Nem volt olyan nagy tragédia, hogy szerettem kikapcsolódni. Legalábbis szerintem nem volt szükséges ebből olyan eget verően nagy ügyet csinálni. Meg amúgy is, amíg van lehetőségem, hogy beszerezzem az anyagot be is fogom, de nem vagyok még függő. Legalábbis annyira vészesen nem vagy tekinthető függőnek, hiszen van, hogy elfeledkezem róla, hogy szoktam egy kicsi anyagot a szervezetembe juttatni és nem is hiányolom. Csak néha szükségem van egy löketre, hogy aztán felrázódjak vagy éppenséggel elengedjem azt, ami éppen mérhetetlenül zavar.
Három kopogtatás, ami jelezte az érkeztét. A könyv könnyedén repült ki a kezeim közül, majd ahogy eldobtam pattant egyet az ágyon és valószínűleg szokás szerint kinyitva landolt. Nem tudom milyen balszerencse övezett, de ez valahogy mindig összejött.
Az ajtó ekkor már ki is tárult előtte, szabadon átléphette, s amint betette a lábát a küszöbön az ajtó be is csukódott és a zár is ráfordult. Persze nem akartam rabul ejteni meg semmi ilyesmi csak, ha esetleg most lenne kedve Sebastian-nak visszatérni, akkor érezze a törődést, hogy most nincs rá szükség.
- A szobában vagyok. - Szólok ki, majd oldalamra fordulok az ajtó irányába fejemet a tenyeremmel megtámasztva figyelem, hogy mikor ér végre ide, hiszen azért megváratott, bár sosem siettetném. Mármint jó dolgot hoz nekem, szóval mégis mi okom lenne rá, hogy elüldözzem a türelmetlenségemmel? Idióta még nem vagyok.
- Hoztad? - Szemeim felcsillannak, ahogy belép a szobám ajtaján, majd megpaskolom magam előtt a kis helyet, hogy foglaljon itt helyet. Itt az ideje, hogy egy kicsit kikapcsolódjunk és ne törődjünk a problémáinkkal.
 

Egészen türelmesnek mondanám magam, de néha azért már én is kezdek besokkalni Sebaastian-tól. Szükségem van ilyenkor egy kis kikapcsolódásra, ami eltereli a figyelmem arról, hogy vajon mekkora bajba kerülök, amikor kiderül, hogy őt rejtegetem a lakásomban. De talán nem is ez zavar a leginkább, hanem, hogy a kettőnk alkuja egyelőre egy helyben toporog és már nagyon szeretnék megszabadulni a démoni apukámtól egy kis időre. Nincs szükségem arra, hogy itt legyen, ha úgy se ér semmit. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy már teljesítette a feladatát. Irányt mutatott annak irányába, hogy ki ölte meg a nővéremet. Viszont hiába próbálkoztam, hogy megpróbáljam megtalálni Sammael-t, mint a föld nyelte volna el. Az is lehetséges, hogy sosem volt valóságos. Talán tényleg még mindig halott és senki nem látta. Talán valami hibát vétett Leviathan, hogy kegyetlenül elbukott még ebben is. Nem csak pocsék apa volt, de még démonnak is béna. Persze erre tényleges bizonyítékom nincs, de az utóbbi időben, hogy teljesen felszívódott csak egyre dühösebb lettem. Talán visszament a pokolba. De akkor legalább hozzám vághatott volna egy papírt, vagy valamit, hogy ne várjam. Mert ez így nagyon zavaró. Lehet, hogy vissza akarom üldözni a pokolba aztán közben végig ott van. De ettől még ugyanúgy szeretném, ha legalább pár évszázadig sikerülne oda is láncolni a pokol bugyraihoz. Igazából soha többé nem akarom látni, de aki a kicsit nem becsüli az a nagyon nem érdemli. Már pár évszázad is maga lenne a csoda és biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű.
