Clary úgy vájta belém a tekintetét, hogy kis híján elnézést kértem a viselkedésemért, és végül ebben is csupán az állított meg, hogy valószínűleg ezt is egyszerű piszkálódásnak vette volna, én pedig nem akartam tovább borzolni az idegeit. Sőt, én igazából egyáltalán nem akartam bosszantani, ez nálam valami ilyen velem született rendellenességként funkcionált, bár arra nem volt kifogásom, hogy meg sem próbáltam normálisan viselkedni.
- Ne már, Fray, ne vegyél már mindent ennyire komolyan. Tudom, hogy nem te választottad a társaságom örömét, meg, hogy ezek után valószínűleg soha nem is fogod ezt önként megtenni, de könyörgöm, legalább egy kicsit nem tudnál úgy csinálni, mint akinek nem nyílt csonttörése van, és nem is tudom, mosolyogni a béna, erőltetett vicceimen? Lécci?
Az este folyamán már annyi szemforgatást csikartam ki Claryből, hogy egy újabb már meg sem lepett, ellenben komolyan elgondolkoztatott, hogy vajon nem szédül-e bele. Ugyanakkor egy részem mégis jogosnak érezte a szájhúzását, és - ismerve magamat- teljes mértékben meg is tudta érteni, hogy miért idegesítek egy olyan lányt, mint Ő. Amíg én napi rutint csináltam abból, hogy másokat bosszantsak, addig Clarissa Fairchild unalmasan egyhangú mondén élete nyilvánvalóan nem volt hozzászokva ahhoz, ha az embernek egy örökké kötekedő, piszkálódó árnyéka van, a mostaniban meg valószínűleg már egyáltalán nem volt ideje ilyenekkel vesződni. Mert, tekintve azt, hogy az én életem problémásnak mondható, az övé aztán maga a tökéletes káosz, amit én nemhogy figyelmen kívül hagytam, de még maximálisan meg is nehezítettem, teszem hozzá, szintén nem szándékosan. És hiába volt némi indíttatásom valamiféle együttérzésre, gyorsan elnyomtam magamban, mert bár tényleg rajongtam a vörös fürtjeiért, a mondén előéletéért és az őt körüllengő rejtélyekért, tudtam, hogy mennyi nemkívánatos rivaldafényt kapott az elmúlt időszakban, és nem éreztem fair húzásnak, ha még az én osztatlan, örök érdeklődő figyelmem is szüntelen ugrál az idegein. Helyette így inkább a bosszantó szavaim tették ugyanezt, és bizton állíthatom, hogy ezzel egy cseppet sem segítettem rajta.  
- Jelenleg mondjuk, pont úgy nézel ki, mint aki semmire sem vágyik velem kapcsolatban, de hát lendüljünk is túl ezen, meg a bőrszerkós szerepjátékokban betöltött szerepeimen, és haladjunk tovább végre, mert soha nem jutunk a felesleges körök végére.
Nem folyok bele a meddő vitába, miszerint nyuszi-e vagy sem, egyfelől, mert mindketten tudjuk, hogy nem az, másrészt meg azért még mindig célom volt, hogy legalább annyira megkedveltessem magam vele, hogyha a negyedik ajtó mögül ránk ront egy démon, akkor fedezi a hátam, és nem csak nézi, ahogy elvérzem a padlón. Elengedtem hát a tényt, hogy Clary legalább annyira volt most vevő a jellememre, mint az ütlegelős szerepjátékra, és minden akaraterőmet bevetve még egy Jace-el kapcsolatos megjegyzést is sikerült magamban tartani, ami valószínűleg pont annyira lett volna kínosan érzékeny pont, mint a korbács és a kikötözés, és nekem meg legalább, minden eddigi megjegyzés ellenére, egyikhez sem volt igazán közöm. Ellenben a rend és káosz kettősében tulajdonított véleményét már nem tudta megjegyzés nélkül hagyni az én rendetlen mivoltom sem.
- Hát nem is tudom… - húzom el a szavaira a számat, és még egy utolsó pillantást vetek a pedáns rendre, mielőtt elhagyom a szobát. – Lehet tisztelni a rendet, vagy méltányolni a káoszt. Ha egyszer rendszert találsz a rendetlenségben, a pakolás többé pusztán időpazarlásnak tűnik majd. Az élet meg túl rövid ahhoz, hogy ilyenekbe öljük az időnket.
Ez persze csak a saját lelki nyugalmam fenntartása érdekében gondoltam így, miután én hajlamos voltam pusztán annyit foglalkozni holmi rendszerezéssel, mint azzal, hogy ne legyek állandó késésben, tehát nyilvánvalóan nem sokat. Tiszteltem azokat, akik időt és energiát szakítanak arra, hogy rendezzék az életkörülményeiket, mint például a húgom, aki erre is különösen odafigyelt, ugyanakkor én az ágyam alá rugdostam be minden, éppen nem kellő holmimat, és köszönöm szépen, nekem ez így tökéletesen megfelelt.
Meglepetten pillantok Clary arcára a folyosó félhomályában és a szavai hallatán úgy érzem, most itt az idő, hogy én is megforgassam végre a szemeimet, amúgy is annyira ki akartam már próbálni.
- Jól van már, jövök, itt vagyok, csinálom, csak ne legyél ilyen morcos. – felelem szárazon, majd gondolkodás nélkül odalépdelek a következő ajtóhoz, és a kilincse köré kulcsolom az ujjaimat, és olyan erővel nyomom le, hogy belenyekken.
Egy újabb üres szoba fogad, valamivel rendetlenebb, mint az előző, és határozottan férfilakók nyomait vélem felfedezni benne, ám első ránézésre az egyetlen veszélyes dolog az az ágy mellett hagyott pizzás doboz, aminek a tartalma egészen úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban saját életet kezdene élni.
Magamra öltöm a legtökéletesebb „én megmondtam” tekintetem, mikor újra Clary irányába pillantok, és nagyon igyekszem, hogy az arcomról tökéletesen leolvasható legyen: tudom, hogy igazam van, és nem riadok vissza attól, hogy ezt egész este az orrod alá dörgöljem.
