Akár egy szimpla, unalmas éjszaka is lehetett volna, de természetesen nem lett az. Éppen íjam idegét viaszoztam, amikor jött a riasztás. A detektor démoni erőt érzékelt. Munkára fel.
Mire a többiek kiérnek, álmosan, ki-ki még félig ruhát rángatva magára, én már régen a képernyőt figyelem, teljes felszerelésben. Csak a csapat java kap a riasztásból, nem vagyok hajlandó katonákat… barátokat veszíteni csak mert a képzésük még nem fejeződött be. Veszítettünk már eleget és még messze a vége. Mindig jön, valami nagyobb, egyre nagyobb. Most is úton van, csak nem tudom mikor ér majd ide, azonban valami - vagy sokkal inkább több gusztustalan féreg - már odakint van, szabadon, de nem sokáig.
- Hogy készültél el ilyen hamar? - kérdezi Jace nyúzott fejjel, mint akit legszebb álmából keltettek fel, s habár a póló össze-vissza van rajta, tudom, hogy a fegyver most is biztosan fog forogni a kezében. Izzy aggódva néz rám, s szóra nyitja száját, de jelentőségteljes pillantást lövellek felé, amiből rájön, hogy nem most fogunk az alvási problémáimról beszélni, hiszen látom rajta, hogy tudja, vagy legalább sejti, hogy az alvás egy ideje már nem a legjobb barátom, mindig találok valami remek egyéb elfoglaltságot helyette míg emberi erőm bírja, s álomtalan homályba nem zuhanok pár órára. Ez a kiutam, így tudom csak elviselni. - Mindenki látja a térképen a jelzést, szóval mire várunk még? Indulás! - adom ki a parancsot kissé türelmetlenül, de inkább csak megpróbálva elkerülni a lesajnáló tekinteteket, szóval azonnal neki is lódulok, hallva a sietős lépteket a hátam mögött. Egy kis vadászat, az segíteni fog kisimítani az idegeimet.
A vadászat szabályai közül az egyik legfontosabb, hogy egyszerre mindenre tudni kell koncentrálni. Hangokra, mozdulatokra, sugallatokra, gondolatokra és persze idegesítő testvérekre. A háta az enyémnek nyomódik, ahogy fürkésszük a kereszteződést. Szétszóródtunk, hogy nagyobb területet lefedjünk és az én egyetlen hugicám természetesen kihasználta az alkalmat, hogy kettesben maradjon velem. Az izmok megfeszülnek a karomon ahogy kihúzom íjam idegét, de mielőtt lőhetnék, az a dög tovareppen. - Izzy most igazán nem alkalmas… - mormogom éppen csak nyitott szájjal, ahogy végül kilövöm nyílvesszőmet, s egyel máris kevesebb a dolgunk. - Egyetlen szót se szóltam, de ha már felhoztad… Mikor beszéltetek utoljára? - kérdezi, ahogy tovább keressük tekintetünkkel őket, de nem jönnek, így megindulunk, s igyekszem minden idegszálam a kutatásra fokuszálni, de nem egyszerű, ahogy képek ezrei tódulnak szemeim elé, az elmém megtelik kéretlen, de annál édesebb képekkel, melyek megfertőzik tudatom, csak gyorsan megrázom a fejem, hogy ne lássam magam előtt gyönyörű macska szemeit, hogy ne csengjen fülemben hangja, ahogy a nevemet suttogja, de késő. Hárman jönnek ránk, a semmiből, túl közel ahhoz, hogy lőjek, kardot rántok, s lekaszabolom az egyiket, míg Izzy végez a másik kettővel, de nincs vége, honnan jönnek ezek ennyien? - Te jobbra, én balra, csapjuk le ezeket a szúnyogokat… - mondja végül a húgom, s már meg is iramodik. Időm sincsen rá reagálni, hogy megmondjam neki, hogy nem értek azzal egyet, hogy szétváljunk, de már mindegy, megindulok balra, gyors, de óvatos léptekkel, hangtalanul haladva a macskaköves úton, kiélesített érzékekkel, hallok valamit, pár tömbre innen szárnyak susogása. Megvagy te rohadék, mész a haverjaid után. Felgyorsítom