Most azonban arra van szükségem, hogy kikapcsoljak. Ezért is írtam Lys-nek, hogyha tud, akkor jöjjön már fel a lakásomra és hozzon magával egy kis meglepetés csomagot. Persze nem biztos, hogy megérkezik, mégis békésen várom őt az ágyamon ücsörögve egy könyvvel az ölemben, amit csak próbálok olvasni, de nem köt le annyira, hogy tényleg el tudjam engedni a frusztrációmat. Ahhoz egy kicsivel többre lesz szükségem.
 

A szívem őszintén fájt, hogy ennyire megtört és bizonytalan a leányzó. Szerettem volna segíteni, de ahhoz még meg kell tennie néhány kezdőleges lépést. Tisztelem és tartom is a távolság igényét nem akarok belemászni az arcába, mert tudom azzal valószínűleg csak megrémiszteném.
Olyan fiatal még és mégis teljesen egyedül van a világban, nincs akire számítson. Talán mindenkitől a támadást várja, hiszen más. Nem olyan, mint a többiek. Lehetséges, hogy a pikkelyes bőre miatt sokkal több utálatot kapott. Csak azért, mert más. Bár valamilyen formában elismerem, hogy ijesztő látvány lehet egy ártatlan szemnek egy ilyen látvány, de még koránt sem ad okot a támadásra. Nekem ez már teljesen normális, hiszen ebben nőttem fel. Nem számít, hogy mennyire szerettem volna, ha normális lennék én mindig is tudtam, hogy ki vagyok és mi vagyok. Ez pedig hatalmas különbség volt kettőnk között.
Valamennyire azért füleltem, hogy mégis mit csinál, de nem akartam túlságosan beleütni az orromat a dolgokba már annak is örülök, ha legalább eszik egy-két falatot. Inkább semleges zónában foglaltam helyet a kanapén, ahol habár van rálátásom valamennyire a konyhára és a szobám irányára, de ki is tud kerülni, ha nem akar a közelembe férkőzni és tényleg szeretne még enni pár falatot. Abban pedig nem kételkedem, hogy nagy étvágya van abból kiindulva, hogy mennyire kis vékony és már egyszer elájult az éhségtől, vagy éppenséggel a félelemtől, de az is lehet ennek a kettőnek a kombinációjától.
- Nyugodtan menj és szedj még nem állok az utadba. - A hangom szinte mézédes, hiszen nem akarom megijeszteni semmivel sem, de már egyre inkább nem tudom, hogy mi lenne a helyes lépés. Vigyek neki még vagy engedjem, hogy kiszolgálja önmagát? Utóbbival talán még ténylegesen előre tudnánk lépni, hiszen akkor talán egy kicsivel már otthonosabban mozogna a lakásban. Az pedig a jelenlegi helyzetünkhöz képest határozottan előrelépés lenne. Bár inkább azt kell elérnem, hogy ne akarjon innen elmenni, mert tudom, hogy segíthetek neki. Segítenem kell neki.

Néha, amikor segíteni szeretnénk valakin, akkor vagyunk a legtehetetlenebbek. Nem tudom, hogy mit tehetnék, hogyan bizonyíthatnám be a kislánynak, hogy nincs mitől félnie és egyre inkább érzem azt, hogy a kommunikáció egy hatalmas probléma lesz kettőnk között. Talán nem érti a nyelvet.. Ki tudja. De egyre inkább megköti a kezemet a helyzet, azonban egy dologban biztos vagyok. Ha valamit mindenki ért, azaz egyszerű gesztus. Néha szavak nélkül is meg kell értsük egymást. A mutatóujjammal jelezve kérek egy perc türelmet, majd megfordulok a tengelyem körül és a konyhában gyorsan egy tálcára pakolom a változatosságokat, amelyekből válogathat. A szobába érkezve óvatosan megtartom a kellő távolságot, hogy ne kelljen félnie tőlem.