- Tudom, hogy utálod a szórakozás gondolatát is, de mi lenne, ha fogadnánk? - magabiztos vigyorba kanyarodó ajkaim semmi biztatóról nem árulkodnak, ellenben szavak nélküli kellemetlen üzenetként hirdetik, hogy a fejemben forgó terveim szerint én ma egyszerűen nem veszíthetek. – Ha az utolsó ajtó mögött bármi gyanúsat is találunk, akkor nyertél, és kérhetsz valamit, ha viszont nem, és nekem lesz igazam, akkor én kérhetek tőled valamit, amit neked teljesíteni kell. Mit szólsz, Fray? Bizonyíthatod, hogy tényleg nem vagy nyuszi.

- Folytasd kérlek és lehet demonstrálom rajtad mindazt, amit volt szerencsém látni. - Szúrós szemekkel nézek rá, hogy értse nem viccelek. Én komolyan nagyon szívesen bemutatom rajta. Ha még az kell, akkor ha végeztek be is megyek elkérem azt a korbácsot, amit a kezében tartott és azzal ütöm agyon. De határozottan csak kesztyűben. Nem is akarom tudni, hogy mi minden tapadhat már az anyagához. - Az enyémen sem virágok nőnek, de bocsáss meg, ha nincs gyomrom ehhez. - Megforgatom a szemeimet és akaratlanul és Sebastian mondata kúszik előtérbe az elmémben. Sötét szívem van. Talán igaza van.. Már magam sem tudom igazából. - Az, hogy neked ez teljesen természetes csak rólad árul el dolgokat nem pedig rólam. - Egyre inkább akarok elmerülni a küldetésben, de ha tényleg az egésznek nem lesz semmi értelme és mégis a szemeim elé kellett tárulnia az előbbinek a semmiért, akkor határozottan nem vállalkozom többet erre és megértem, hogy mások is miért lelkesednek úgy, ahogyan. Vagyis éppenséggel irtóznak ettől a hülyeségtől. Vagy egyáltalán nem veszik komolyan. Legalábbis nem úgy tűnik, hogy Dom túlságosan komolyan venné a helyzetet.
- Mi számít neked jobb bulinak? Ha ketten ütlegelnek és esetlegesen azok a valakik démonok is? - Oldalra döntöm a fejemet és érdeklődő pillantással nézek rá. Ha ő tudja szívni a véremet, akkor már nekem is szabad, nemde? - De legalább tudom, hogy igazából mi az, amire beindulsz ez is egyfajta haladás úgy gondolom. Na, nem mintha annyira vágytam volna arra, hogy ilyen bensőséges dolgokat tudjak meg rólad. - Azt hiszem mindegyik árnyvadászban van egy kisebbfajta halálvágy, de igazából sosem gondolkoztam azon, hogy talán még bennem is ott rejtőzik.. Úgy gondoltam, hogy ez egyfajta természetes emberi ösztön. Hogy meghalnánk a szeretteinkért. Bármikor, bárhogyan csak őket védelmezhessük. A tűzbe is mennék azért, hogy a szeretteimet megóvhassam.
- Nem vagyok nyuszi! - Tiltakozom, hiszen ez tényleg nem igaz. Felrajzoltam a rúnát az általa kiválasztott ajtóra a legkevesebb, hogy ő az, aki előre megy. Meg aztán láthatóan ő jobban bírná mindezeknek a látványát talán még élvezné is. Az is lehet, hogy elidőzött volna az ajtóban a helyemben. Uhh. Ebbe még belegondolni is rossz.
Hagyom, hogy előttem tegyen pár lépést a szobába, amelyben sem elsőre, sem pedig másodjára nem tűnik úgy, hogy bármi is fenyegetően hatna ránk. Egyszerű lány szoba, ami rendkívül rendezett. Habár körülöttem is általában rend volt, mert Simon nagyon sokat aludt át és az amolyan késztetést hozott rám, hogy rendbe tegyek mindent. Bár azért a szekrényem a magam birodalma volt, amelyben azért ott volt a rendetlenség, hiszen néha szükségünk van egy kis káoszra, hogy a későbbiekben majd átláthassuk azt.
- Tudod, ha együtt laksz egy szobában valakivel jobb, ha rendet tartasz, mert ha az egyik eldől a másik irányba, azaz rendetlen lesz a másik sem fogja tisztelni a rendet és pár hónapon belül egy szeméttelepen is lakhatnál, mert nem lenne különbség a kettő között. - Az egyetlen dolog, ami szanaszét volt a szobában azok a rajzaim. Sokszor a földön rajzoltam, mert az asztal éppenséggel nem szolgált elég hellyel, avagy csak nem volt kedvem kihúzva egy asztalnál ücsörögve rajzolgatni.
- Hát figyelj nyugodtan menj vissza oda, kérdezd meg, hogy sorra kerülhetsz te is.. Addig én meg csinálom azt, amiért itt vagyunk. Ami nem az, hogy szórakozzunk. - Lehet, hogy itt mindenki rajtunk kívül azért van itt, hogy kikapcsolódjon és jól érezze magát nekünk ez addig kötelesség.

Igazán mulattat Clary sokkos állapota, és más esetben talán illedelmesen figyelmen kívül hagytam volna a zavarát, hogy megbirkózhasson vele, aztán túllendüljön rajta, most viszont már igazán túllendültem azon, hogy bármit is komolyan tudjak venni.  
- Eleget láttál? Alig pár másodperc volt, Fray, mit lehet ennyi idő alatt látni, egy bokát? Huhúúú – szórakozott vigyorom állandó tartozékaként az arcomnak most is ott csavarodik az ajkaim végén, pofátlanul jól szórakozva Clary sokkos állapotán. – Nem, engem tényleg nem zavarna, az én lelkem helyén nem virágok nőnek.
Állom a tekintetét, ami olyan szúrósan fúródik a sajátomba, hogy félő megkarcolja a bőröm közben, ellenben a piszkálódásom okozta bosszússág felülkerekedik a lelki megpróbáltatásain, és látszólag ezzel már tud mit kezdeni, mert könnyedén lendül vissza abba a monoton rutinba, amivel az árnyvadászok átszenvedik magukat az ehhez hasonló borzalmasan unalmas munkákon, és rendíthetetlen határozottsággal már rajzolja is a nyitórúna fekete vonalait a következő ajtóra.
- Ó, nem, köszi, reménykedem benne, hogy lesz még ennél jobb buli is. Nagy reményeket fűzök ehhez az ajtóhoz.  