lépteim, hallok egy tompa puffanást, egy hangok, nem démoni hangot, mire már szinte rohanásba kezdek, szívem hevesen lüktetni kezd, amire nincsen magyarázat. Ennyire rossz kondiban lennék, hogy már egy kis futást is így megérzek? Vagy mi más oka lehet a mellkasomban lévő feszítő érzésnek? Végre elérek a sarokhoz, ahol befordulva már látom is zsákmányomat, de azonnal meg is torpanok, lábaim a földbe gyökereznek, egy pillanatra minden vér kifut az arcomból, a levegő a mellkasomban ragad, s remegés fut végig a testemen. Mennyi? Mennyi esély van erre? Nem, most nincs rá időm, azonnal íjam után kapok, a nyílvessző már a kezemben is van, ajkaimig húzom az ideget, a cél tiszta, s nekem nincs időm gondolkodni, hát csak megindítom, halkan süvít végig az éjszaka sötétjében, hogy aztán megsemmisítse a parazitát, ami Hozzá mert érni. Lassan leengedem karjaimat, de nem indulok meg felé. Még nem. Miért van itt? Hívta volna valaki? Nem hiszem. A vadászathoz nem feltétlenül kell warlock, néhány parazitával álmunkban is elbánunk. Véletlen lenne hát? De tényleg mekkora esély van rá? Végül csak megindulok felé, gyors határozott léptekkel, hogy aztán kezem nyújtsam felé, s ha engedi, felsegítsem a földről. Ajánlom annak a féregnek, hogy nem bántotta, különben… hát, már megdöglött, szóval sokat már nem tehetek vele, minden esetre tekintetem azonnal végigiramodik testén, hogy sérüléseket keressek. - Jól vagy? - kérdezem sután, egy pillanatra tekintetemmel elkapva az övét, de azonnal kényszerítem is magam, hogy tovább nézzek, bár nem vagyok benne biztos, hogy az segít. Nyaka vonala ép, nem úgy mint mikor kissé belelendültem ízlelgetésébe, s csinos kis foltot hagytam magam után. Bőrének íze sosem tűnt el nyomtalanul a számból, elmém újra, meg újra felidézi, csak gyorsan szorosan összezárom a szemem, majd mire újra kinyitom, már nem rá nézek, hanem az égre, mint ha újabb démonokat keresnék. Mégis mit képzeltem. Mit akarna tőlem? Aki még csak nem is igazi férfi. Egy ostoba hülyegyereknek érzem magam, akit elvarázsolt az újdonság varázsa. Újdonság. Ez szinte röhejes, olyan sokáig képtelen voltam elfogadni önmagam, hogy most itt állok, régen magam mögött hagyva a gyerek kort, a New York-i Intézet vezetőjeként, annyi tapasztalattal, vagy bátorsággal, mint egy 12 éves kislány. Nem kellettem neki, de hát csodálkozom rajta? Az életem egy szemvillanás az övéhez képest. - Nem kellene itt lenned. - mondom úgy, hogy már nem nézek rá, nem tudok, inkább elhitetem magammal, hogy se tökéletes mellkasán, se izmos karjain, hátán… sehol nincsenek sérülései. Elhitetem magammal, amit csak sejtek, hogy sértetlen és azt is, hogy valóban újabb démonokat keresek tekintetemmel, nem pedig csak kerülöm, hogy rá nézzek, bár, már mindegy. Az illata ismét a tudatomba ette magát, s úgy érzem magam, mint a történetbeli phoenix madár, csak hogy én valahogy elfelejtek újjá születni, csak porladok, újra, meg újra, mint akinél megakadt a lemez, s mindig visszaugrik a lángra kapós részhez. Az én lemezem ugrik ha látom, ha hallom, ha csak említik a közelemben, ha rá gondolok, mindig, újra és újra felgyúlladok és atomjaimra égek. Veszettül hiányzik, de azt hiszem ezerszer rosszabb az, hogy most mellettem van, de nincs velem, mint ha nem lenne itt. Miért? Mert tudom, hogy nem lehet rendesen leplezni, amit érzek. Én ehhez nem értek, ő pedig túlságosan ért hozzám. Hozzám ért. Hiányzik. Belehalok.