- Csak leteszem ide az ágyra és annyit eszel, amennyit csak szeretnél. Ha kell még, akkor a konyhában találsz többet. - A fejemmel a konyha felé böktem, hogy tudja merre kell mennie, ha többet szeretne. Nem tudom, hogy mennyire volt érthető így a számára, de talán az illatok elegek lesznek, hogy magukhoz édesgessék a lányt. Mivel nem szeretném, hogy egy percig is fenyegetve érezze magát inkább ki is lépek a szobából és a konyhában kezdek el pakolászni, hogy addig is eltereljem a figyelmemet arról, hogy vajon hozzálátott-e az ételhez vagy a menekülési útvonalakat fürkészi.
Mindenesetre a pikkelyes bőre, ami zavarának és félelemének kombinációjaként megjelenik teljesen egyértelművé teszi a számomra, hogy nem hagyhatom magára. Legalább annyira kétségbeesett, mint mi voltunk Alesea-val, amikor Magnus befogadott magához. Ha én is megtehetem azt valakiért, amit egykoron ő tett meg értem, akkor a legkevesebb, hogy megpróbálom. Hiszen mindenki megérdemel egy második esélyt. Mégis a vér szerinti apámnak nem vagyok képes megadni ezt. Talán mert ő az, aki megtestesíti mindazt, amit mérhetetlenül gyűlölök magamban.  

Amint hazaértem vele, aprócska testét az ágyamba fektettem, aztán pedig egy kis lavórba engedtem vizet, hogy egy kicsit lemossam róla a mindennapi koszt, de nem akartam túlságosan zargatni ezért a haját csak nagyjából fésültem ki, viszont arra is ráférne egy mosás, de nem akartam túlságosan erőszakos lenni, úgyhogy inkább miután kicsit megmosdattam szegényt egy ruhát kerestem neki, amibe belebújtathatom anélkül, hogy úgy érezni el kívánom adni a testét. Mikor nagy nehezen találtam egy kicsit kislányosabb ruhadarabot lehúztam róla a koszos ruhadarabokat, amiket, ha nem lettek volna még ráadásként kiszakadva, akkor talán még ki is mostam volna, de inkább a kukában landoltak. Talán, ha felébred és tudunk valamennyire kommunikálni, akkor elvihetném ruhát vásárolni. Bár az már túlságosan nagy előrelépés lenne. Mondjuk az is nagy szó lenne, ha itt tudnám tartani anélkül, hogy az útját kellene állnom, mikor menekülni akar.
Miközben próbálom a lehető legtöbb kínálatot a kislány elé tárni kezdve a palacsintával meg a tükörtojással, a rántottával meg a baconnel halk zenére táncolgatok, néha közben még dudorászok is, ami van, hogy átcsap egy kicsit éneklésbe is, de igyekszem minimálisra venni a hangerőt, hiszen nem szeretném felébreszteni Csipkerózsikát.
Egy halk puffanást hallok a szobámból, amire oda is kapom a fejemet, majd lassan el is indulok oda, miután elzártam a gázt és félretettem mindent, amit addig csináltam, hogy megnézzem felébredt-e, amikor pedig egy kisebb sikoly hagyja el ajkait, akkor már szinte futni kezdek és kis híján az ajtót is kiveszem a szobámban, annyira sietek be hozzá. - Nyugodj, meg semmi baj.. Csak nálam vagy.. Nincs semmi gond. - Magyarázom, miközben figyelem, hogy a saját tükörképét figyeli. Kicsit zavarodottan pillantok közte és a tükör között. Egek, vajon mennyi fájdalmat tapasztalhatott már meg.. Milyen régóta lehet az utcákon, ha már saját magát nem képes felismerni a tükörben, mikor nem borítja minden porcikáját a por?
- Jól vagy drága? Csináltam neked enni.. Nem tudtam, hogy mit szeretsz, ezért egy kicsit vegyesen csináltam ezt-azt. - Tényleg nem tudtam, hogy mi lehetne jobban a kedvére, bár talán amennyire korog a pocakja még a száraz kenyeret is megenné, ha valaki megszánná vele.