A rúna vonalai mértani pontossággal simulnak a fára, majd egyből ki is fejtik áldásos hatásukat, halk kattanás jelzi, hogy a zárnyelv visszapattant, és lenyomva a kilincset az ajtó valóban enged a nyomásnak, és résnyire kinyílik.
Tekintetem Clary-re vándorol, akinek heves tiltakozására, miszerint Ő elsőnek már sehová nem lesz hajlandó belépni, szórakozottan ingatom meg a fejem. Tiltakozásra nyitnám a számat, és már a nyelvem hegyén figyel a kampányszöveg, amivel meggyőzöm arról, hogy ez milyen kihagyott lehetőség, de aztán végül mégis visszanyelem a felesleges szavakat, és csak hármat engedek kicsúszni az ajkaim között.
- Olyan nyuszi vagy! – béna sértésem pont úgy hangzik, mintha egy jelmezes hatéves mondta volna az imént az utcán, de mivel a Halloween amúgy is előhozta belőlem a nagyra nőtt kisgyereket, szerintem ezen igazán nem akadt már fent egyikünk sem.
Lenyomom a kilincset, majd azzal a lendülettel, ismét mellőzve mindenféle óvatoskodást, szélesre is tárom az ajtót, ahol aztán a legnagyobb meglepetésemre semmi sem fogad. Ettől persze egyből úgy érzem magam, mintha egy globális átverés áldozata lennék, akinek elég egyetlen feszült lépést tennie a szobába, hogy valaki sikítva előugorjon a szekrényből és ráhozza a frászt. Csakhogy ez a szoba tényleg csendes és üres, hiába teszek beljebb néhány lépést. Néhány ruhadarab gondosan összehajtva pihen a szék támláján, az előtte húzódó íróasztalon pedig könyvek, füzetek és különféle papírhalmok magasodnak gondosan összerendezve. Az egyik polcon, fekete képkeretből lányok mosolyognak gondtalanul a világra, ugyanezek az arcvonások köszönnek vissza a szekrényre szerelt tükörre csíptetett, vagy épp a parafa faliújságra szegecselt képről is. Barátságos, vidám, teljesen ártalmatlan.
- Istenem, kinek van annyi ideje, hogy beágyazzon? – fintorodom el a katonásan megvetett ágy láttán, majd mellé lépve automatikusan kihúzom az éjjeliszekrény fiókját, hátha találok valami démonidézésre utaló eszközt, de leszámítva az ablakpárkányon magasodó rózsaszín gyertyát, semmit nem találok, ami arra utalna, hogy a szoba lakói valaha is csináltak bármit, ami kicsit is izgalmas.
- Jó, ez unalmas, a következőt te válaszd, úgy látom, te jobb vagy ebben.
A gondolataimba ismét visszakúszik a kép Clary döbbent és undorodó arckifejezéséről, amitől megint nevetni támad kedvem. Vajon mennyi az esélye, hogy Fray megint valami korhatárosra bukkan?    

Tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet ez az egész, hiszen azért mégis csak van esélye, de mégsem. Meg aztán nem mondhatja senki sem, hogy ez álmainak estéje. Néha azonban kénytelenek vagyunk járőrözni, hiszen nem tudhatjuk, hogy mégis mikor dönt úgy a kegyetlen gonosz, hogy lecsap. Általában, amikor a legkevésbé számítunk rá és talán ez is olyan helyzet lenne, ahol azt gondolnánk, hogy nem próbálják meg a vámpírok kijátszani a törvényeket, de azonban soha nem tudhatjuk, hogy igazából mi valóság. Pontosan ezért is kell itt lennünk. Lehet, hogy teljesen unalmas lesz az egész és semmi érdekes nem fog történni és mondhatjuk azt is, hogy kihagytam az egyetlen lehetőséget, hogy újra egy kicsit mondén lehessek Simon-nal habár igaz, hogy már koránt sem mondén ő sem. A világ megnyitotta előttünk a kapuit majd bekebelezett. Innen már nem igazán van visszaút. Legalábbis nem sok opció van arra, hogy visszaléphessünk. De már abban sem vagyok biztos, hogy vissza akarok lépni. Ez az életem. Ez lenne a hétköznapom. Így nevelkedtem volna. Akkor azt sem tudnám, hogy mi hiányozna.. Mégis régebben is sejtettem, mintha éreztem volna, hogy valami hiányzik az életemből egyszerűen csak nem tudtam rátenni a kezemet, hogy mégis mi lenne az.
A választásom a lehető legrosszabb ajtóra eset. Úgy szorítottam a kilincseket és próbáltam kiverni a fejemből a látottakat, hogy szinte teljesen belefehéredtek az ujjaim. A mellkasom vadul emelkedett és süllyedt, ahogy levegő után kapkodtam. Ez nem éppen egy olyan látvány, amit bárki is szeretett volna valaha is látni. Nem az én világom az egyszer tuti biztos.
- Hát figyelj én eleget láttam. Ha te szeretnél esetleg csatlakozni hozzájuk én nem állítalak meg tényleg nem.. Menj csak.. Mérd fel jobban a terepet biztos vagyok benne, hogy téged egyáltalán nem zavarna, ha közelebbről meg kellene szemlélned a dolgokat. - Szúrós tekintetemet ráemeltem és a pír az arcomról kezdett feloldódni. Senkire nem szeretnék ilyen állapotban rányitni, de azért ez egy kicsit túlment az én személyes határomon. Démonok jöhetnek ezerrel, de ezt inkább hagyjuk. Már nem is nagyon merek benyitni sehova. Ezek után biztosan nem. A légzésem is végre visszarázódik a rendes állapotába majd az ajtóra emelem a tekintetemet, ami láthatóan zárva van.
- Ó, nehogy aztán letörjön a kezed. Még mindig van lehetőséget csatlakozni a mókához. - Bökök újra a fejemmel az ajtó felé, majd előveszem az irónomat és már az ismert vonalakat rajzolom magam elé. Szinte érzem benne az erőt, de tudom jól, hogy nem vihetem túlzásba, mert a végén az egész helyet magával rántaná a rúnám. De most egyáltalán nem ez a szándékom. Mikor végeztem csak félreállok és intek a kezemmel, hogy övé az elsőbbség. - Én még egyszer be nem megyek elsőként egy ajtón sem. Főleg, ha nem zárt ajtók mögött rejlenek olyan.. dolgok. - Ha ők nem zárták be az ajtót, akkor akik bezárták vajon mégis mit rejtegethetnek?

