogalmazom az igézetet, ami majd enyhíti a fájdalmát, amíg... kitaláljuk hogyan tovább.
Úgy haza viszem, mint a pinty.

Örülhetnék annak, hogy élek, semmilyen démon nem költözött belém és a lélek is kiugrani készül, hogy összefonódjon azzal, aki szerinte jelenleg a legfontosabb. Úgy pislog rá, mint egy istenre, aki testet öltve felém billen. Érzem az illatát, ismerem az érintését, legszívesebben csak markolnám a kezét, el sem engedném, húznám, vinném magammal. Nem is kellene messzire mennem, csak amíg hozzá lépek. Akarom. Érinteni, igen. Erre vágyom a legjobban, akkor már el sem mélázok azon, hogy azokat a csökönyös szavakat formázó szája mennyire finoman tud csókolni. Felnyögök. Pedig csak az emlékek felé menekülök. Akarom.
Megérdemlem, hogy szenvedek, hiszen én voltam az az okos, aki lapátra tette, de csak rettegős félelmemben, azt is tudom, hogy nem ért velem egyet, nem gondolja, hogy meg kéne óvni magamtól, pedig… Én vagyok a legfélelmetesebb félvér a közelében, nyilván csak maga miatt. A szívét elraboltam, a sajátomat adtam cserébe, és kellett neki, az oltár elől lépett elém egy leleplező csókra. Mivel hálálom meg? A durcás csökönyösségemmel. Lehetek sokszor száz éves, vannak dolgok, amik soha nem változnak.
A hálómba akarom tudni, az ágyamba, neki dörgölődni, mint egy macska, a köldökét harapni körbe, lapos mellbimbóját szívni a számba… Mi? Nem. Jézusom. Hátra lépek, félek, hogy megérzi azt, ami sugárzik belőlem, a mohó vágyat, a legyűrhetetlen akarást.
Minek vagy itt, Alexander? Miért jöttél most, amikor amúgy sem tudok másra gondolni csak rád.
Az, hogy itt áll előttem, erősebb drog, mint amit keverni tudnék. Lássuk be, szomjas sem vagyok, pedig jól bírom az italt.
Határozott szemöldöke alatt villámlik a tekintete, mit nem adnék, ha a fejébe láthatnék, biztosan gyűlöl.
Rock dallamot dobol a szívem, a fülemben pattog a vér.
Kihúzom magam, erős vagyok, kibírom. Nem omlok a lábai elé. A mágia visszavonulót fúj a szervezetembe, hogy minden apróka fájdalma a visszafogott léleknek égető sebet marjon a bensőmbe. Elvérzek, bentről.
- Á, értem. – megeresztek egy mosolyt. Munka lettem. Nagyszerű, sőt zseniális. Értelek, kedvesem, értelek. Azért vagy itt mert a hivatás ide szólított. Rányalok az ajkamra, felfelé pillantok, onnan mögötte a sötét utcára. Menekülnék.  Gyógyíthatatlan seb keletkezik a szívem vélt táján.
Uralják a helyzetet. Hát persze, nem kellek én ide. Útban vagyok, munka, felelősség, valami hülye kötelezettség. Eleget tett neki, megvédett volna bárkit, ez a dolga, nem kell ezt magamra venni, nem nekem szól. Miért is tenné? Hiszen elküldtem és Ő nem védekezett. Nem akart maradni, talán menni akart, lehet megkönnyebbült, hogy már nem kell velem lennie. Lehet, van valakije.
Kifújom a levegőt, még egyet hátra lépek. Az illata túl erős, túl csábító. Mi lenne, ha… varázslattal elhomályosítanám az elméjét, talán nem védi rúna, és haza cibálnám, a kedvem lelném benne, bebörtönözném, örök rabnak, megbélyegezném, enyémnek kiállatnám ki és megtartanám? Akkor nem aggódnék, hogy az utcákat rója, hogy baja eshet, hogy elveszthetem. De nem lenne boldog, mint a kalicba zárt madár, hiába dalol, minden szólamban a szabadságot hívja.
Nem adhatom meg neki. Megőrülök, ha arra gondolok, hogy bánthatom.
Akaratlan pillantok az ágyékára. Jesszusom, talán nem is látta. Tuti nem. Félve pillantok a szemébe,  hogy lássam, észrevette vajon?
Lemeózom a testem, minden rendben, a szívem is dobog, sőt… felém lép, elfelejtek levegőt venni. Igen, gyere!  Aggódó tekintete az enyémbe mar, keze pedig a tegezre siklik. Jah, hogy de hülye vagyok. lehunyom a szemem, hogy elűzzem a fájdalmat.