Mielőtt ez az egész elkezdődött volna, közvetlen azután, hogy a karom olyan hevesen lendült a levegőbe, mint egy kedves-lelkes kis taknyos tízévesnek, aki most kapja élete első terepmunkáját, na, akkor még semmit sem sejtettem. Persze gyanús lehetett volna, hogy egyébként senki nem akar harmincegyedikén éjszaka járőrözni, vagy épp az, hogy páran körülöttem úgy néznek rám, mint aki az imént evett meg egy marék földet, de valahogy a csökötten lelkesedő elmém nem tulajdonított neki komolyabb figyelmet, gondolván, hogy mindenki buta, a Halloween akciózás irtó menő, én meg be fogok öltözni. Hamar kiderült, hogy ez háromból nulla lesz, habár az év legvagányabb ünnepétől is csak azért vontam le a pontot, mert a Lightwood vezetőségi rémuralom élből elvágta az afféle törekvéseim, hogy jól érezhessem magam, és maximális komolyságot várt el a ránk bízott feladat végrehajtása alatt végig. Ilyen „csakazértse” alapon mondjuk azért elég látványosan szenvedve igyekeztem ezt még véletlenül sem betartani, és az egyetemi diáképület emeletére érve egyre csak erősödött bennem a késztetés, hogy Claryt is rávegyem ugyanerre. Még azon is elgondolkodom, hogy inkább mégis megiszom a piros műanyagpohár tartalmát minden figyelmeztetés ellenére, és ha már a denevérmaszkomat nem hozhattam, legalább stílusosan Ádámkosztümbe öltözök Halloween alkalmából, de aztán mégis csak engedelmesen leteszem a poharamat, hogy belekezdhessünk az ajtónyitogatós játékba.
Az első ajtó után kiderül, hogy ez már rég nem a csokit vagy csalunk kategória, és bár egy kicsit tényleg végigfut a pánik minden idegszálamon, mikor a gomolygó füst bekerít minket, de a panaszos kiabálás még azelőtt hasít a levegőbe, hogy komolyan gyanakodni kezdenék. Mivel fenyegetést nem észlelünk, tehát egyikünk sem óhajt különösebben foglalkozni a fiúbandával a továbbiakban, gyorsan rájuk is zárom az ajtót, mielőtt Clary eléggé felbosszantja magát, hogy az apró kis lábain bemasírozva bemosson egyet valamelyik idiótának. Volt egy olyan érzésem, hogy kis termete ellenére azért izmos jobb horgokat tud osztogatni, főleg, ha senki nem számít tőle effélére, úgyhogy a napi jócselekedetem nevében megkíméltem tőle hangos srácokat, habár a legkevésbé sem érdemelték meg.
Miután én nem járok sikerrel, némán hagyatkozom Fray női megérzéseire, akit ez a folyosó végi ajtó felé irányít. A vörös fürtjei felett átnézve figyelem, ahogy mindenféle akadály nélkül szélesre tárja, majd azzal a lendülettel be is csapja az ajtót, hogy utána halálra vált arccal álldogáljon előtte, enyhén sokkos állapotban.
- Ne már, ennyi? Meg se akarod nézni kicsit jobban a helyet? A világ összes szörnyűségét láttad már, komolyan egy kis fenekelés miatt fogsz elpirulni?
Nevetve piszkálom kicsit, remélve, hogy nem veszi túl komolyan a szavaimat, vagy, hogy nem rajtam fogja kipróbálni azt az előbb említett fenyegető jobbhorgost reváns gyanánt. Gondolkodva pillantok felette az ajtóra, aminek kilincsét még mindig úgy markolja, mintha az egyetlen biztos pont lenne az életében, de úgy tűnik a szobában tartózkodóknak fel sem tűnt, hogy az imént rájuk törtünk, vagy csak éppen nem foglalkoztatja őket annyira, hogy abbahagyják a… nos, hát azt. Az én világomban a kötözés, a bilincsek és a verekedés sokkal inkább volt fenyegető, mint izgató, habár a fekete cuccal egy kicsit azért tudtam azonosulni, minden esetre nem annyira találtam szavakat a szótáramban arra a tevékenységre, ami ott bent történt. Abban viszont legalább biztos voltam, hogy a jelenet mindkét résztvevője mondén, ugyanis egyik sem mutatott érdeklődést irányunka, és egy kifinomult érzékszervekkel rendelkező vámpír automatikusan kapta volna a fejét a fenyegetés irányába, főleg, ha tudja, hogy nem épp legális dolgot művel. Nekem ennyi elég volt, hogy meggyőzzem magam, és biztos, hogy Clary sem akart oda bemenni, szóval részemről lezártnak tekintettem a középső ajtó ügyét. Három másik maradt, és az én köröm következett, így a kevésbé sikeres bal második után most a jobb másodikat vettem célba, és tanulva a hibáinkból először kopogtam, mielőtt lenyomtam a kilincset. Nem, mintha lett volna bármi értelme, ugyanis az ajtónak esze ágában nem volt kinyílni. Párszor még megrángattam azért, hátha csak szorul, de a zár csak halkan nyekkent egyet minden erőfeszítésemre, kinyílni viszont a legkevésbé sem volt hajlandó.
- Nos, rúnakirálynő, van kedved elkápráztatni egy nyitórúnával? – angyali mosollyal az arcomon fordulok felé, hogy, mint az este egyetlen felelősségteljes árnyvadásza eldönthesse, megéri-e vesződni ezzel az egésszel, mert részemről még mindig nem. Nem, mintha nyitórúnát rajzolni olyan nagy erőfeszítés lett volna, de az előbbi két ajtó után volt egy olyan érzésem, hogy ebben az istenverte épületben csak azért zárja valaki az ajtaját, hogy ne az ő ágyában történjen az, amire az előbb Clary rányitott.

Néha szeretném visszaforgatni az idő kerekét és újra gyerek lenni, akinek semmilyen gondja nem volt. De szerintem ezzel egy mondén is gyakran eljátszadozik csak úgy, mint egy árnyvadász. Bár szerintem egy árnyvadász azért kevésbé, mert a legtöbb gyerek alig várja, hogy végezzen a kiképzéssel és élesben vadászhasson a démonokra. Hogy az legyen, akinek született. Talán én is ilyen örökmozgó lettem volna, ha így nevelkedem. Az árnyvadászok között, ahová tartozom. Bár tudom jól, hogy sosem lett volna igazán életem itt közöttük, mert ha anya nem szökik el, akkor Valentine hamar ránk talál és az ki tudja, hogy mégis milyen lavinát indított volna el. Talán az én lelkem is legalább annyira sötét lenne, mint Sebastian-é? Hiszen nem tudnám elképzelni milyen lehetett mellette felnőni. De már Jace-től halva is maga lehetett a pokol. Egyszerűen nem apának való Valentine. Aki a saját fiát képes volt kifordítani önmagából azzal, hogy még a születése előtt megmérgezte.. Hát határozottan nem fogja megkapni az év apja díját. Bár már csak a sírkőére lehetne rátenni. Az pedig már senkit nem érdekel.
Látom rajta, hogy koránt sem veszi olyan komolyan ezt az egészet, mint kellene mégsem zavartatom magam. Amíg nem áll az utamba és nem idegesít halálra addig én végzem a feladatomat, amivel megbíztak. Most amúgy is szükségem van ennek az egésznek a monoton, megszokottságára. Addig sem agyalok olyan dolgokon, amelyeken teljesen felesleges mert nem tudok változtatni rajta csak feleslegesen kattogna az agyam.
- Hát határozottan nem. Úgyhogy inkább tedd is le, mielőtt azt kell látnom, hogy meztelenül rohangálsz körbe-körbe mert olyan jót érzel. - Az viszont már határozottan sok lenne, ha nekem kellene rá vigyáznom. Ugyanakkor kicsit vicces is lenne. Hiszen ez lenne az első olyan alkalom, amikor én vagyok az, aki a másikra vigyáz. Általában én voltam a plusz teher a csapatban, mert mindig rám kellett odafigyelni. Most azonban már én is a teljes értékű árnyvadászok sorait színesítem és be kell vallanom, hogy igazán otthon érzem magam ebben a szerepben. Hirtelen csöppentem bele és próbáltam meg alkalmazkodni mindenhez, de semmit nem változtatnék meg ebben. Talán jobb lett volna, ha anya nem titkolózik előttem, hanem nyitottan elmondja az igazságot, akkor talán már a kezdetektől fogva meg tudtam volna védeni magam. Így azonban.. Az életemet többszörösen Jace-nek köszönhetem. Nem is tudom hol lennék most nélküle. Valószínűleg hat méterrel a föld alatt.
Követem, ahogy kiválasztja a számára szimpatikus ajtót, ahonnét szinte vágható füst kezd el terjedni abban a pillanatban, hogy kinyitja az ajtót. Láthatóan nem örülnek annak, hogy benyitottunk, de hát nem is számítottam másra. Imádom, hogy oda se kell figyelnem mit dumál pontosan tudom, hogy mit hajtogat. Tipikus tinifilmből kilépő vadbarom. Még mindig be nem áll a szája és panaszkodik, de addig míg valaki be nem veri a képét. Igazán megérdemelné. Végül sóhajtok egyet és a folyosó végén lévő szoba felé indulok el. Én erre teszem a voksomat. Valahogy van azaz érzésem, ha valami sötét dolog zajlik, akkor az mindig a folyosó végén van. Gond nélkül kitárom az ajtót, de a látvány ami elém tárul túl sok az agyamnak. Bilincsek, láncok és bőrruha, meg valami fekete maszk. De pusztán ennyi borítja a hála az égnek számomra háttal álló férfit, de inkább el is takarom a szemeimet, majd bevágom magam mögött az ajtót és levegő után kapkodva szorítom a kilincset és támaszkodok neki az ajtónak. - Nem.. Itt sem akarják.. Legalábbis.. Azt határozottan nem.. - Akármennyire is próbálom a képeket kiüldözni az elmémből nem akarnak távozni újra és újra levetíti előttem az elmém ezt a kellemetlen fordulatot.

Akaratlanul is beleéltem magam egy pillanatra, milyen lett volna úgy felnőni, ahogy Clary, jelmezeket fabrikálni, cukorkát gyűjteni, zsúfolt new yorki utcákon bohóckodni a barátaimmal, játékokkal játszani fegyverek helyett, nem szerezni súlyosabb sérülést, mint egy lehorzsolt térd, vagy belilult folt. A családom köré fonódó kusza szálak ellenére sem éreztem soha, hogy rossz lett volna a gyerekkorom, hogy nem lenne megfelelő a kapcsolatom a húgommal, vagy, hogyha választási lehetőségem lenne, másként alakítanám. Szerettem árnyvadász gyerek lenni, de egy részem most kifejezetten cserélt volna egy pár barátságosabb gyerekkori emlékért és egy halom elpusztításra váró édességért cserébe.
Miután Clary nem akart beszámolni a kölyökkori jelmezötleteiről, úgy döntöttem nem is faggatom tovább. Amúgy is tudtam, hogy volt zombi, a kardforgató kezemet tettem volna rá fel egy fogadáson, szóval nem volt szükségem megerősítésre, és bár nem igazán mutatta jelét, azért féltem, hogy érzékeny témának bizonyulna a mondén életének felpiszkálása, szóval hagytam elhalni a dolgot. Helyette inkább próbáltam hasznosabbnak látszani, mint amilyen voltam, rendületlenül forgattam a fejem körbe újra és újra, felmérve az épület belsejét, a lehetséges búvóhelyeket, a jelenlévő diákokat, mintha csak magunkat akarnám fedezni. Nem akartam, csak csendes ámulattal élveztem a zűrzavart magam körül, azon agyalva, miként vehetném rá Claryt, hogy legyen egy kicsit kevésbé kötelességtudó. Tudom, hogy örülnöm kellett volna, amiért legalább valaki komolyan veszi a kötelességeit, így nekem nem kell, de volt valami bűntudatkeltő Clary folytonos szemforgatásában és óvatos mosolyaiban, amitől már majdnem rosszul éreztem magam, amiért én egyébként jól szórakoztam. Ó, ha tudná, hogy egyébként denevérmaszkban akartam jönni…
Mivel a helyzetfelmérésre szánt három egész percben nem találtam semmit fenyegetőt a helyen, meg egyébként úgy általánosságban a Halloweenben sem, gyorsan elvesztettem azt a kevéske érdeklődésemet is, amit magamra erőltettem, így, mire felértünk a lépcső tetejére, nem sok választott el attól, hogy megigyam a pohár tartalmát, amit a kezembe nyomtak.