Jézusom, nem is, nem is… nem is értem mozdult. Jó, nyugalom, nincs semmi baj. Újabb mosolyt villantok, mint aki jól van, nem szenved, nem ketyózik be.
Elmondom, hogy találkozóra jöttem és ez jogos is. Próbálom megtudni, hogyan halt meg Alesea, hogy Lunának elmondhassam. Igaz a „randi” partnerem, futott egy kört körülöttem, de azt is csak akkor vettem észre, amikor keze az enyémhez ért és áramütésként rázott meg a vágya. Határozottan vettem a figurát menekülőre, mintha csak a gondolattal is megcsalhatnám Őt, aki már nem is az enyém. De én akartam így, azonban nem ellenkezett. Miért nem, Alexander? Máskor olyan rohadt makacs vagy. Basszus, basszus.
Öreg vagyok, nyílván nem egy Jace áll előtte a személyemben.  Persze, hiszen… Mélyet sóhajtok. Újra a mellkasomhoz kéne kapni, hogy a szívem odabent tartsam.
És még én próbálom féltékennyé tenni, amikor a levegőre is az vagyok, ami érinti, ellenben velem.
- Nem tudhattam, hogy szörnyek lepik el az utcát. – újabb mosoly, megint egy mű, de tényleg nem tudhattam, és innentől kezdve soha nem szerencsés az időzítés. Beleigazítok a hajamba, hogy megálljam a felé ívelő mozdulatot. Oké, össze fogok zuhanni, el kéne hagyni a terepet, de amíg Ő itt van, ki kell használnom. A hangja a bensőmbe ver tanyát, ismerem milyen, amikor duruzsol vele, amikor többet kér, amikor háta megfeszül a lepedőn és zihálva többért zihál, amikor dühös, amikor akaratos, amikor behízelgő, amikor szomorú, amikor őszinte és amikor hazudik, akkor is tudom, hogy milyen. Mégis a sóhajait imádom a legjobban, a kellemes duruzsolást, a halk nevetést, a zavart kacagását.  S már nem kaphatok belőle, a sors ironikus, a gonosz pedig én magam vagyok, meg a hülye is.
Bólogatok, okos vagyok, értem én, csak a munkája. Nem érti, hogy ezerszer aggódtam érte, hogy rettegtem, hogy baja esik, hogy a munkája, noha abban a legjobb, mégis ijesztő. Akkor is, ha ez az élete célja, ha erre nevelték. Mégis aggódom érte, nagyon. Hiszen szeretem, mérhetetlenül szeretem, nem hiszem, hogy szerettem bár bárkit is ennyire, mint Őt. Érinteni akarom. Talán csak ki kéne érte nyúlnom. Talán.
Átfut az agyamon, hogy azt mondom megsérültem, hogy nézze csak meg, csak húzza végig az ujját a hasamon, a bordáimon, lehet eltört, sőt biztos vagyok benne, a hátam is sajog, lehet megsérült a gerincem. Igen, tapogasson végig.
- Jól vagyok, ne aggódj, jól végzed a munkád. – hiszen ez vagyok én, egy kurva munka. Meló, kötelezettség. Dacosan magasra emelem a fejem, így is jóval alacsonyabb vagyok nála. Nem kell velem foglalkoznia, már a tüdőrepedésem is helyrejött.
- Óh. Természetesen, már itt sem vagyok, úgyis közel lakik a barátom… - ahol meghúzhatom magam, mellékesen neje van és két gyereke és nem is hajlik a férfiakra, de ezt sem kötöm az orrára. Egy kecsesnek szánt mozdulattal magam mögé mutatok, hogy lássa arra tartok, esetleg elkísérhetne, talán. Sőt, hazajöhetne velem, az ágyamba bújhatna. Az a furcsa, hogy eddig is vágytam rá, sőt, de nem ennyire szexuálisan, inkább a közelségére, most pedig szemlélem, mint farkas a prédát, mint macska a lazacot, felfalnám.
Ő pedig menekülne, látom rajta, érzem, ahogy rezdül. Itt hagyna, dolga van és nem velem kéne bájcsevegnie. Máskor ilyenkor megkérdeztem volna, hogy hozzám, jön-e haza, ha végzett? Addig beülnék a kádba maréknyi illatos sóval és várnék rá. Most pedig…
Indulnom kéne. Ó csak tudnám itt hagyni. Bárcsak.