- Gondolom nem a gátlás az egyetlen, amit levetkőznek. – csóválom meg a fejem, ahogy leteszem a poharat, és Clary szavainak eleget téve megindulok a folyosó felé, szemeimmel gyanakvóan végigfuttatva mind az öt lehetséges bejáraton, végül kiválasztom a baloldalon a másodikat. A küszöb alól kiszűrődő halvány fény, és a mögüle jövő susmorgás akár még gyanús is lehetne, én viszont szüntelenül kételkedve mindenben, a meggondolatlan, ám annál drámaibb érkezés taktikája mellett döntök. Teszem mindezt a pillanatok töredéke alatt, hogy a mögöttem szobrozó vörösnek még véletlenül se legyen ideje tiltakozni a rossz ötleteim ellen.
-   "Lasciate ogni speranza, voi ch'entrate"  - mormogom Dante híres olasz sorait, és mindenféle kopogás, vagy érkezésünket jelző figyelmeztetés nélkül szélesre tárom az ajtót. A bent felgyülemlett füst némán robban a folyosóra, ahogy szabadjára engedem, és egy pillanatra még hatalmába is kerít a pánik, hogy most szabadítottam magunkra egy nagyobb démont, vagy valami egyéb szörnyűséget, de mire néhány sietős pislogással visszanyerem a látásom, addigra lustán gomolyogva ártalmatlanul szét is terül körülöttünk, aminek a bent tartózkodók kevésbé örülnek, és ennek hevesen hangot is adnak, habár nem sok mindent lehet belőle érteni.
Tanácstalanul fordulok Clary felé, kérdő tekintetem csak addig fordítom el róla, amíg vetek egy nagyon mogorva pillantást az egyik artikulálatlanul morgolódó srácra, aki ugyan ezután sem hagyja abba az összefüggéstelen magyarázást, de legalább nem csapdos tovább a kezével.
- Szeretnél esetleg szétnézni bent, vagy mind a kettőnknek nyilvánvaló, hogy ezekből önszántából senki sem inna? Csak mert akkor te választod a következőt. – széles vigyorral az arcomon fordulok vissza hozzá, ujjaim továbbra is a kilincs köré kulcsolva, készen arra, hogy leszaggassam a helyéről és fejbe verjem vele a szüntelenül reklamáló fiút, ha közelebb jön.

Olyan fura belegondolni, hogy nem olyan régen még én magam is egyike voltam ezeknek a tudatlan embereknek. Semmit nem sejtettem az árnyvilágról, ha fel is bukkant előttem, szinte rögtön elfelejtettem. Néha azt kívánom, hogy bár meglennének az emlékeim, hiszen valószínűleg az életem javát felejtettem el magát. Elméletben a falnak, ami körülöleli az emlékeimet lassan omladoznia kellene, de talán csak az életem utolsó percében fogunk eljutni arra a pontra, hogy minden emlékemet visszaszerzem.
- Gyerekként azért elég nagy élmény tud lenni. Meg aztán minél jobban odateszed magad a jelmezeddel annál több édességet szereztél magadnak. Úgyhogy megvolt az oka, ha kitettél magadért. - Mosollyal az arcomon forgatom meg a szemeimet, mert eszem ágában nincs megerősíteni, hogy voltam zombi, avagy sem. Sok minden voltam. De általában Simon-nal mindig igazodtunk egymáshoz. Kiegészítettük egymást és vannak dolgok, amik az évek során sem változnak. Meg mondjuk sokszor annyi cukorkát, édességet sikerült gyűjtenünk, hogy hónapokig azt ettük. Mert persze anya előszeretettel zárta el előlünk a legmagasabb polcra, de aztán Simon-nal megtanultunk különböző módszereket arra, hogy miképpen érhessük fel a legfelső polcot és dézsmáltuk meg titokban a gyűjteményünket. Azok voltak az egyszerűbb idők. Akkor nem tudtam, hogy van egy testvérem, aki az egész világot a magáénak akarja. Avagy azt sem, hogy az apám igazából egy tömeggyilkos őrült. De akármennyire is szeretném, ha minden ugyanolyan lenne.. Az egész nem volt több egyszerű hazugságnál. Mintha csak most ébredtem fel volna igazán és eddig csak külső szemlélőként voltam igazán részese a saját életemnek.
- Soha nem lehet tudni. Lehet, hogy a többségnek megvan a magához való esze, de vannak, akik talán azt mondják, hogy kit érdekel. Pont ezért vagyunk itt. - Nincs túl sok esély arra, hogy tényleg megpróbálják, de ha mégis akkor itt leszünk. Bár talán jelen pillanatban már maga a jelenlétünk elegendő ahhoz, hogy visszafogják magukat. Én örülnék a legjobban, ha ez az egész teljesen simán menne, de valahogy van azaz érzésem, hogy nem lesz ilyen könnyű.
A bent fogadó tömegtől, szagtól kavarogni kezdett a gyomrom. A zaj pedig, ami a hangos zenéből és az emberek társalgásából összeálló kavalkád volt kalapácsként püfölte a koponyámat. Egy kis szabad tér, levegő és békesség miatt siettem igazán az emeletre. Meg aztán ott még talán van esély arra, hogy nem fogok megsüketülni. Nem szívesen nyitnék be a szobákba és eddig őszintén reménykedtem abban, hogy legalább egy ajtón kinn lesz egy zokni vagy akármi, de egyik sem volt hajlandó jelet adni arról, hogy itt benn nem éppen egy alkoholmámorban összefonódó páros van. Ahogy megjelenik a kezében egy pohárral, mint valami dicsőség újbóli szemforgatás következik. - A helyedben én vigyáznék vele. Sosem tudhatod, hogy mit raknak bele, hogy úgy igazán jól érezzék magukat. Avagy segítsenek a lányoknak levetkőzni a gátlásaikat. - A gondolattól is kiráz a hideg, hogy valaki képes legyen arra, hogy kihasználjon egy szinte öntudatlan nőt, de van bőven ilyen féreg a világon. - Válassz egy ajtót. - Intettem a folyosó irányába, ahol mindkét oldalon két ajtó volt, plusz egy velünk szemben a folyosó legvégén.  

Eljátszottam a gondolattal, milyen leírhatatlanul röhejesek lennének a New York vámpírjainak szájában foszforeszkáló fogsorok, és akaratlanul is mosolyba görbültek az ajkaim az agyamba villanó képre. A világító dolgok valahogy sokkal kevésbé hatottak fenyegetőnek.
- Fogadjunk, hogy neked is mindig volt valami béna jelmezed! – pillantok rá a szemem sarkából, és a rosszalló tekintete ellenére azért rendületlenül eszem tovább az M&M’s-emet, egy kicsit azért leszidom magam, amiért elloptam a pufi kisgyerektől, de a megbánásnak most épp csoki íze van, úgy meg azért elég elviselhető. – Téged ismerve, bizonyára valami sokkal kreatívabb, és kevésbé lányos, mint egy hajpánt, biztos, hogy már hetekkel előtte teljesen rá voltál pörögve. Tuti öltöztél zombinak, annyira el tudok képzelni egy kis zombi Clary-t.
Az agyam rendületlenül száztíz százalékon pörgött, és annyira lefoglalt elképzelni, milyen eszement jelmezeket találhatott ki magának Clary, hogy majdnem el is felejtettem egy kicsit arra is koncentrálni, hogy amúgy mi az eredeti célja a mai estének.
-  De mégis… - akadékoskodom tovább, hitetlenül csóválva a buksimat a szavai hallatán – A vámpírok tényleg mernék ennyire alábecsülni a nephilimeket, hogy majd pont ma nem fogunk felbukkanni? Pont ezen az éjszakán? Pont, mikor ennyire nyilvánvalóan zöld utat kaptak?
Nem igazán Clary szavaiban kételkedem, elvégre ez az Ő városa, Ő ismeri jobban az alvilági lakóit, még ha élete jelentős részében nem is tudott róla, egyszerűen csak ez az egész annyira szembe megy a vámpírok híres óvatosságával és meggondoltságával, na meg a józan gondolkodásommal, hogy muszáj vagyok megkérdőjelezni ezt a döntést, még akkor is, ha amúgy már most remekül szórakozom.
És az, hogy remekül szórakozom, úgy tűnik, együtt jár azzal, hogy abszolút semmi hasznom. Míg Clary első gondolata felmérni a terepet, és megbizonyosodni róla, hogy kívülről semmi fenyegető nem les ránk a sötétben, addig én, halk sóhaját hallva akaratlanul is azon gondolkozom, számára talán sokkal kevésbé mókás ez a küldetés, mikor minden lépésünk arra az életre emlékezteti, amit elvettek tőle, habár sosem volt igazán az övé. Nekem mindig nehezemre esett elképzelni, miért akarná bárki önként a mondének unalmasan hétköznapi életét élni, de ez az egy, nesztelen, nosztalgikus sóhaja alapjaiban ingatta meg a véleményemet.
Szó nélkül követem az épület belsejébe, habár szavaknak amúgy sem vettük volna semmi hasznát, a zene üteme úgy keveredett az elénk táruló embertömeg zúgásával, hogy a zaj szinte azonnal ricsajjá nőtte ki magát, és egy percig komolyan elgondolkoztam azon, hogy hátat fordítok, elsétálok és hagyom, hogy a lármázó mondikat megegyék vacsorára. A vörös persze a maga megingathatatlan gyakorlatiasságával azonnal megindult az emelet felé, és egy szótlan pillantása elég volt, hogy kövessem.
Nem tudom, hogy a felső szint bizonyult-e csendesebbnek, vagy csak a fülem szokta meg a hangerőt, de úgy tűnt, egyel feljebb valamivel nyugodtabb a légkör a földszinten uralkodó őskáoszhoz képest.
Alig lépek le az utolsó lépcsőfokról, egy boszorkánysüveges lány máris vihorászva a kezembe nyom egy élénkpiros műanyag poharat, én pedig egy szörnyen laza, semmitmondó kacsintással köszönöm meg a gesztust, hogy utána Claryhez fordulva, kevésbé lazán, de annál inkább idétlenül lelkesedve emeljem a levegőbe.
- Nézd! Kaptam poharat! – minden eddigi kétségem azt illetően, hogy miként fogunk mi elvegyülni egy bulin, ahol még soha senki nem találkozott egyikünkkel sem, teljesen elpárolgott, az egyetemistákat tényleg egy cseppet sem érdekelte, hogy még sosem találkoztak velünk. Olyan természetességgel kezelték a helyzetet, mintha az ittlétünk biztosította volna, hogy csupán valamelyik ismerősük ismerősei vagyunk, mindenféle ártó szándék nélkül. Milyen ijesztően felelőtlen.
- Kéred? – nyújtom a karamellszínű italt, habár sejteni vélem a válaszát, mielőtt még kimondaná, így inkább csak lerakom az első stabilnak tűnő vízszintes felületre, és elindulok az ajtókkal teli folyosó felé.  

A világ szinte egy karnyújtásnyira van attól, hogy a feje tetejére forduljon, de még így is bőven tudunk időt fordítani arra, hogy a legapróbb dolgokkal foglalkozzunk. Na, nem mintha apró dolognak tartanám, hogy a vámpírok titokban az emberekből próbálnak meg táplálkozni, amerre csak járnak Halloween éjszakáján. Bár az, hogy néhány diák megpróbált megidézni egy démont azért mégis nagyobb figyelmet igényelt. Mondjuk nem olyan egyszerű ezt végrehajtani így nagy az esély arra, hogy elbuknak, de ettől még jobb résen lenni, mintsem hagyni, hogy bekövetkezzen a baj aztán meg fogni a fejünket, hogy ez mégis hogyan is történhetett.
- Erre inkább gondolj úgy, hogy bemennek egy sötét helyre és általában nem csak gyerekek szájában találhatsz ilyet.. A sötétben a villogó fények mellett meg, ha nem világítana, akkor senki nem venné észre, hogy amúgy ott van valami. Szóval általában ez az oka.. - Ha valaki a szájába venni csak úgy simán, anélkül hogy világítana csak a beszédét korlátozná. Én magam is tudom, hogy iszonyatosan nehéz ilyennel a szádban kommunikálni. Hiszen nekem is volt már a számban. Azt hiszem minden gyereknek volt. Legalábbis a mondén gyerekeknek határozottan. Akkoriban még fogalmam sem volt, hogy mit jelenthetett. Ahogy odalopakodik az éppen a készletét ellenőrző gyerkőchöz és elvesz tőle egy csomagot csak megforgatom a szemeimet. Még csak nem is zavartatja magát. Szegény gyerek pedig rágni fogja magát, hogy de neki több volt.. Jó játék ez a cukorka gyűjtögetés. Emlékszem én is csináltam anno Simon-nal. Mi mindig mindent beleadtunk a jelmezünkbe. Máshogy nem is tudtuk volna elképzelni.
- Ha jól előadja magát, akkor nem is kell. A macskafülekhez már csak cukin pislogni kell párat, vagy macskanyávogást utánozni és már meg is van a módja. - Meg igazából a lányoknak ebben az esetben mindig kevesebbet kellett hozzáadni a dolgokhoz. Megvan a maguk alapbája, amivel megolvasztják az emberek szívét.
- Hát figyelj. Ha el is kap valakit a sarokban egy vámpír, akkor maximum azt fogják gondolni az emberek, hogy egy pillanat hevében összeforrni készülő páros. Szóval nem lehetetlen annyira, hogy ne akarja egy-kettő azért megpróbálni. - Meg aztán mindenki azt akarja, amit nem szabad. Legalábbis ez többnyire így van. Az, hogy egy tiltott dolgot magadénak tudhatsz, elvehetsz az már önmagában is elég sokat ér.
Az egyetem egyik diáképülete előtt álltunk meg. Tekintetemmel végigmértem az egész épület környékét és egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy rájöttem, hogy valószínűleg én is ide járnék most, ha az életem nem fordul fel fenekestül. A hatalmas fehér épület, inkább emlékeztet múzeumra kívülről, mintsem egy olyan helyre, ahol egyetemi diákok bulizzák át a szemesztereket.
Ahogy átlépjük a küszöböt kész embertömegbe ütközünk. Az alkohol és az izzadság szaga keveredik egymással. A dübörgő zenétől szinte alig lehet hallani valamit is, amire még inkább rásegít, hogy ez mellett többen próbálják azt túlkiabálni és kész zajtengert okoz ezzel. Dom-ra pillantok, majd megindulok az emelet felé abban reménykedve, hogy ott egy kicsit csendesebb a helyzet és, ha valamit terveznek azt valószínűleg odafenn fogják csinálni, elzárkózva. Azonban okosan kell benyitogatni, mert nem csak a démonidézés az egyetlen, ami miatt elvonulhatnak.

Sosem tudtam igazán megérteni, a mondénok miért gondolják a fenyegető dolgokat kevésbé veszélyesnek egy ünnep miatt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy bután rajongjak a Halloweenért én is, elvégre egy olyan napról volt szó, ahol ingyen volt a cukor a legkülönfélébb formáiban, még ha nekem – elvileg - nem is járt belőle.
Az ég éppen csak sötétedni kezdett, az utcákat viszont már ellepték a jelmezbe bújt emberek, pillangószárnyas és puffos ruhás tündérhercegnők, a zombik, a múmiák és szuperhősök, meg egyéb, ritka béna ruhás kölykök, akiket folyton kerülgetve csak lépésben lehetett haladni lefelé az Ötödik sugárúton egészen a Washington Square Parkig. Szörnyen hiányzott a láthatatlanná tevő rúna, bele sem gondoltam még eddig, milyen fárasztó, ha az ember útjából nem térnek ki automatikusan az emberek, de be kellett látnom, más hasznát nem vettük volna. Körülöttünk mindenki röhejes szerelésben, műanyagfegyverekkel a kezébe randalírozott a járdákon, igazán nem keltett feltűnést a fekete öltözetünk, ahogy a fegyvereink markolata sem.
- Nem értem, a vámpíroknak mióta világít a foguk? – kérdezem felvont szemöldökkel a mellettem haladó Claryt, értetlen tekintetemet közben le sem véve a nagyjából nyolcéves forma kissrácról, akinek a szájából foszforeszkáló, hosszú szemfogas műanyag fogsor állt ki, és épp igyekezett veszettül kiszórni a denevér mintás zsákjának édességtartalmát az egyik kőkerítés peremére, hogy leltárt készítsen a zsákmányról. A szemem megakad egy halom rikító sárga zacskón, és mielőtt még realizálnám, mire készülök, hogy gondolatban lebeszéljem róla magam, az ujjaim már össze is záródnak az egyik körül, hogy pofátlan nesztelenséggel elcsenjek egy egészmogyorós M&M’s-et a többi mellől.
- A legtöbben még csak meg sem erőltetik magukat, és mégis tök sok csokit kapnak. Annak a lánynak mindössze egy macskafüles hajpántja van, és most dobott be két full size Milky Wayt a tökfejes vödrébe. Tök jó ez az ünnep. – menet közben felbontom a „Halloween kiadású”, gonosz módon eltulajdonított nasimat, majd csalódottan tapasztalom, hogy ez a két szó pusztán annyit változtat az édességem küllemén, hogy az összes benne lévő csokigolyócska narancssárga és fekete színű. Mondjuk, nem is tudom, mire számítottam…
- Szerinted van bármelyik alvilági is annyira ostoba, hogy bajt okozzon ma? – kérdezem kételkedve, míg feldobok egy narancsszín szemet, majd hagyom, hogy a számba essen, a zacskót közben Clary orra alá nyomom, hogy vegyen belőle ő is, ha akar. – Értem én, hogy ennyi műanyag szemfog között egy igazi már fel sem tűnik, de azért érted… túl nyilvánvaló. Túl kockázatos lenne.
Még mindig nem igazán ismertem ki magam New Yorkban, és dacára annak, hogy egy hatalmas városról volt szó, amire ijesztően kevés nephilim jutott, továbbra is rendületlenül kételkedtem abban, hogy az igazán veszélyes alvilágiak kihasználnák ezt a helyzetet, vagy legalábbis ne számítanának a fokozottan figyelő tekintetekre. Főleg egy olyan egyetemi buli keretein belül, ahol az ostoba mondének már tavaly is előszeretettel feszegették az árnyvilág határait mindenféle kudarcra ítélt megidéző varázslattal, és aminek most épp a küszöbén álltunk.